„A jelenben a lehető legjobbat csinálni” – Miki357-interjú (Fotórecorder 15.)

Miki357 az egyik legtermékenyebb és legjelentősebb magyar kliprendező, de már zenés dokumentumfilmet is készített – Fluorról. Fotósként indult, a graffitik világából jutott el a zenészekéig, nemrég megjelent, Baksa-Soós Attilával közös Tempó című könyvében pazar portrék sorakoznak. Leginkább a jelen, az adott pillanat dokumentálása érdekli.  Fotórecorder-interjúsorozatunk újabb epizódja.

Név: Miki357 (instagram.com/miki357, vimeo.com/miki357)

Születési hely és idő: Budapest, 1983

Mióta fotózik? 1996

Kedvenc kamerák: Nikon F4, Nikon Df, Hasselblad 500c/m

Kedvenc objektívek: Nikkor 35mm f2, Nikkor 50mm f1.4, Nikkor 180mm f2.8

Hogyan kerültél közel a fotózás világához?

Pontosan emlékszem az első pillanatra, úgy tizenhárom éves lehettem, Budafokon, egy használtcikk-kereskedésben vettem egy régi Chinon gépet 500 forintért, ami a mai napig megvan és működik. Maga a tárgy is jól nézett ki, gondoltam, fotózgatok valamit. Ellőttem egy tekercset és volt közte egy kép, ami nagyon tetszett. Valószínűleg ez vitt tovább. Meg az, hogy ekkoriban nagyon benne voltam a graffitik világában, úgyhogy a fényképezésnek lett egy dokumentáló funkciója is.

az említett fotó: 1996, Budapest

Te is graffitiztél, vagy csak dokumentáltad a munkákat?

Graffitiztem is, de az nem volt jelentős, inkább csak dokumentáltam, és eleinte nem is magát a folyamatot, vagy a kultúrát, hanem a kész alkotásokat. Igazából a graffitik miatt szerettem meg a hiphopot, nem pedig fordítva, alapvetően maguk a rajzok tetszettek. A szabadság, amit a műfaj képvisel. Az, hogy nem kell megfelelni senkinek.

Hogyan fejlődött tovább a fotóskarriered? Tanultál fényképezni?

Nem tanultam, nincsen semmilyen szakirányú képzettségem a képrögzítéssel kapcsolatban. Nagyon érdekelt a filmezés, de az a világ túl távolinak tűnt, elérhetetlennek. Az akkori technika, például a Hi8 ráadásul nem is tetszett, a mozihoz képest csak nagyon gyenge képet tudott nyújtani. Úgyhogy hiába néztem akkor – és azóta is – rengeteg filmet, maradtam a fényképezésnél. 1999-ben már volt tükörreflexes kamerám, szerettem dokumentálni különböző rendezvényeket. Érdekes volt fotózni akkor, amikor még nem volt elterjedt, hogy mindenki mindent lefényképez a telefonjával. Megjelentem mindenféle helyen és fotóztam, de soha nem éltem vissza a helyzettel, azzal, hogy „én vagyok a fotós!” Sőt, igazából máig úgy gondolok rá, hogy ez a hobbim. Nyilván vállalok néha fotós munkákat is, de pontosan azt szeretem benne, hogy itt azt csinálom, amit akarok és nem kell senkinek sem megfelelni. Nem is nagyon publikálom a fotóimat, ezt a világot megtartom magamnak.

MIKI357 BERLINI KIÁLLÍTÁSMEGNYITÓJÁN FELLÉPETT NÉHÁNY MAGYAR ZENÉSZ, KIUTAZÁSUKRÓL ÚTINAPLÓ KÉSZÜLT A RECORDERRE. 

Voltak hivatalos fotós munkáid ekkoriban?

Az Offline Magazinnak lettem a fotósa, ez is a graffitiken keresztül jött. Sárvári Zoltán tulajdonos – aki azóta is az egyik legjobb barátom – felvett a graffiti rovatba, amibe én szállítottam a kontentet. A graffitik mellett néha szükség volt portrékra is, aztán szépen lassan elkezdtem más rovatoknak is fotózni, végül elég rendesen elláttak feladattal. Vettem is egy Hasselbladot és onnantól már komoly fényképezés zajlott a kétezres évek közepétől. Emellett ekkoriban már jelentek meg képeim más újságokban is – Wan2, Pep! magazin, Pesti Est, Lángoló Gitárok – és fotóztam rendezvényeket, koncerteket. Azzal együtt, hogy a koncertfotókat nem annyira szeretem, főleg amikor valaki azt tartja jó fotónak, hogy egy jól bevilágított színpadon egy fotós elkap egy érdekes mozdulatot, az majdhogynem egy csuklómozdulat tud lenni egy jó fotósnak. Elég hamar fárasztani kezdett a koncertfotózás.

Volt olyan ambíciód, hogy komoly fotós legyél, vagy mindig is a filmezés vonzott jobban?

Volt egy időszak, amikor elhittem, hogy ebből lehet valami, de ami nekem megy mozgóképben kommerciálisan, az a fotóban soha nem jött magától. Talán azért is, mert tényleg mindig inkább hobbiként tekintettem rá.

A fotózásnak azért abban is fontos szerepe volt, hogy eljutottál a videózásig és klip- és reklámfilmrendező lettél.

Nyilván összefügg a két dolog, a képrögzítés, a komponálás elsajátítása hasznomra vált a filmezéshez. A videózás úgy indult, hogy a graffitik miatt folyton együtt lógtunk Bankosékkal és megalapítottuk a Kriminal Beats hiphopkiadót. Ott indult a klipkészítés, egyszerűen szükségünk volt egy videóra, aminek én álltam neki, igaz, soha nem készült el. Amúgy Bankos és Norba 2005-ös Minden Lében Két Kanál című lemezének egyik dalához készült volna. Az első, ami el is készült, azt a punnanys Felcser Máté Kotta nevű projektjéhez forgattam egy MacBookkal. Ezután jött ki a Nikon a D90-es DSRL-kamerával, ami már komolyabb minőségben tudott mozgóképet rögzíteni és rendes optikákkal lehetett dolgozni.

Berger Dalma

Mi motivál a kliprendezésben?

Próbálok olyan dolgokat csinálni, amiket szívesen nézek vissza. Sokszor már előre bassza a csőrömet, hogy milyen lesz a végeredmény, pláne évek múlva visszanézve. Amikor egy-egy projektet – leginkább az alacsony költségvetés miatt – gyengébb technikával veszünk fel, azt mindig előre tudom, hogy évek múlva bánni fogom, mert meglátszik. Bárcsak költött volna rá többet a megrendelő vagy én is kitalálhattam volna valamit, hogy jobb legyen rá visszatekinteni. Nem mondom, hogy kizárólag a technika az alapja egy jó klipnek, de ha van egy jó helyzet, akkor a végeredmény, a video vagy reklámfilm lelke ne a kamera minőségén múljon. Az időtállóság számít nekem. Sok esetben nem azt nézem, hogy valami most mennyire trendi, hanem, hogy tíz év múlva mennyire szívesen nézem vissza.

Hogyan lett a kezdeti lelkes klipkészítésből komoly munka?

A klipkészítés most is inkább lelkesedésből ered. Lehet, hogy szerencsés voltam, mert olyan dalokra készíthettem videókat, amik emlékezetesek lettek.

Persze, a lelkesedés nyilvánvaló, de az is, hogy a videóid száma igen magas. Mennyi kliped van?

Nem tudom, már nem számolom, lehet, hogy hetven, lehet, hogy jóval több. Egyszerűen úgy lett komolyabb a dolog, hogy magamat tanítottam és fejlesztettem, rengeteget olvastam arról, ami érdekel a filmezésben, a technikai kérdésekben. Rengeteg semmilyen mozgókép és vizuális megvalósítás létezik, a fő célom az, hogy a dolgaim legyenek valamilyenek, ha szarok is, de valamilyenek. Fontos, hogy kerüljem az üres megoldásokat. Persze akarva-akaratlanul megtörténik, hogy becsúszik egy gyengébb munka, az ember életműve nem végig ötcsillagos, hacsak nem Tarr Bélának vagy Stanley Kubricknak hívják.

A rengeteg klip elvezetett ahhoz, hogy reklámfilmeket rendezz.

Olyan, mint a hullámvasút, megy-megy felfelé, aztán hirtelen lezuhan. Néha olyan, hogy „hú, ez nagyon durva volt, menjünk még egy kört!” Máskor meg: „mindjárt hányok, most kimaradnék egy-két kört.” Vagy akár azt mondhatják, hogy most már nincs helyed ezen a szerelvényen. Nagyon szeretek reklámokat csinálni, azt gondolom, hogy nagyon jó platform. Sokkal összetettebb, szerteágazóbb, sokkal több mindennek kell megfelelni, mint egy klipnél. Nehéz műfaj, de szeretem az ilyen jellegű kihívásokat. Érdekel az egész reklámipar, szeretnék jó dolgokat csinálni benne és azt gondolom, hogy minden területen lehet jó dolgokat létrehozni, csak akarni kell. Azt is tudom, hogy még nekem is nagyon sokat kell tanulnom.

A filmes ambícióiddal mi most a viszonyod?

Vannak filmes terveim, megírt forgatókönyvek, kisfilmtervek, de egyelőre nincs meg az a produceri kör, aki berántana a filmek világába. Van egy kisjátékfilm-tervem, amit évek óta dédelgetek, de nem tud megvalósulni. Egy nagyjából negyedórás rockopera, megvannak hozzá a demók is, Takács Zoltán Jappánnal csináltuk. A film arról szól, hogy felköltözik vidékről egy zenerajongó rockercsávó, és megpróbál eljutni egy koncertre, de nincs pénze a jegyre. Ezt nagyon ideje lenne megcsinálni, remélem, találok valakit, aki lát benne fantáziát. Vannak más forgatókönyveim is, de azokat egyelőre félretettem, most inkább a munkára koncentrálok. Plusz zajlik egy fotós könyv előkészítése, a Heves megyei kocsmákról szól, Sivák Zsófiával csináljuk. Dokumentarista korlenyomat lesz.

Klipes és reklámfilmes munkák után idén megjelent egy nagyobb szabású fotós projekted, a Baksa-Soós Attilával közös Tempó című könyv, amelyben Attila magyar zenészekről szóló szabadversei és a róluk készült portréid szerepelnek. (balra a supernemes Papp Szabolcs)

Baksával a barátságon túl azért volt nagyon könnyű együtt dolgozni, mert jól kiegészítjük egymást. Ő kifelé jobban nyitott ember, de épp ezért jól ellensúlyozzuk, és közben meg is értjük egymást. Az összes kép ehhez a könyvhöz készült, direkt nem vettem elő egyetlen archívot sem. Ezek a képek igazából snapshotok, a pillanat megörökítései. Annak semmi értelme nem lett volna, hogy kilencvenhárom zenészt beterelünk egy műterembe és mindenkiről készül egy kép, hasonló megvilágítással. Így a helyzetek ugyan mind tervezettek voltak, megbeszéltük, hogy itt és ekkor találkozunk, de maguk a fotózások soha nem tartottak pár percél tovább, tehát nagyon spontánul és gyorsan alakultak.

A lenyomatkészítés egy adott korszakról több ponton is jellemzi a munkásságodat, kezdve a graffitik fényképezésével, a street art dokumentálásán át, a jelen idejű zenészportékig. Előbbiből Berlinben is volt kiállításod.

Nem annyira koncepció ez, inkább csak ezek a dolgok azok, amiket szívesen fotózok. Amúgy pedig nem vagyok az a nagyon mutogatós fajta. Visszahúzódó típus vagyok, lehet, hogy a graffitis korszakból ered, lehet, hogy már előtte is ilyen voltam. Valójában persze nagyon örülök, hogy megjelent a Tempó, mert szívesen adok ki a kezemből valamit, ami kézzelfogható, és inkább egy tárgy, mintsem egy fotógaléria egy weboldalon. De mindennek eljön az ideje. Örülök, hogy van rengeteg fotóm magyar és külföldi zenészekről, olyan képek, amiket még senki sem látott, és ezek majd egyszer előjöhetnek és megmutathatják magukat.

Ha jól értem, a zenészfotózás jelenti számodra a kikapcsolódást.

Kikapcsolódás is, de közben meg rengeteg zenésszel dolgozom a klipek miatt. A koncertfotózás nem annyira vonzott, de az elkezdett érdekelni, hogy koncert előtti helyzetben és koncert után mi történik az öltözőben. A Supernemről, a Volkova Sistersről és másokról jelentek meg ilyen képeim. Ezt a világot már sokkal izgalmasabb volt számomra megörökíteni. Ezen kívül még a nem teljesen beállított, de kissé komponáltabb portrék kezdetek izgatni. Az utóbbi időben sokat fotózok telefonnal. Ha működik a kémia a fotós és a zenész között, akkor az szerintem látszik a képen. Általában akkor van baj, ha egy zenész aggódik valami miatt. Teljesen mindegy, hogy milyen szinten van, lehet topslágerlistás előadó is, ha van valamilyen aggodalma a munkásságával vagy bármi mással kapcsolatban, az nem vezet jóhoz, meglátszik egy fotón vagy egy klipen is.

Mit az, amit szeretnél elérni, mondjuk öt éven belül?

Ezen nem szoktam gondolkozni. Az fontos, hogy a jelenben a lehető legjobbat csináljam. Ami sok esetben nehéz, mert vagy múltbeli, vagy jövőbeli dolgok elveszik az ember figyelmét.

interjú: Dömötör Endre
fotók: Miki357
Miki357-portré: Sivák Zsófia

és akkor egy válogatás Miki357 fotóiból (A cikkben szereplő fotók jogvédettek, továbbközlésük szigorúan tilos!):

New York:

Baba Aziz: 

Berger Dalma: 

Cadik & MC Dynamite:

Daedelus:

DAV: 

Dope D.O.D.: 

Ed Templeton: 

James Blake: 

Kama: 

Rendes Pénz, werk: 

Soerii vagy Poolek: 

Jim Jarmusch: 

Zsófi:

fotók: Miki357

Fotórecorder-rovatunk eddigi cikkeiben bemutattuk: Fehér Bertalant, Díner Tamást, Vértes Györgyöt, Lengyel P. Lászlót, Zétényi Zoltánt, Komróczki Diát, Hegedűs Györgyöt, Pácser Attilát, Huschit Jánost, Dusa Gábort, Lékó Tamást, Réti Zsoltot, S. Varga Ilonát és Hendrei Tibort.

A cikk megjelenését a Hangfoglaló Program keretében a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.