Viccnek kicsit erős. Mac DeMarco: One Wayne G

Miben (vö.: Mibe’) van Mac DeMarco? Ez a kérdés foglalkoztatta egy darabig a teljes zenei nyilvánosságot, amikor Macnek betelt a tárhelye, és a semmiből kidobott egy 199 (százkilencvenkilenc) számból álló, éppenhogy csak nem kilencórás albumot. Ez a One Wayne G. Ez az írás először a Recorder magazin 104. számában jelent meg.

A cím Wayne Gretzky-nek, az Edmonton (itt nőtt fel a DeMarco) Oilers (ez egy hokicsapat) 99-es mezszámú legendájának állít emléket. A számok túlnyomó többsége csiszolatlan, demofelvételnek hangzó cucc, a címűk a dátum, amikor feltehetően készültek. Ha lehet hinni a számozásnak, az album a 2018-2023-ig tartó időszakot öleli fel, és nagy számban hallhatók rajta trekkek a tősgyökeres rajongók által fellelt karanténcsatornájáról is (Cam Tony, a legtöbb kontent azóta sajnos már eltűnt róla). A karantén alatt ez a csatorna volt az egyik legjobb dolog az életben, sokórás vágatlan felvételeket töltött fel ide a stúdiójából. Ha az embernek volt hozzá türelme, olyanokat lehetett rajta látni, ahogy félórát egy akkordmenettel molyol egyedül, vagy olyat, hogy átjön Thundercat és Mac Miller, és bindzsiznek hetven percig, vagy olyat is, hogy csak alszik egy Sinatra-lemezre.

Ezt az időszakot egy interjúban “incredibly uninspiring”-nek írta le, meghízott, csinált egy videójátékot, bajuszt növeszett és a végsőkig csupaszította le azt az “indie god”-zenei világot, amit a tizes években teremtett, hogy tudjon mit hallgatni számítózás közben, és ne zavarják refrének, meg ilyesmik.

Voltak ennek már jelei a vegyes fogadtatású Here Comes The Cowboy című 2019-es lemezén is. Mac lelassult, Mac kiégett, Mac kifogyott, Mac lenyugodott? Örülünk, így élni fog még pár évet, de azért rakja már oda a tánc- és rádiókompatibilis, sírós, nevetős, flesselős slágereket a kurva életbe! Hát mit fogok én csinálni egy DeMarco-koncerten, ha nem ordíthatom végig a szövegeket cigizve, mert elfogytak (már nem a cigik, hanem a szövegek)? Hát hogy fogom én letáncolni a Vans Authenticet a lábamról (piros színűt), ha nincs 140 BPM, meg gitárszóló? Ha a Juan Wautersszel össze tud rakni egy jó kis felrázós számot, meg a mindenkivel tud kollabolni, akkor mi a kutyámért nem lehet egy normális albumot droppolni?

“It is, what it is”, ahogy az angolok mondanák. Mac bácsi felnőtt, és lehet, hogy már őt magát (is) idegesítik a Vans-cipős, virágos-inges,  mosolygós rajongói, idegesíti a nyomás, a Pitchfork-osztályzatok, a címkék, meg valszeg a TikTok is eléggé. A One Wayne G egyszerre hat egy beintésnek, hogy na tessék, itt egy album, végig se fogjátok hallgatni, de egyszerre olyan is, mint egy jó nagy szarás a napokig tartó székrekedés után (már elnézést).

Három darabban hallgattam meg - ennél talán több darabban ajánlatos - és pár számban énekel is, de ez az album nem fog érzelmileg megmozgatni. Gondolkozol, néha a lábad is elkezd mocorogni picit, de igazából csak nézel ki a fejedből. Ha vannak növényeid vagy macskád, nézd azokat, és közben néha lehet azzal szórakozni, hogy rá tudsz-e dúdolni valamit arra a fura diszharmónikus alapra, ami éppen szól. Közben próbáld meg elfogadni, hogy ez az új Mac DeMarco. Nem fogsz többet olyat látni, hogy levetkőzik Coachellán, felmászik egy subra és öngyújtóval pörzsöli le a szőrt a seggéről.

Akármit is fog csinálni DeMarco az elkövetkezendő idők Coachelláin, most morcosan ülnek a King Gizzard and The Lizard Wizard zenekar tagjai egy foltos kanapén Melbourne-ben, és azon bosszankodnak, hogy ez a kilencórás dolog nem az ő fejükből pattant ki. Legalább a Five Easy Hot Dogs szar lett, nyugtatják egymást.

szerző: Előd Máté