„Engem a mondatok érdekelnek, nem a rímek” – Beton.Hofi-interjú

Huszonhét évesen, közgazdász diplomával és félprofi focikarrierrel a háta mögött kezdte publikálni rapszámait. Bitang jó flow-jával, agyas szövegeivel kapásból egyéni hangot ütött meg az újhullámos rapben, amire csak ráerősítettek vizuális partnere, a Kriminal Beats-alapító Miki357 szocio-glam klipjei. Június 11-én hozta ki első mixtape-jét, a comic sinst (kritikánk), az elmúlt évek egyik legerősebb debütálását a hazai hiphopban. Szorongásairól, Hofi Gézához fűződő viszonyáról és a posztmodern zeneipar kihívásairól is a szövegeiből ismert drasztikus őszinteséggel vallott Schwarcz Ádám, alias Beton.Hofi, aki június 18-án élőben előadja a comic sins dalait az Akvárium Klubban. Ez a cikk a Recorder magazin 85. számában megjelent interjú bővített változata.

Nem sokan kezdenek, pláne manapság, harminc felé rapkarrierbe. Te miért?

Maszkulin közegben nőttem föl, a józsefvárosi grundkultúrában, ahol a foci és a rap volt nemcsak az univerzális nyelv, de a fizetőeszköz is. Aki jól focizott vagy freestyle-ozott, az védettségi kártyát kapott. Én mindkettőt szerettem, de senki nem volt körülöttem, aki segített volna kiteljesíteni a művészi ambícióimat; nem voltak beatmaker, DJ, MC barátaim. Kulturális vákuumban nőttem fel, ugyanakkor rétegzett igény volt bennem az önkifejezésre. Sok demót csináltam 16 évesen, de kimondatlanul is az volt az elvárás, hogy én legyek az első diplomás a családban, ezért elmentem a Külkerre. Ahogy telt az idő, elhittem, nem lehet cél, hogy rapelőadó legyek, azon voltam, hogy beilleszkedjek a többségi társadalomba.

Miért nem focista lettél?

Sokáig a foci volt a szenvedély, és maga a játék kreatívan is kielégített. Jó közösségben, félprofi szinten játszottam 26 éves koromig Sashalmon, aztán Szabadkikötőn. Közben műsorvezettem rendezvényeken, improvizálhattam színpadon, de ez is csak pótléka volt valaminek, ami lappangott bennem. Megtoltam az egyetemi életet is, de az gipszkartonlét, nincs mögötte semmi, csak a következő rituális bebaszás ígérete. Aztán vége lett a focinak. Tíz év alatt nyolcszor műtöttek, keresztszalagszakadás, bokatörés, térdciszta, porcleválás. Hónapokat töltöttem kórházban, gyógytornán, fizioterápián, gipszben, ágyban, műtőben, és a végére elfogytam. A focival eltűnt az életemből egy nagy adag szenvedély. Kellett valami a helyére.

Ez lett a rap.

Minden születésnapomon azt éreztem, ha a következőig se történik semmi, elengedem az álmom. Két éve aztán egy barátom a muay thai mérkőzésére készült, amire készítettem neki egy bevonuló számot. Ezzel egyidőben Borsos Bence cimborám elhívott, hogy induljak vele a slam poetry országoson, pedig előtte egy árva sort sem olvasott vagy hallott tőlem. A slam poetry kirakott a színpadra, olyan szövegekkel, amiket én írtam, és ez az élmény megerősített, hogy saját jogon akarok fellépni, magamat képviselve. Ebbe akarok „belehalni”.

Kapásból kerek produkcióval debütáltál, nem adtál ki kamaszként félkész gengszterrapeket. Ez szándékos?

Tetemes mennyiségű zenét gyártottam az évek alatt, de vártam, hogy megérjen bennem egy komolyabb projekt. Ez a legnehezebb időszak egy előadó életében, amikor még nem ismeri (el) a közönség, de a családja és a barátai – amellett, hogy támogatják – már aggódnak, hova fog ez kifutni, miért nem egy irodai karrierbe fektet ennyi energiát. Néha úgy éreztem magam, mint DiCaprio a Viharszigetben. Most azt érzem, az eddigi életem tapasztalatai segítenek. A rengeteg műtét, lemondás és kitartás abban, hogy türelemmel és tiszta fejjel átvészeljem, ha várni kell, például ezt az elmúlt fél évet, mire megjelent a már kész lemez. A nyolcadik kerület sokszínűsége abban, hogy felmérjem, a zeneiparban ki milyen arc és mik a szándékai. Az pedig, hogy nem tizenévesen kezdtem publikálni, azt eredményezi, hogy bár még viszonylag közeliek a kamaszkori emlékeim, de már egy másik aspektusból tudom őket vizsgálni.

Az is szokatlan, hogy a névválasztással nem rapperekre, hanem egy humoristára utalsz.

Kellett egy név a slam poetry-csapatunknak, és bevillant az a szó, hogy „betonszofi”. A barna Sopianae cigarettát hívták így, ami egy kifejezetten erős munkáscigi volt, sok alsó- és középosztálybeli ember napi öröme évtizedeken át. Az is jellemző mostanság, hogy előadók beemelnek régi nagy neveket műfajon belülről. Hofi Géza megkerülhetetlen itthon, mint előadó. Közös nevezőnek azt látom, hogy tudott roppant szofisztikáltan és kocsmanyelven is beszélni ugyanarról. Ugyanezt érzem a saját valóságomnak. Az összes asztaltársasághoz tartozom és egyikhez sem.

Te is szeretnél intelligensen szólni és társadalmi látleletet adni úgy, hogy azt a restiben is értsék?

Társadalmi látleletet igen, okosságot nem feltétlen. Nem törekszem a galléros kifejezésekre külön, én igazából úgy beszélek, amilyenek a szövegeim. Az öncélúságot viszont igyekszem elkerülni. Sokszor éreztem azt a poszt-Akkezdet Phiai-érában, hogy a rímbuzulás káros, nem visz előre. Nekem már nem mond semmit, ha összeraksz két hat szótagú szót magánhangzók alapján, ha azok között nincs asszociációs kapcsolat vagy félrevisz egy gondolati tengelyről. Engem a mondatok érdekelnek, nem a rímek.

A stílusodban a tartalmas oldszkúl hiphop keveredik az újvonalas trappel.

A hiphophoz egy korábbi időszakában kezdtem kapcsolódni, ami biztosan hatott a szövegeimre, de számomra izgalmasabb az, ami ma történik a műfajban. A posztmodern olyan, mint az afterparty egy autóverseny után, ahol megváltozik a dinamika, és aki utolsó lett, az is jól érvényesülhet. Most az összes műfaj és zenei korszak összeér egy nagy buliban, keverednek a klikkek, és ezt imádom. Lehet, nem születnek már új műfajok, de a korábbiak frigyeiből egyedi permutációk igen. Aki ebben a kreatív szabadságban nem látja a szépséget, az vagy dacol, vagy frusztrált és provokál. Céltalannak látom a címkézést. A comic sins mixtape-en bizonyos értelemben pop és alternatív műfajok is megjelennek, de ezekre ragasszon post-it lapokat a szaksajtó vagy bárki más. Én nem fogok.

Te is mondod a Balkaan Freestyle-ban, hogy sokan „köpnek itthon az újra, pedig ez literatúra”.

Néha úgy érzem, két tűz között vagyok. Az újak köpnek rám, hogy túl „értelmiségi” és/vagy oldszkúl a szövegalkotásom, a régiek meg, hogy miért van rajta autotune. Máskor viszont azt érzem, mindkét oldal tudja értékelni a zenémet. Rozoga lábakon áll az a hipotézis, hogy egy trapszöveg kevésbé lehet kifejező és „real”. Sok szempontból nagyobb kihívás technikás és jó trapszöveget írni, mert adott esetben kevesebb ecsetvonással kell megfesteni ugyanazt a képet. Sokan ráadásul a hazai hiphopközegben identitást képeznek abból, hogy nem hajlandóak új dolgokat hallgatni és értelmezni, pedig szerintem kincseink vannak. Az OTL kollektíva, Baba Aziz, Ress, Lil Frakk, Kapitány Máté, 6363, Drilladeltoro, Figura, és sorolhatnám a feltörekvőket.

Van betonhofis stílus?

Van, de inkább egy megközelítés, mint hangzás. Szeretném megtartani az intim viszonyt a zenével és a szövegírással, és mindig azt írni, ami jön, az alapzene és az aktuális élethelyzetem hatására.

Milyen a jó Beton.Hofi-szöveg?

Nyers, patyolat, koszos, büdös, illatos, hétköznapi. A magyar könnyűzenében sokszor nem az hangzik el, ami tényleg van. Nekem többet ad a karc néha, mint a hibátlan felületek. Klipszámban rizikós azt mondani, hogy száz kurva bűnnel hazamegyek anyámhoz, pedig tudom, tízből kilenc embernek ismerős az érzés, amikor a generációs szakadék miatt nem tud beszélni bizonyos problémákról a szüleivel, közben meg a szeretet így is működik. A verbalitás felett áll és ez szép. Lehet, más megfogalmazza ezt poposabban, én nem akartam.

Pesti éjszakák, lelki megzuhanások, végeláthatatlan bolyongás – az első lemezednek sincsenek könnyű témái.

Ha nagyot akarnék mondani, azt mondanám, azóta íródik fejben a lemez, hogy 14 évesen elkezdtem éjszakai életet élni. Brutális menet volt ez a 15 év. Ha valamilyen applikáció mérné, hogy mennyi időt töltöttem elveszve a városban, inkább elhajítanám a telefonomat. Azért lett mixtape, mert nincs egyetlen koncepció, amire fel lehet húzni a számokat. Egy életszakasz impresszióiról szól. Sokat küzdöttem depresszióval, szorongással, mentális problémákkal, amiken keresztül időről időre elérkeztek bizonyos szakadékok, amikből önismereti munkával sikerült kimászni. A menekülés csapda, és én rengetegszer nekiszaladtam a falnak. Fontos kimondani, hogy igenis el kell menni szakemberhez. Az alkotáson keresztül egyre jobban megismerem magam, a világot, a környezetem. A lemez segítségével a traumáimmal is haladtam, és úgy érzem, most valami új veszi kezdetét.

Comic sins: miért komikusak ezek a bűnök?

Mert olyan aprók vagyunk. Nem tudom már a saját esendőségünket kedvesség és humor nélkül elviselni. Paolo Sorrentino A nagy szépség című filmjében van egy tetőteraszos jelenet, ahol Jep elmond egy monológot. Ugyanazt gondolom az életről.

Az alkotás oldja a szorongást, depressziót?

Nem tudom, biztos egyébként. Zsigerileg érzem, hogy most ennek kell történnie. Az biztos, hogy amióta zenélek, még őszintébbé vált a diskurzus magammal. Bár én itt születtem, az erdélyi származás miatt sokszor voltam Erdélyben pesti és Pesten erdélyi, emiatt egy gyerek mindig duplán akar bizonyítani. A kívülállás élménye eleinte nyomást képez. A gyerekkorom is kalandos volt, de mindenkinek „tele van a bag”, van mit kidobni bőven.

A szakma hamar elismert, és featekben szerepel Krúbi, 6363, Kapitány Máté, vagy Glsch is a lemezen. Ez segít, hogy ne érezd magad kívülállónak?

Ez sokkal mélyebben ülő probléma annál, mint hogy egy alkotóközösséghez vagy szubkultúrához való tartozás megoldaná. Magamhoz kéne tartozni a nap végén, próbálok efelé tartani. Az meg, hogy ilyen arcok vannak a lemezen, abból fakad, hogy a kezdetektől nyitottak voltak felém. Bennem nincs tekintélytisztelet, ha valakinek a művészete rezeg az enyémmel, akkor mehetünk és ez ennyi. Igen, szerepel rajta Krúbi, de van Buku és Kisé feat is, akik szövegileg máshonnan közelítik meg a műfajt, mint én, de tudok azonosulni velük, pláne, hogy mindhárman határon túli származásúak vagyunk.

Első klipedtől kezdve a hiphopkörökben kultarcnak számító Miki357-tel dolgozol. Honnan jött az együttműködés?

Annak idején megnyertem a rapID tehetségkutató, és a pénzdíjból klipet akartam forgatni a Közel-Kilét-Európához. A zsűrin keresztül eljutott a szám Mikihez. 2019. decemberben találkoztunk, és azóta nem kérdés, hogy mi együtt alkotunk. Elküldöm neki a demót, mire ő visszaküld egy treatmentet és nincs miről beszélni. A vizualitása tökéletesen kiegészíti a zenémet.

„A hazai könnyűzene többsége tesi a herémig ér” (Balkaan Freestyle) Hiphoplemezen kötelező a zeneipart osztani, de ezen túl mi a baj a magyar könnyűzenével?

A magyar könnyűzene olyan, mint egy chipses zacskó: nagynak tűnik a csomag, de a 80%-a gáz. Minden műfajban megvannak az értékes, fiatal előadóink, akik nem a globális trendeket mímelik, de úgy érzem, arányaiban kevesebb nálunk a minőségi tartalom. Annyira kicsi ez a piac, hogy aki mindent a zenére tesz fel, hamar eljuthat arra a pontra, hogy nem tud előrelépni. Emiatt sokszor a minőségi előadók is lebutítják a tartalmaikat.

Ez számodra is elkerülendő veszély?

Lehet ezt jól is csinálni: az kell, hogy penge legyél. Ha valaki tudatosan játszik a készségeivel, és nem kétbites a tartalmi repertoárja, akkor ez megoldható.

Mi a cél, mi felé hajtasz? Park-buli nagyzenekarral öt év múlva?

Az első időszakban klasszikus dj-emszí-felállás lesz, aztán egyszer jöhet a zenekar, izgalmas lenne akár akusztikusan is előadni ezeket a dalokat. Amúgy meg hazudik, aki azt mondja, nem akar egyszer főfellépőként a Budapest Park színpadán állni, hiszen az azt jelzi, hogy sok ember szereti a cuccod. Lehet, hogy most úgy tűnhet, az enyémmel képtelenség megtölteni a Parkot, de soha nem tudtam elfogadni a lehetetlent. Hiszek benne, hogy ez a projekt lehet sikeres, ugyanakkor tartalmas, egyedi és önazonos. És nem úgy sikeres, mint azok a zenészek, akik igényesebb zenét szeretnek annál, mint amit játszanak, elegük van az egészből, de beleragadnak a kommerszbe, mert az hozza a pénzt. Tisztelem őket, amiért eltartják a családjukat, de a zenélésnek nem erről kellene szólnia.

„Mielőtt tényleg elhinnéd, ez csak 15 perc hírnév, minden 15 perc hírnév, tényleg 15 perc hírnév” (Balkaan Freestyle)

A posztmodernnek az is sajátja, hogy a zenék hamar véráramba kerülnek, beállsz tőle, aztán ürül is, mert jön egy másik trip. Hiába jó valami, mint a heroin, megszoktuk, hogy habzsolunk, és emiatt rövidebb és gyorsabb minden. Csinálom, amit kell, aztán ha szerencsém van, egy-két évtizedet túlél a zeném, de generációkat nem fog. Van egy hűtő a koponyámban, amire kitűztem egy cetlit, ami arra emlékeztet, hogy ha ennek vége, ki kell találnom, mihez kezdek, de most arra koncentrálok, hogy amit kivettem a hűtőből, abból a legjobbat főzzem.

interjú: Soós Tamás
fotó: Miki357