A shoegaze-legendák új lemeze olyan csoda, amit mindig kéznél tart az ember. Ez a cikk először a Recorder magazin 107. számában jelent meg.
A Slowdive tipikusan az a zenekar, amit stabilan a nyitóoldalaimra dobnak az algoritmusok. A shoegaze nagy triptichonjából a Ride altrockba hajló hangzását soha nem éreztem magaménak, a My Bloody Valentine pedig csak a 2013-as budapesti koncertjén került helyre, azóta viszont olyan hallgatni őket, mintha egy barokk freskó A/4-es fénymásolatával kellene beérnem. A Slowdive ellenben mindig is azt a finom zajfátyollal védett biztonságos szigetet jelentette, ahová a különféle relaxációs gyakorlatok próbálják terelgetni az embert.
A karmát működés közben figyelni mindig élmény, de ha a szívhez közel álló zenekarnak szolgáltat igazságot a sors, az a partvonalról is felemelő. Az 1989-ben alakult, de három lemez után hirtelen feloszlott Slowdive jó tíz éve indult másodvirágzása akkor is fantasztikus fejlemény lenne, ha csak időről-időre koncertezgetnének. A bivalyerős új lemezekkel azonban a rajongók legmerészebb álmai teljesülnek - akik között ma már többségben vannak, akik jóval azután fedezték fel a zenekart, hogy a Britpop igazságtalanul elsöpörte őket.
 |
| Slowdive a kilencvenes évek elején |
Tény, a finoman tornyozott gitárgerjedések, Rachel Goswell és Neil Halstead léleksimogató énektémái valóban szöges ellentétben állnak a kilencvenes évek cinikus haragjával és ironikus távolságtartásával. Ma viszont, nagyban köszönhetően egyébként a hozzájuk hasonló introvertált úttörőknek, az éteri dreampop és az érzékeny befelé fordulás néha még a slágerlistákat is megkísérti. Ahogy az anno lesajnálóan használt shoegaze is büszkén vállalt címke lett, úgy a Slowdive álomszerű textúrái is aktuálisabbnak érződnek, mint harminc éve.
A 2014-ben fesztiválozni összeállt, majd újra önmagára talált Slowdive simán onnan folytathatta, ahol 1995-ben abbahagyta. A dalaikat neten keringő koncertfelvételekről tanulták újra, ráadásul a karcosabb korai és torzóban maradt későbbi anyagokat is gond nélkül besimították a masszív repertoárba. Aztán 2017-ben érkezett a cím nélküli negyedik lemezük, a legapróbb részletekig tökéletesre csiszolt nyolc új szerzeménnyel. A világ végre valahára beérte a zenekart, ők pedig learathatták a régóta esedékes babérokat.
Ezek után logikus lépés lett volna, ha a Slowdive csak polírozza ikonikus zenei világát és már nem vállal kockázatokat. A friss everything is alive Halstead kezei között mégis elektronikus lemeznek indult és csak akkor kapta meg az atmoszférikus gitárokat, amikor a többiek is beszálltak az alkotói folyamatba. A nyitó shanty remekül mutatja, hogyan épülnek egymásra a régi és új elemek. A szépen fodrozódó alapra fokozatosan kerülnek a levegős dobok és csilingelő pengetések. Az egyre vastagodó zajfüggöny mögül aztán félénken előkúsznak a törékeny vokálok, a szív pedig megszakad.
Az everything is alive a pozitív burjánzások és lüktető kreatív energiák szépséges lemeze. Az instrumentális prayer remembered puha basszusait legszívesebben sálként csavarná magára az ember, míg a skin in the game ellenállhatatlanul hurkolódik a fülünkre. Az andalucia plays felderengő emlékképe meglepően közel kerül egy hagyományos szerkezetű dalhoz, a klippel is megtámogatott alife és kisses pedig egyszerre férhetne fel egy Z generációs szobazenekar útkereső debütlemezére és a korai nyolcvanas évek post-punk toplistáira. A majd hét percres chained to a cloud minimalista prüntyögésből organikusan nő mennyei himnusszá, a záró the slab pedig magabiztosan összegzi az irányt, ahol a kirajzolódó új utak továbbra is önazonosak.
szerző: Huber Zoltán
