Amikor a rockzene végre kitörölte az álmot a szeméből. Zenészek az Oasisről és a 30 éves Definitely Maybe-ről

2024.08.04. 17:33, soostamas

header_141.jpg

Augusztus végén lesz 30 éves minden idők egyik legnagyszerűbb debütlemeze, a Definitely Maybe, amit az Oasis énekese, Liam Gallagher megturnéztat, és teljes egészében eljátszik a Szigeten is jövő pénteken. Felülmúlhatatlan coolság, tuti slágerek, és a sörszagú futballdrukkerek mennybemenetele. Mit jelentett a britpop akkor, és mit jelent az Oasis ma? Hazai zenészek meséltek. Ez a cikk a Recorder magazin 116. számában megjelent összeállítás bővített változata.

Poniklo Imre (Amber Smith, Poster Boy)

A kilencvenes évek elején rengeteg jó zene jött ki, ami máig meghatároz csomó mindent, de 1994 valami elképesztően kozmikus év volt – a Parklife, a Dog Man Star a Suede-től, a Downward SpiralNine Inch Nailstől, az első Portishead, a Holy Bible a Manic Street Preacherstől, na meg a Definitely Maybe. Én akkor egyértelműen Oasis-párti voltam a Blur vs Oasis (lásd még duranosok vs depesesek, bár ezt csak 70 felett értik) háborúban, az attitűd is bejött, na meg hiába csomó szám Beatles-lopás, mégis iszonyat dallamok meg refrének vannak itt. Ráadásul, máig olyan hatással van rám ez a lemez, amikor az utcán sétálva hallgatom, hogy ilyen ultralaza arc vagyok és semmi sem számit.

poniklo_imre_es_csapata_1997-ben_pragaban_oasis-koncertre_tartva.jpg
Poniklo Imre és csapata 1997-ben Prágában Oasis-koncertre tartva

 

Szűcs Krisztián (Heaven Street Seven, Szűcs)

1994 őszén az esztergomi főiskola kollégiumának második emeleti társalgójában ültünk többen, például Németh Robi is, a HS7 basszusgitárosa. Ment az MTV-n a 120 Minutes, amiből hétről hétre meghallgathattuk az aktuális vadonatúj zenei kínálatot, minden olyan autonóm, vagy ha úgy tetszik, „indie” zenét Amerikából, az Egyesült Királyságból, és Európa nálunk szerencsésebbnek látott feléből, amit szerettünk, és ami hatott ránk, de itthon mindenképpen valami nagyon szűk szubkulturális ügy lehetett csak sajnos. Éppen ezért volt olyan elképesztő az a kábé nyolc perc, ami alatt egymásután először láttam és hallottam a Live Forever, majd a Blur Girls and Boys klipjét. A Live Forevernél, mintha a nagybetűs rockzene végre kitörölte volna az álmot a szeméből, és tényleg egy kicsit feltámadt volna Lennon, némi Slade-be oltva, a Girls and Boysnál meg mintha új és univerzális jelentést kapott volna az alternatív pop és a diszkó.

Úgy érezhettük, hogy az a sok obskúrus zenekar, akik furcsaságukkal, szabálytalanságaikkal a hozzánk hasonló hülyék magánügye volt, egyik pillanatról a másikra kitermelt magából valami megállíthatatlan és az egész világnak szóló energiát, amit már nem lehet elrejteni. A Definitely Maybe lemez egésze is ugyanezt jelentette nekem. Az is biztos, hogy a következő tíz évben minden HS7-koncert előtt a gitárbeálláskor a Supersonic vagy a Cigarettes and Alcohol elképesztően egyszerű és közhelyes, és mégis kozmikus erejű riffjeit játszogattam. Szóval nagyon is komoly hatással volt a zenénkre, zenémre a Definitely Maybe és az Oasis is, de legalább ennyire a Blur, a Supergrass, a Suede és még sorolhatnám. És végül egy kicsit ünneprontva még hozzátenném, hogy innen visszatekintve a legidőtállóbb, és számomra a legértékesebb britpop zenekar sajnos mégiscsak a Pulp volt, és van, de ez nem von le semmit a zenélő, sörszagú futballdrukkerek mennybemenetelének a szépségéből.

Liam Gallagherrel kerülhetünk legközelebb az Oasishez

Tizenöt éve oszlott fel az Oasis, és azóta állandó téma, hogy mikor (és mennyi pénzért) békülnek ki végre az egymást híresen rühellő Gallagher tesók és alakul újra a zenekar - legalább egy turné erejéig. Ehhez most, az első nagylemezük harmincadik születésnapján jutottak a legközelebb, amikor a brit bulvársajtó szerint már lefoglaltak három júliusi dátumot a Wembley-be, de Noel Gallagher az utolsó pillanatban kihátrált a buliból. A reuniont évek óta szorgalmazó Liam így egyedül turnéztatja meg a kilencvenes évek egyik legfontosabb britpop-lemezét. Az angliai koncerteken - és reméljük, a Szigeten is - ráadásul az Oasis-gitáros Bonehead is vele tart, és a teljes Definitely Maybe mellett ritkaságok, csak demó formájában létező dalok, sőt, rapbetétek is elhangzanak ebből a korai korszakból.

Az Oasis egyszer már járt a Szigeten, 2000-ben adtak enervált koncertet Noel nélkül, aki akkor úgy összeveszett az öccsével, hogy az Anglián kívüli koncertekre el se kísérte a zenekart. Szólóban azóta mindketten jártak a Szigeten, és bár Noel fellépése is jó volt, ezt a kört Liam nyerte, aki már 2018-ban megmutatta (kilenc Oasis-dalt játszott akkor), amit most is bizonyít: amíg nincs összeborulás, az Oasishez vele juthatunk a legközelebb.

Beton.Hofi

Az első barátnőmmel 14 éves korunkban a Wonderwall volt a közös dalunk, és azt hiszem, ezzel a nagy számok törvénye alapján még Magyarországon sem lehettünk túl különlegesek. Ez a kislány mutatott nekem olyan zenéket először, amiknek nem igazán volt köze a hip-hop dalokhoz, és az ő erős érzelmi kötődései által ez az északi, könnyűzenei éra tudat alatt megmaradt bennem és a zeneiségemben.

recorder_betonhofi_20240302_029.jpg
Beton.Hofi | Fotó: Valami Hektor

 

Ligeti Gyuri (The Puzzle, We Are Rockstars, Ligeti Gyuri Álomgyára)

A britpopnak itthon talán fontosabb volt a társadalmi hatása, mint a zenei. Angliában biztos másképp volt ez, de nálunk kulturális szintmérő volt. Aki ismerte a Suede-et, a Pulpot, a Blurt, az Oasist, a Verve-öt, a Radioheadet, a Primal Screamet, azzal szóba lehetett állni. Aki nem ismerte ezeket, azzal kábé nem is beszéltünk, mert úgy éreztük: nincs miről. Azt hiszem, hogy nekünk ez volt kicsiben a mi 1968-unk. Tényleg felszabadító érzés volt ezt a zenét játszani akkor, amikor a rádióban a Republic, Demjén meg Horváth Charlie szólt, ez volt a rock, ezen kívül meg Kozsó, Baby Sisters, Kozmix, meg a többi legalja.hu ment. A magyar britpop zenekarok ismerték is egymást, meg figyeltük is, hallgattuk is egymás zenéjét, hogy ki merre megy tovább, miután letette a britpopos névjegyét. Tényleg érdekelt minket, hogy ki mit csinál. Tényleg a zenét szerettük.

ligeti_gyuri_a_90-es_evekben_gallagher-frizuraval.jpg
Ligeti Gyuri a 90-es években Gallagher-frizurával

 

Persze azért ment a hülyeség, a külsőségezés is. Kaposváron – ahol éltünk – bementünk az alter buliba, sokszor a Zságer Balázzsal együtt, akivel volt egy közös zenekarunk már a Žagar előtt, hogy játsszanak már valami britpopot, vagy valamit, ne mindig azt a rohadt Ugat a tócsát kelljen hallgatni! Persze mindezt úgy adtuk elő, hogy nyakig felhúzott Adidas széldzsekiben voltunk – 35 fokban is –, és éjfélkor is napszemüvegben, zárt térben. Párszor ezzel kihúztuk a gyufát. Ennyiben voltunk Gallagherek.

Sallai Laci (Felső Tízezer, Galaxisok, Platon Karataev)

Nem a legjobbkor kezdtem el Oasist hallgatni. Gimi elején jártam, amikor kijött a Don’t Believe The Truth (2005) és pár dal ugyan tetszett, de azért nem dobtam tőle hátast. Persze ismertem őket korábban is, a kilencvenes években bunkerben kellett volna élni, hogy az ember ne találkozzon a Wonderwall klipjével, vagy Liam Gallagherrel a Story magazinban. Nem sokkal később mégis az Oasis lett a kapudrogom a britpopba, amikor egy évvel később a Stop The Clocks megjelent, ami nem egy kiegyensúlyozott válogatáslemez, mert főleg az első két albumról vannak rajta dalok. Persze ez nem véletlen, mert bár a későbbi lemezeket is meg lehet szeretni, de az első kettő az igazi. A Definitely Maybe így aztán jó pár hónapig a gimibe való bevillamosozásom háttérzenéje lett, és most újrahallgatva is emlékszem minden egyes gitárgerjesztésre és arra az eufóriára, amit a Live Forever vagy az Up In The Sky hallgatása közben éreztem.

sallai_laci_oasis-poloban_egy_balatonszemesi_koncert_elott_foto_bradak_soma.jpg
Sallai Laci Oasis-pólóban egy balatonszemesi koncert előtt | Fotó Bradák Soma

 

Gallagherék persze nem az eredetiség bajnokai, elég könnyű letapogatni, hogy mit csatornáztak be a Lennon-fixáción túl a hatvanas évek zenekaraitól (Kinks, Who satöbbi), a powerpopból és a pszichedéliából, de azért mégis ritkán születik ennyire szórakoztató, slágerekkel és hatalmas refrénekkel teli, népfrontos gitárlemez. A gimi végére inkább a Pulp-Blur-Suede-triász felé tolódtam, de a Felső Tízezer indulásakor Korándi Dáviddal esztétikailag fontos közös hivatkozási pont volt az Oasis, ha nem is direkt inspirálódtunk, de sokkal inkább ebbe a letisztult-direktebb irányba szerettük volna magunkat meghatározni az akkori magyar alterhez képest.

laurie.

A Definitely Maybe úgy inspirálta a zenémet, hogy nem is tudtam róla. A nővérem ismertette meg velem a zenekart, nagyjából tíz éve. Akkor olvastuk a Szent Johanna Gimit, amiben az egyik főszereplő a Wonderwallt énekli. Teljesen megőrültünk érte, azon a nyáron szerintem csak azt a számot hallgattuk. Aztán a YouTube feldobta a Don’t Look Back In Angert, ami egyből az egyik kedvenc dalommá vált.

laurie-foto-fabian-soma.jpg
laurie. | Fotó: Fábián Soma

 

Pár napja újrahallgattam a lemezt és jókat mosolyogtam az első pár számom és az album dalai közti hasonlóságon. A Married with Childrenhez mai napig visszatérek, ha kifogyok az ötletekből. Hajlamos vagyok túlgondolni a zenét, és ilyenkor jólesik valami letisztultat hallgatni. A Live Forever, és összességében a Definitely Maybe megjeleníti számomra azt az ösztönösséget és nyers pimaszságot, amit annyira szeretek a későbbi Oasis-albumokban és úgy általánosságban a zenében.

Héra Barnabás (Carson Coma)

A Definitely Maybe akkor ment nálam hatalmasat, amikor az első dalaimat írtam a kollégiumi szobámban – nyálasabb számok dallamvezetése, az akkordmenetek lenyűgöztek. Az egész album nagyon jól sztereotipizálja az angol rockzenét, kicsit olyan volt erre rákattanni, mint amikor kamaszként először nézed végig az összes Tarantino-filmet, aztán ahogy telik az idő és szembejön veled az összes klasszikus, rájössz, hogy honnan nyúlta össze azokat a dolgokat, amiket addig csak hozzá tudtál kapcsolni.

Ezekben a dalokban benne van minden, ami miatt egy ember szeretne ugyanilyen nagy slágereket összerakni 17 vagy 25 évesen. Jó volt ezekre támaszkodva 17 évesen bátran egyszerű dalokat írni, aztán 22 évesen rájönni, hogy a Cigarettes & Alcohol valójában csak a Get It On kilencvenes évekbeli változata.

Horváth Kristóf (Esti Kornél, Rühös Foxi)

Épp az általános iskolát kezdtem, amikor kijött az első Oasis-lemez, apukám talán Londonban vette meg a CD-t, és rengeteget hallgattuk otthon, ahogy utána a Morning Glory-t és a Be Here Now-t is. Engem nagyon beszippantott ez a zenei világ, az első akkordokat is Oasis-dalokon tanultam, életem első Sziget-élménye is a 2000-es Oasis-koncert volt (Noel nélkül). Első kislemezként kihozni egy Supersonicot, meg a Rock'n'Roll Starral nyitni a lemezt az elég nagy coolság volt, ahogy az egész britpop vibe-ot tök jó volt végigkövetni tiniként.

horvath_kristof.JPG
Horváth Kristóf

 

Csordás Zita (Mayberian Sanskülotts)

Én is azok közé tartozom, akik az Oasisszal akkor találkoztak először, amikor tizenévesen a VH1-on látták a Wonderwall klipjét és örökre szerelembe estek. Az első Oasis-lemez, amit meg tudtam szerezni, a (What's The Story) Morning Glory volt, a Definitely Maybe-t csak ezután ismertem meg, de természetesen ez sem okozott csalódást.

recorder_mayberian_sanskulotts_hektor_20220429_093.jpg
Csordás Zita | Fotó: Valami Hektor

 

Hamar az életem egyik mindent aláfestő zenéjévé vált és nagyban hozzájárult ahhoz, hogy könnyűzenével akarjak foglalkozni bármilyen formában. Nem tudom azt mondani, hogy ez vagy az a lemezük fontosabb volt számomra, de az Oasis az a zenekar, akinek a dalait a mai napig ugyanolyan lelkesedéssel hallgatom, mint tiniként hosszú autóutakon vagy suliba menet a jövőről és a végtelen világ távoli pontjairól álmodozva.

Szarvas Árpád (EZ Basic)

Az Oasisszel friss gimnazistaként találkoztam először az MTV Coca-Cola Report című műsorában (még az internet előtti ősidőkben, 1994 júniusában), amikor bemutatták a Shakermaker videoklipjét. Bár megfogott a Beatles-utánérzés, akkoriban inkább az amerikai alter-rock meg a brit shoegaze bűvöletében éltem (Pixies, Breeders, Sonic Youth, Lush, Ride). A Definitely Maybe-t azért kíváncsiságból megvettem kazettán, amikor megjelent, de néhány dalon kívül (Columbia, Live Forever, Cigarettes & Alcohol) nem mondanám, hogy rongyosra hallgattam volna, a baráti társaságom is kinevetett, hogy kidobott pénz volt, ezek csak valami ostoba Beatles-klónok.

Az Oasisben engem akkor nem is a zene fogott meg, hanem a Gallagher testvérek arrogáns, punkos attitűdje, paraszt északi humora, egyszerűen imádtam az interjúikat (ahogy még ma is), a legtöbbször szórakoztatóbbnak találtam, mint a zenéjüket. Akkoriban még az MTV volt a fő alterzenei hírforrásunk (releváns zenei magazinok és internet hiányában), és a hype alapján lehetett már érezni, hogy ez a zenekar nagyot fog robbanni az első lemezzel.

Egy évvel később, ’95 telén jártam életemben először Londonban, és testközelből tapasztaltam, hogy Angliában mekkora őrület volt a zenekar körül. Szinte mindenhol a Wonderwall üvöltött, még az elektronikus zenében utazó fiatalok is énekelték a dalt a klubok előtt, bulikban, pubokban, otthonokban (a szomszédomban például egy 50-es tanár lakott, aki naponta minimum egyszer berobbantotta a Wonderwallt jó hangosan, valószínűleg nagy hangfalakon), mintha egy ország himnusza lett volna.

szarvas_arpad_a_gallagher_testverek_kedvenc_manchesteri_kocsmaja_elott_ahova_a_definitely_maybe_idejen_jartak.jpg
Szarvas Árpád a Gallagher testvérek kedvenc manchesteri kocsmája előtt, ahova a Definitely Maybe idején jártak

 

Külön érdekesség, hogy tizenpár évvel ezelőtt készítettem egy interjút egy feltörekvő skót zenekarral, akik Budapesten rögzítették az első albumukat a legendás Owen Morris vezényletével (Morris volt az első három Oasis-album producere), akivel szintén sikerült beszélgetnem egy kávézás erejéig, és óriási élmény volt első kézből hallani néhány Definitely Maybe-hez kapcsolódó stúdiós történetet.

Szekeres András (Junkies)

Az utolsó közös családi nyaraláson voltunk Görögországban, amire még a szüleinkkel mentünk, de már ittunk az öcsémmel, és a bárban hallottuk a Whatevert. Milyen csúnyák, gondoltam, mert előtte már láttam a klipet, ami 0-24-ben ment az MTV-n. Borzasztóan taszított az egész, de a nyaralás végére oasises lettem. Olyan érzés volt, mintha megtértem volna. Mintha kínaiul lett volna az egész, de kaptam hozzá egy kódot, és egy hónappal később más ember lettem zeneileg. Előtte rocker voltam, utána csak félig.

szekeres_andras_oasis-poloban.jpg
Szekeres András Oasis-pólóban

 

Sokat gondolkoztam, ki az Oasis-rajongó, aztán megfejtettem: a Beatles-rajongó szülők gyermeke. Nekik ez egy ismerős hangzás volt – ahogy nekem is. De a Definitely Maybe-n a Beatles mellett ott van a kilencvenes évek eleji, transzba ejtő, monoton zenék hatása is. Hallgasd meg a Columbiát! Szerintem Alan McGee (az Oasist felfedező Creation Records vezetője – a szerk.) is ezt a Happy Mondays-es, Stone Roses-os, manchesteri hangulatot akarta elsütni először, de nem ez a része jött be, hanem a beatleses.

A Definitely Maybe mestermű – elejétől a végéig tökéletes. Ahogy szól, az is. Kétszer vették fel, mert elsőre nem sikerült elkapni a fílinget, aztán szóltak a koncerthangmérnöküknek, és úgy megszólaltak végre. Kedvencem a Supersonic, a Slide Away (ez Noel kedvence is), és a Live Forever. Ha a kocsiban hallgatom, mindig ötvennel többel megyek.

Egy egész nemzedék tudott ezekkel a számokkal azonosulni. We see things they’ll never see, érted. Sokunk szemében az Oasis lett a siker fokmérője. Hogy mennyire elképesztően be lehet futni. Miközben ezek olyan csávók, mint bármelyikőnk. Nézd meg a Boneheadet: tisztára, mint egy földrajztanár haverod.

Hogy Magyarországon mégsem lettek népszerűek, azért a rádiós szerkesztési elveket teszem felelőssé. Megbocsáthatatlan bűn, hogy megetették a lakosságot a hülyeségeikkel. Amíg külföldön Oasis ment a rádióban, nálunk DJ Bobo. Ezért sok embernek el kell majd számolnia a Jóisten előtt.

Mihályi Dávid (ex-Meg Egy Cukorka)

Ahogyan járok, ahogyan cigarettázom, ahogyan belelendülök az éjszakába, egykori frizurám, az attitűdöm a világ felé, hogy milyen akkordokat fogok le a gitáromon. Nincs olyan dolog az életemben, amire ne lett volna hatással az Oasis. Az egyik olyan kapaszkodóm, ami ha nem lenne, biztosan nehezebben telnének a mindennapok. Összehozott emberekkel, de persze beszólásokat is kaptam a Gallagher testvérek miatt.

Különleges a kapcsolatunk. Lényegében egyszerre születtünk: én 1993. május 24-én, őket pedig ugyanebben az évben, május 31-én fedezte fel Allan McGee a glasgow-i King Tut’s Wah Wah Hutban. Kicsivel több, mint egy évvel később pedig megjelent a Definitely Maybe. Az a lemez, amit ha először meghall az ember, kihúzza magát és úgy kezdi el dobálni a karjait a háta mögött, mint Liam, és olyan hajat akar vágatni magának, mint Noel. Számomra ez a valaha legjobban sikerült zenekari debütálás, leginkább azért, mert önazonos mind zeneileg, mind pedig emberileg. Sőt, ha mostanság előadja a lemez dalait az ötvenes éveikben járó Gallagher fivérek valamelyike, akkor még mindig elhiszem nekik, hogy ők a világ legnagyobb rocksztárjai.

noel_gallagher_es_mihalyi_david_interju_kozben.jpg
Noel Gallagher és Mihályi Dávid interjú közben

 

Minden embernek jut „öt perc hírnév”. Legalábbis az egyetemen ezt mondta az egyik oktatóm. Nekem 2015-ben pont Noel Gallagher hozta meg ezt az öt percet, amikor megnyertem az interjúpályázatát és vele készíthettem el életem első interjúját. Az elsőt és egyben legnagyobb jelentőségűt, hiszen ez a találkozás ugyanúgy meghatározza az életemet, mint az Oasis. Amikor kivettem az önéletrajzomból, akkor pont ezt a videót kérték, hogy küldjem el a jelentkezésem mellé; amikor egy részeg angol nyakon csap az éjszakában, akkor nem bunyózni akar, hanem csak annyit mond: tudom, ki vagy. Vicces, mert néha még én sem tudom, hogy ki vagyok. Ha egy dologban biztos vagyok, az az, hogy mit jelent számomra az Oasis. Az életet.

összeállította: Soós Tamás 

https://recorder.blog.hu/2024/08/04/amikor_a_rockzene_vegre_kitorolte_az_almot_a_szemebol_zeneszek_az_oasisrol_es_a_30_eves_definitely_m
Amikor a rockzene végre kitörölte az álmot a szeméből. Zenészek az Oasisről és a 30 éves Definitely Maybe-ről
süti beállítások módosítása