"Segg kell hozzá és fej" – Slow Village-interjú

A Slow Village hamar a hazai underground hiphop egyik vezető formációjává lett, Úton című új lemezük pedig a műfaj mai reneszánszának egyik csúcsműve (bővebben lásd lemezkritikánkat). A három MC-vel (Glsch, Nash, Tink) és a két zenész egyikével (ONE-AB) beszélgettünk. A Recorder magazin 80. számában megjelent interjú jelentősen kibővített változata.

Hogyan jut eszébe az embernek, hogy a ködről rappeljen?

Nash: Amikor két-három hetente meglátogatom a családomat Kisújszálláson, a hajnali kocsmázások utáni sétáim termékenyek szoktak lenni. Hallgattam hazafelé a beatet, és beugrott, milyen jó téma a köd. Sok oldalról megközelíthető, és amúgy is ez a kedvenc természeti jelenségem, például amikor hajnalban vonatozok át a síkságon, és másfél méter magasan tejfölréteg van a föld fölött, vagy amikor egy felhő befut egy hegyi faluba. Ahogy hazaértem, elkezdtem írni a szöveget, Pesten azonnal felvettük, aztán kapcsolódtak be a többiek.

Tink: Korábban legtöbbször úgy írtunk szövegeket, hogy együtt lógtunk és adtuk egymás alá a lovat. Most több számnak is volt egy-egy szószólója, aki végigvitte. Ez, hogy egyedül is írtunk szövegeket, előnyünkre vált.

Nash: Könnyebb úgy írni, hogy együtt hülyülünk, mert valaki feldob egy labdát, és addig passzolgatjuk, amíg valami lesz belőle. Most az elején kiválasztottuk azokat a DJ Slow-beateket, amiket el tudtunk képzelni az albumon, és már akkor kiderült, kinek melyik áll közel a szívéhez. Mindenkinek meglettek a favoritjai, amiket vitt. A vendégproducerektől jött számoknak is megvoltak a gazdái: aki beszerzi, házal érte, annak az már a saját ügye. Persze csak azt tudjuk elvinni a felvételig, ami működik együtt is.

A Köd számomra egy jelképes szám, azt mutatja, hogy nemcsak hangulatban, hanem témaválasztásban is nagy felszabadultság jellemzi a lemezt.

Tink: Én mindig vágytam arra, hogy a sound, a nyelvezet, a témák hiphoposak legyenek, de örülök, hogy meg tudtuk lépni azt, hogy ne csak ebből a szubkultúrából merítsünk.

ONE-AB: Vagy ha ugyanazok a témák, azokat másként fogjuk meg, más nyelvezettel, metaforákkal.

Glsch: Ehhez idő kellett és fegyelem. Ízlelgetni kell a témákat, szépen lassan kikovácsolni a verzéket, hogy elinduljanak valahonnan és megérkezzenek valahova. Nekem az előző lemezen jóval éretlenebb szövegeim voltak. Akkor távolabb tartottuk magunkat a szövegeinktől, most feszesebb a póráz. Ez nem egy alteregókra épülő hiphop, mi tényleg ezek a csávók vagyunk.

Tink: Az előző anyagokban is benne voltunk, de több minden épült nyelvi játékokra és raptechnikai dolgokra. Ezek megmaradtak, szerintem a játékosság fejlődött is, de behoztuk a személyességet, azt, hogy mi okoz örömet és mi nyomaszt minket. Szeretem előadni a korábbi számainkat is, de ez az első olyan anyag, amit igazán szeretek hallgatni. Nem csak azért mondom ezt, mert ez a legfrissebb, hanem mert mindenki belerakta minden tapasztalatát.

Nash: A végén már nagyon vártuk, hogy befejezzük, de most úgy érzem, hogy ez a lemez inkább kiindulás, mint megérkezés.

Több fifikás beat is van, ezekre hogy írtatok?

Glsch: Segg kell hozzá és fej. A Koronát például imádtam, tetszett a lüktetése, leültem, hogy megírjam –  és beszorult a levegő, hogy hú, ezt mégsem lehet így. Egy reggel elkezdtem érezni, és kivettem egy szabadnapot, hogy meg tudjam írni.

Tink: Van olyan beat, amire egyből vizionáljuk a hangulatot, és van, hogy tetszik a zene, nagyon jó hallgatni, mégsem íratja meg magát a szöveg.

Nash: Vannak számok, amik már rutinból kell, hogy menjenek. Ezekbe is kell innováció, különben unnánk, de megvan az a stenk és az az attitűd, hogy megreppeled és csá. Ami nem ilyen, az nekünk is izgalmas és izzadós kihívás. Van egy muzsikus barátom, Miki bácsi, aki a Roots Budapest bárba szokott bejönni hajnalonként, amikor már pakolunk, és mindig rágta a fülemet, hogy mutassak zenéket, mert biztos jó, mert én olyan jó gyerek vagyok. Nyitott volt és meglepően felkészült a témában, olyan hozzászólásai voltak, amiket én észre sem vettem, és sokat javítottam magamon ezek alapján. Ő mondta, hogy „érzem, hogy ütemen vagy, de mintha egy tizedmásodperccel te szaladnál a zene után, és nem a zene utánad – na ezt fordítsd meg!” Éreztem, hogy igaza van, és próbáltam gyorsítani, rövidíteni a szótagokat, kicsit kevésbé artikulálni úgy, hogy azért érthető maradjon. Mutattam Miki bácsinak a Koronát is. „Hát ez más, fiam, ez játék.” „Miért, a többi mi volt, háború?” De értettem, hogy mire gondol, mert kileng a taktus, van egy izgalmas játék a tempóban, szóval azt tényleg nehéz volt megírni, pláne felvenni Bandival [ONE-AB – a szerk.].

Glsch: Napokig úgy sétáltam az utcán, hogy ez ment bennem: „tün tün tün tüntütün”.

Nash: Újra és újra és újra, és szarrá unod, aztán meg imádod, megint szarrá unod, és már gyűlölöd, és megint szereted...

Tink: És annyira jó érzés, amikor végre megcsinálod.

Glsch: Írás közben mindig riportolunk egymásnak: „kész van a duma”, „én 70%-on állok”.

Nash: Oriza viszont sosem jut el a 100%-ig. Nála még felvétel után is változhat a verze, sőt, még azután is képes átszerkeszteni, hogy kiraktuk a számot a netre. Lejátszod, és hallod, hogy nem is azt mondja, amit eddig mondott. A Nenyomdbét vettük fel, elaludtam a stúdióban a babzsákon; mikor öt óra múlva felébredtem, ugyanazt a verzét vette ONE-AB-vel hajnali hatkor.

ONE-AB: Vissza akart még jönni, de nem engedtem.

Tink: Rá voltunk kényszerítve, hogy hazudjunk neki (nevet). „Ott van az a nüansz, csak még nincs maszterelve, azért nem hallod”.

Nash: Mondjuk egymásnak is szoktunk ilyet füllenteni. Nekem kivették egy adlibemet, hogy „vaum vaum”, amiatt nagyon kifakadtam. „Hova lett, hát azt imádtam a legjobban!”

Tink: „Mennyi munkám volt abban a vaum vaumban!” Ezért kell megtanulni rappelni. Először meg kell tanulni szöveget írni, aztán meg kell tanulni négyig számolni (nem árt, ha ezeket egyszerre csinálod), majd a szöveget előadni – és ha már tudsz írni, számolni és előadni, akkor jöhet az adlib. Az egészet azért csinálod, hogy utána vaumvaumozzál meg éjjózzál. (nevet)

Nash: Ott a bizonyíték, a Migos.

A Miezmámegin’ EP-n a Jogosban van egy olyan, hogy „ez itt az” – „ez itt nem az”.

ONE-AB: Az a scratch úgy jött, hogy a srácok azt mondták, hogy „ez itt a kert”, beugrott az Animal Cannibals, aztán az, hogy Ganxsta Zolee-ék írtak erre egy beefet. Ezek válaszolgatnak egymásnak.

Azért kérdezem, mert az tudható, hogy a kortársak közül kikkel vagytok jóban – viszont arra kíváncsi vagyok, hogy mi a viszonyotok a régebbi magyar raphez?

Nash: A legmesszemenőbbekig minden tiszteletem mindenkinek, aki a hiphopra egy perc melót is áldozott itt. Idehoztuk ezt kurva messziről, sok esetben eléggé félre is fordítottuk, de a lényeg, hogy megtelepedett, része lett először a városi kultúrának, aztán vidékre is kiterjedt, és most már a legutolsó zsákfaluban is van egy kissrác, aki ha nem is rappel, de legalábbis megpróbálta, és csak ezt hallgatja. Az elmúlt tíz évben annyifelé ágazott ez itthon is, hogy már nem lehet mindent egy kalap alá venni, hogy ez a hiphop, mint olyan. Nyilván megvannak azok a részei, amik kevésbé állnak közel a szívemhez, de annak is meg kellett történnie ahhoz, hogy most mi ezt csinálhassuk.

Glsch: Elképesztően izgalmas élmény, hogy az ember rajong valakinek a zenéjéért, és egyszer csak együtt melózik meg egy közegbe kerül vele. Őket megismerni, személyes viszonyban inspirálódni általuk, ez nekem a mai napig hihetetlen élmény.

Tink: Más időszakokban születtünk, más a rálátásunk az egészre, és így tanítjuk is egymást. Én például kevésbé vagyok tájékozott a mai dolgokkal kapcsolatban, inkább a baráti kört ismerem. Phlat szokta mondani, hogy olyan, mintha most történne nálunk az, ami Amerikában a kilencvenes évek elején, nem soundban, hanem aktivitásban, technikailag, tudásilag. Talán azért is, mert könnyebben lehet hozzájutni eszközökhöz, akár a telefonoddal is készíthetsz zenét. Meg most már nem csak a Still D.R.E. meg a 2001 meg az Eminem-lemezek számítanak etalonnak. Én is osztom azt, hogy mindenkinek tisztelet, de közben ha meghallgatjuk, hogy mik voltak öt vagy tíz évvel ezelőtt, amikor már volt internet és lehetett tájékozódni – ahhoz képest szerintem színvonalban most ugrottunk egy nagyot.

Nash: Meg a producerek! Úgy gyűjtik a hatásokat, frissítik az eszköztárukat, ahogy mi megközelítőleg sem. Empty szokta mondani nekem, hogy „csukd be a szemed, hol képzeled el magad, miközben hallgatod a beatet?” Mondtam neki, hogy egy cseppkőbarlangban – és küldött egy beatet, ami egy cseppkőbarlang, de tényleg. Olyan hangulatokat, hangzásvilágot, sound designt tudnak csinálni, ami tökéletes egy MC számára.

Tink: Igen, nálunk a hiphop csak a rap volt régen. A rapperek voltak a frontvonalban, csak őket láttad a vizuális kommunikációban is. Pedig a hiphop nemcsak attól az, hogy rappelnek benne, hanem rétegekből áll, stábmunka.

Glsch: Azt ki kell mondani, hogy Magyarországon MC-simogatás történik, pedig abszolút világszínvonalú producereink, DJ-ink vannak, és elképesztő a fejlődés az elmúlt években.

Nash: És a zenészek, élőzenés formációk körében is nagy nyitást tapasztalok a hiphop irányába. Nyilván ez azért is van, mert beemelkedett a popkultúrába, és a legfaszább zenészeknek is ott van a kezében. Nemcsak a hiphop kezd a zeneiség felé építkezni magából, hanem hatást gyakorol a többi műfajra is, ahelyett hogy csak úgy lengene a levegőben.

Glsch: Mint ahogy a hatvanas-hetvenes években a rockzenéhez, a pszichedéliához, a beat kultúrához idomult minden, azt fuzionálták más dolgokkal. Most ez történik a hiphoppal.

Az Összeáll című számban ez hallható: „Összeáll egy idő után majd a nagy egész”. Fejezzük be ezzel: hogyan álltok ezzel a nagy egésszel?

Tink: Én ezt őszintén így érzem, illetve ez egyfajta biztató mantra is magam felé. Otthon hallottam, talán édesanyámtól. Az a lényeg, hogy eddig a gondolatig eljussak, művészileg, zeneileg és érzelmileg is. Talán a csapatban én vagyok a legdeprimáltabb hangulatú a hétköznapokban..

Nash: Csak szeretnéd...

Tink:  Vagy legalábbis én szoktam a hangulataimban a legnagyobb amplitúdót leírni. Ez egyfajta lelki attitűd, ami jellemez engem és mindannyiunkat. Ti is ismeritek azt a szituációt, akár zenei, akár emberi szinten, hogy az elején valami ködös, nyomaszt, negatív, de aztán hoz más oldalakat is. A végén az a szenvedés is kellett ahhoz, hogy megszülethessen valami jó, vagy legalábbis valami origóállapot. Zenei tekintetben pedig úgy érzem, hogy most kezd összeállni a nagy egész, afelé megyünk.

Nash: De igazából ez a végéig összeállás lesz, ezen van a hangsúly.

Glsch: És ehhez néha szét kell esni, szét kell törni.

Tink: Összeállás az összeállásért, utazás az úton levésért.

Nash: Pillanatnyilag mindig csak szilánkokat, darabokat fogunk látni belőle, de amikor majd visszanézünk, akkor össze fog állni – de attól, hogy az adott pillanatban mindig azt az egy szilánkot csiszolgattuk, hogy az olyan legyen. Én nagyon remélem, hogy sose jön el, hogy úgy fogunk erre gondolni, hogy na, most kész.

interjú: Rónai András
fotók: Őrsi András