Kollektív, generációs traumafeldolgozás – Ilyen volt Beton.Hofi a Budapest Parkban

Paprikás krumpli illatú, bensőséges hangulatú koncert főzős-reality lett Beton.Hofi első Budapest Parkos koncertjéből, mögötte az undergrounddal és a barátaival – az undergroundért és a barátaiért. Meg egy kicsit mindenkivel, mindenkiért.

Amikor Ádámmal a koncert előtt pár nappal beszélgettem, megkérdeztem tőle, hogy várja-e a fesztiválfellépésekkel teletűzdelt nyarat mintegy lezáró-, és az őszi szezont megkezdő finálét. „Nem várom, csak történik. Készülök” – írta a rá jellemző rideg eltökéltséggel. A buli pedig csak történt, és mindenkit megérintett egy kicsit. Most pedig talán a számvetés időszaka jön.

„NAGYON DURVA ERŐT AD ÖNMAGADNAK LENNI” – BETON.HOFI NAGY ÉVE.

A következő bekezdések objektivitását beárnyékolja és kissé veszélyezteti is, hogy a színpadon ülve és kamerával rohangálva, Hofi fél nyarát rögzítve és egy kis kijelzőt bámulva vehettem részt a folyamatokban, és lépcsőről lépcsőre követhettem végig az utolsó bossfightig vezető utat a Bánkitótól kezdve, a La Boumon és a vízválasztó Campuson át a Szigetig és a SZIN-ig. Bár a nyár lényegében nem is volt igazi, csak történt, tanultam dolgokat, emiatt pedig némileg megérintve gépelek.

Engedjétek meg, hogy megpróbáljak részrehajlásmentesen a tényekre hagyatkozni, néhányszor azért elejtve a túlhasznált, de baráti Ádi megszólítást, de lehetőleg mellőzve a tatám szót. Még ha kis képzavarral élve lelki fejtörést is okoz közös háttérsztorink tudata, külső szemlélőként (is) állítom, hogy igazán fontos és tanulságos dolgok történtek csütörtökön három-négy óra leforgása alatt, amit még nehéz sallangoktól mentesen, de pontosan átadni.

MOZIS SAJTSZÓSZ NAGYANYÁD LINZERÉVEL – BETON.HOFI AJÁNLJA AMINÉ LEMEZÉT.

Baljós előjelnek tűnt, hogy a csütörtök fullasztóan párás és levegőtlen volt, és egy ponton majdnem felmerült, hogy az eső elmoshatja a koncertet – úgy látszik, mostanában ül egy ilyen átok a parkos nagykoncerteken, elég, ha Dzsúdlóra nézünk. Ennek ellenére volt, aki már kora délután campelni kezdett, és estére be is telt a küzdőtér, ami kezdés előtt kevéssel még vízben tocsogott. A nyári fesztélmények volumenéhez viszonyítva fentről nézve a 7-8 ezres tömeg inkább már egybefolyó-együtt mozgó, ijesztően hömpölygő, de összetartó masszának hat, ami együtt emel a magasba vakut az Árvahouse-ra, együtt guggol le, majd ugrik fel a Hard Resetre, és rohan saját magába a Bagirára vagy a Guy Ritchie-re, ez pedig már önmagában libabőrözős.

Egy hasonló nagyszínpados fellépés olyan, mint a kötéltánc: nem léphetsz rosszul, muszáj fókuszálnod, és (társaiddal együtt) alkalmazkodnod kell az iramhoz, amit lényegében te diktálsz. A hangulat ezért feszült, de fesztelen egyszerre: valahogy mindenki – a láthatatlan pórázon vezetett közönség is – érzi a tétet, és hogy hajszálon múlik az, hogy minden rendben alakul majd, de ha épp meginog a talaj, túl nagyot mégsem lehet zuhanni. Hofinak sikerült is a kötélen maradni, és egy-két elhibázott-megcsúszott dropon és rövid hangtechnikai kilengéseken túl zökkenőmentesen követték egymást az események, illetve a zenész-kollégák, köztük Krúbi, Hundred Sins, Lil Frakk, Ajsa Luna, Gyuris, Buku, Glsch, Realisztik, Co Lee, Kapitány Máté, Millair, 6363 és Kovács Gerrison.

„FELHORPASZTANÉK A PACEKRA EGY PIACOS SZEMÜVEGET” – BETON.HOFI KEDVENC 2021-ES ZENÉI

Jót tett a koncertnek, hogy a szeptember legelején megjelent Playbániáról szólt, ami egy sokkal érzékenyebb, mélyebb és több felé kacsingató lemez, kevesebb tradicionális értelemben vett hiphop- és trap-bangerrel a comic sinshez képest, épp ebből adódóan izgalmasan lehet élőben átstrukturálni. És ha már különbségek; amikor először hallottam részleteket és számfoszlányokat a projektről egy nappaliban éjszaka, majd a Szegedre vezető autópályán egy túlhűtött kisbuszban, tudtam, hogy Hofi rácáfolt a legnagyobb félelemre, ami egy hirtelen gyorsasággal berobbanó, elsőre nagyot húzó, virális előadónál jogosan felmerül, és amin én is dilemmáztam anno a jelenséget látva: meg lehet-e majd ugrani a sikeres debütálást, és vajon képes lesz-e az új korong úgy is létezni, hogy nem vetül rá az első alapmű árnyéka. Mindez nem áll fent, sőt, épp ellenkezőleg, a Playbánia a lehető legstabilabb második évad-fejezet-versszak, ami ha akarjuk, folytatás, ha szeretnénk, egy antológia új, de teljesen különálló része.

Az élő átstrukturálás ékes példája a Co Lee-vel közös BACKSEAT BOIS, ami a Jolly Presszóból már ismert Jazzbois aláfestőjével felturbózva szólalt meg (ők ezen kívül még két számra maradtak a színpadon), és képes volt jazzpogót generálni, már ahogy az Instagramon írták. A több, mint 23 számot magába foglaló szett dramaturgiai erejét a bevett, számok közt elhangzó emberi Hofi-anekdoták, a stage szélén Kama és Fodor Máriusz által berottyantott, majd Miller Dávid és a többi vendégfellépő által kevergetett-kavargatott bogrács, a gigantikus párducfej és a szuvenírként elhozott, hónalj alá vágott platinalemez mellett emelte a papíron is több részre osztott tracklist okos felépítése.

A MAGYAR RAPTÖRI TARR BÉLA-FILMJE A JOLLY PRESSZÓBÓL.

Fordított keretes szerkezetet képezett például a záró- és kezdőszám: Ádi az idő kerekét megtaposva a Day 1000-rel indított, és a Day 01 acapella verziójával távozott, fejben mintegy visszatérve az első naphoz, aminek beérése akkor és ott mindenkiben tudatosult, amikor a fináléban a Jazzbois-pulóvert lehúzva magáról kitárta a karját és szétnézett.

Jól mutatja a koncert inkluzív jellegét, hogy más műfajokon szocializálódó hallgatók is haza tudtak találni. Hallottam visszajelzéseket, illetve sztorikat, miszerint az Országos Találkozó a zsánerhű jazzfogyasztóknak is csontig tudott hatolni és ők csak egy „típus” a sokból. És pont ez a lényeg: a Beton.Hofi-produkció egyik legnagyobb sikerét mindig abban láttam, hogy képes tömegeket egyesíteni és több korosztályt megszólítani. Bár sosem állna annak, Ádi olyan, mint egy jó politikus, aki nemhogy kenyeret és cirkuszt, épphogy semmit sem ígér, csak cselekszik, és meg sem kell szakadnia, hogy archaikus túlzással a nép embere legyen; őt azzá választották, sőt, ekként ismerték el. Ez nem könnyű, de tapinthatóan igazi valami.

„ENGEM A MONDATOK ÉRDEKELNEK, NEM A RÍMEK” – ELSŐ INTERJÚNK BETON.HOFIVAL.

Hazai fronton az elmúlt két-három év a generációváltásról és az új hangokról szólt, ezzel a hullámmal érkezett meg Hofi is. Hihetetlenül virágzó és frissítő időszakát éli a magyar zeneipar, a Parkos koncert pedig a lehető legjobb alkalom volt arra, hogy egy fedél alá gyűjtse a szcéna igazán izgalmas és – mint ilyenkor mindig világossá válik – össze is tartó arcait. És persze alapvetés, hogy ilyenkor minden közreműködő tiszteletét teszi, az óriási gesztus és önzetlen stunt, hogy Hofi lelátót építve a színpadra maga mögé ültette több gyerekkori barátját Citromail Gang egyenszettben, magával hozta Pogány Indulót, a lemez egyik producerét, Beatricket, a vizuális világát igazgató Miki357-et, Baba Azizt, illetve hogy hazabeszéljek, minket, a Wavy-kollektíva több tagját is.

Noha a hazai szcéna közönsége egyre jobb és érettebb, megvannak a kialakult pólusok és a bevett klikkek, a Park viszont mindenkié volt. „Nyugat-Magyarországé, Székelyföldé, Kelet-Magyarországé, Budapesté, a határon túlé, és azoké, akik ma eláztak miattam.” A kor hamisságát precízen reprezentáló Playbániába lépve úgy dobtunk a perselybe, hogy 14 éves koromban befejezett katolikus karrierem során először és eddig utoljára érezhettem, hogy a felhalmozott aprópénzek most az egyszer végre nemes célra mentek el.

szöveg: Kersner Máté
fotó: Nagy Márton / Budapest Park