A Carson Coma-fiúk felnőttek a feladathoz, és életük egyik legjobb koncertjét adták az MVM Dome-ban, amit még a gyenge hangzás sem tudott elrontani.
Közel két és fél órás, az első 5 évük minden korszakát átfogó, és az új számokkal már a következőbe is belekóstoló műsort játszott a Carson Coma a közel telt házas MVM Dome-ban, ami egyszerre volt látványos, besztofos arénakoncert és müpás hangulatú presztízsbuli sok-sok akusztikus és fúvós (át)hangszereléssel. Egy szokásos, (most kevésbé) vicces kisfilm után, oldalról tolták be őket egy zsúrkocsin, miközben a Fantomrezgést játszották akusztikusan, és az már a következőnek eltolt másik nagy sláger, az Én még sohasem alatt nyilvánvalóvá vált, hogy ez a koncert nem fog igazán jól megdörrenni. A lelátón (113-as, 115-ös és 216-os szektor) tompán, összemosottan, kásásan szólt a koncert, és bár az első pár szám után pocsékból elviselhetővé javult a hangzás, a jótól azért végig tisztes távolságban maradt.
A műsor viszont pazar volt, a két legjobb lemezükre, a Digitális/Analógra és a Lesz, ami leszre fókuszált, amihez ügyesen válogattak az első és a negyedik album ütősebb számaiból. Kreatívan nyúltak az eddigi életműhöz, látszott, hogy újragondolták a szettet és a dalaikat, voltak magától értetődő, és meglepő, de tök jól működő párosítások is. Egymás mellé került például a két, játékosan létfilozofáló lemezzáró-ballada, a Porszem és az Elmélkedések egy magasabb rendű életforma esetleges hiányáról, az Anyák sírnak pedig a Hagyjál, lomtalanítok!-kal, amit most nem a perkás Gaál Peti punkos megőrülésével, hanem izmos csordavokálokkal adtak elő. Ahol kellett, ott kicsit megzúzták, megjammelték a számokat, de csak szolidan, és inkább a Corduroy Club-os időszakukra jellemző, fúvósokkal és vokálokkal gazdagított hangszereléssel játszottak. Így teljesedett ki például a laza, funkos Dr. Doktor, de jól sült el az is, hogy a legpunkosabban húzó számaik közül kettőt is akusztikusan adtak elő (Fantomrezgés, Bőrönd). Sikó Alpár pedig igazi rock 'n' roll szaxofonos, oda is csempészett egy kis pszichedéliát, ahová nem vártuk volna, egyszer pedig még a lelátó lépcsőin is felbukkant szólózni.
A végére kicsit már sok lett ugyan a tábortüzes hangulatú, a körszínpad közepén összeülős lassúzás, ezen még a dobos-énekes-gitáros (és a labtorlorekakiltam.mp3 novelty song-jában most billentyűs) Héra Barni is poénkodott, de alapvetően gördülékeny volt ez a „két gyors, két lassú" dinamika, ami a lehető legszélesebb körben élvezhetővé tette a Coma arénakoncertjét. Ahogy az a közönség összetételéből is látszott, ez igazi családi program volt, amire a 9-10 évesektől az ötvenpluszos szülőkig és közötte is minden korosztály kinézett, és a zenekar úgy tudta ezeket a heterogén rétegeket kiszolgálni, hogy közben egy pillanatra se kellett erőszakot tennie önmagán. Az új számok is azt mutatják, hogy ebben a mindent carsoncomásra formáló eklektikában még bőven van potenciál, az eddigi messze legpoposabb Paul McCartney halott? például csúcspont volt az este, a Frida Kahlo pedig egészen kiemelt helyen, a záró slágerek között hangzott el Beton.Hofival (az újhullámos diszkóba oltott KFT-nek tűnő dal is érdekesnek tűnt, ami itt debütált élőben, de a szövegéből sok mindent nem lehetett érteni.)
FELFOGHATATLANUL SOK ÉS NAGYON KIRÁLY: A CARSON COMA ELSŐ 5 ÉVÉNEK MÉRFÖLDKÖVEI
Az este legfelemelőbb pillanata pedig váratlan módon a Fasza kis hobbi lett, ami arról szól, hogyan terelgetik jobban fizető életpályára a zenészeket is a bölcsészek mellett, aztán tessék, 5 év után már itt, az ország egyik legnagyobb stadionjában játsszák, ez a kontextus pedig nem keveset emelt a hangulatán. Szóval jól bejött ez a fasza kis hobbi – ami viszont annyira nem, az a körszínpad volt. Hiába cserélgették a zenészek gyakran a helyüket (a két-két sarokban két-két dobcucc és perkaszett is volt), ami látványosabbá tette a Carson Cománál megszokott hangszercseréket is, sokszor így is valakinek a hátát kellett nézni, mert a zenekar egymás felé fordulva játszott, mintha egy próbateremben lenne. Ez a színpadon biztos jó érzés volt, adhatott a legnagyobb léptékű koncertjüknek egy olyan fokú intimitást, ami aztán lesugárzott a színpadról, viszont távolról nézni kevésbé volt élvezetes, mert a körszínpadnál még csak a kivetítőt sem nagyon lehetett figyelni, mert azokat annyira magasra helyezték.
De ezzel együtt is nagyon kerek volt ez a koncert, ami rápöccintette a koronát a Carson Coma első 5 évére. Ezek pedig Kósa Zsolt hangulatos fotói az estéről:
A CARSON COMA ELSŐ ÖT ÉVE A RECORDEREN:
Így debütált 2018-ban a Carson Coma: What A Time To Be Alive-klippremier
Az első premier: Kreolkék pillanatok a Hintaló live sessionben
Az első interjú: „Húszévesen minek szomorkodjunk?”
A Corduroy Club 2019 legjobb magyar lemezei között
Az első albumpremier: Lesz, ami lesz
Mintha rájuk öntötték volna a nagypapa öltönyét. Kritikánk a Lesz, ami leszről
A Lesz, ami lesz 2020 legjobb magyar lemezei között
„Már másra rázzuk a seggünket” – Carson Coma-interjúnk a Lesz, ami lesz idejéből
„A Blur óta nem éreztem ilyet” – A Carson Coma és az Ivan & the Parazol kedvenc 2021-es zenéi
Nemcsak sztárok, hanem egyre jobbak is. Kritikánk a Digitális/Analógról
„Egyre jobban éljük ezt a zúzósabb hangzásvilágot” – Interjúnk a Digitális/Analógról
Lemeztáska: Fekete Giorgio kedvenc zenéi
Ilyen volt a Carson Coma a Budapest Parkban 2022-ben
Ilyen volt a Carson Coma a Szigeten 2022-ben
A Digitális/Analóg 2022 legjobb magyar lemezei között
CC crew forever! – Ilyen volt a IV lemezbemutatója a Budapest Parkban
A buli tart, de jön szembe az élet. Kritikánk a IV-ről
Ilyen volt a Carson Coma a 2023-as Szigeten
Ilyen volt a Carson Coma minifesztiválja a Budapest Parkban
„Releváns témák, gonosz szintetizátorok” – Héra Barnabás és Gaál Péter kedvenc 2023-as zenéi
Felfoghatatlanul sok és nagyon király: A Carson Coma első 5 évének mérföldkövei
