A buli tart, de jön szembe az élet. Carson Coma: IV (lemezkritika)

A Carson Coma nem állítja, hogy tudja a megoldást a bajokra, de a szívük nagyon a helyén van. Ez a kritika először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.

Carsonék már csak azért is kimondottan üde színfoltjai a hazai könnyűzenei palettának, mert a zenekar imponálóan széleskörű és változatos zenei hagyományokból dolgozik. Sikálós garázsrocktól és elegáns posztpunktól a kabarés-táncdalfesztiválos retróig ők tényleg mindenhonnan ihletődnek. A tagok az ötleteiket aztán olyan hézagmentesen gyúrják egybe, hogy végül sikerül egy rögtön felismerhető, igen karakteres hangzást kikeverniük.

A kreatív zenei megoldások mögött a Carson Coma világa erősen szövegcentrikus. A bármi belefér felszabadultsága, a bohém őszinteség választott témáikat is totálisan áthatja. Azaz mindig arról írnak, ami épp foglalkoztatja őket. Külön öröm, hogy a természetesen gördülő szövegeik messziről elkerülik a jobb híján alternatívnak hívott hazai szcénát évtizedek óta meghatározó lovasis-látomásos költészetet. A Carson Coma akár novellaként is működő apróbb történetekben gondolkozik, egy-egy kitüntetett pillanatot vagy életérzést sűrítve a többnyire vicces-ironikus dalokba (lásd a zseniális Polaroid önmagába harapó tablóját).

A Carson Coma a mai algoritmusalapú mércéhez képest is komoly munkatempót diktál, hiszen röpke négy év alatt masszív műsorkészletet épített. Nem véletlen tehát, hogy a friss borítón egy képzeletbeli Keravill-bolt piros bársonyos kirakatában már római portészobrokként díszeleghetnek. Az iram annak a fényében is irigylésre méltó, hogy a szó klasszikus értelmében vett zenekarról beszélünk. Hat taggal, illetve fizikailag is létező gitárokkal és dobokkal.

A minőséget egyelőre nem korrumpáló lendület nyilván annak is köszönhető, hogy az egymást innen-onnan ismerő tagok az alkotói folyamatban egyenrangú felek. Mindez nemcsak abból látszik, hogy többen is énekelnek vagy hogy koncerteken rendszeresen hangszereket cserélnek egymással, de az is hallható, hogy mindegyiküknek eltérő zenei kattanásai vannak. Az új lemezen a spektrum tovább tágul, hiszen a már említett garázsrockos-táncdalfesztiválos fősodor mellett akad például tropikáldiszkós boogie (Dr. Doktor), koszvadt zajpunkos villámőrülés (Hagyjál, lomtalanítok!), belgás jegyeket mutató szatíra (Bankrablás Atival), de még prolibluesba forgatott önterápia is (Nehéz dal).

Ha már szatíra és terápia, a szimplán csak IV címen futó új album tizenöt száma már messze maga mögött hagyja a kordzakós-iskolabuszos kezdeteket. A felnőtt léttel birkózás nyomai már az előző lemezen is felfedezhetők (Osztálytalálkozó és társai), most viszont az úgynevezett magyar valóság sokkal vaskosabban szivárog be a dalokba. A tónus picit sötétebb és komolyabb, ami jótékonyan árnyalja és finom új rétegekkel gazdagítja a játékosságot és jókedvet.

Az erősödő társadalmi érzékenység szintén a kezdetektől jelen van, elég mondjuk a Peti és én identitáskeresőjére vagy a kulcsdal Pók hiánypótló proteszt-dühére gondolnunk. A Carson Coma esetében kifejezetten szimpatikus, hogy a megmondás ellenében ők az arrogancia elé tartott görbe tükörre esküsznek. Az új lemez keményebben rá is fekszik erre a vonalra. A kollektív-személyes arcoskodást kifigurázó Nagykabát vagy az aktuális hatalomnak odaszúró Feldobom a követ például egészen új irányokba viszi őket. 

A Carson Comában talán mégis az a leginkább szerethető, hogy mintha egyáltalán nem kopna a lelkesedésük. A mindent átitató metairónia és hiperrealitás korában már-már forradalmi minőség, hogy az egész mögött alapvetően mégiscsak az sugárzik át belőlük, mennyire nagyon-nagyon szeretnek együtt zenélni.

szerző: Huber Zoltán
headerfotó: Komróczki Dia