"Eddig az életmű úgy sikerült, ahogy szerettem volna" - Szabó Benedek (Galaxisok)-interjú

Hogyan lett a Galaxisoknak poszt-punkos, gothos, újhullámos lemeze, ami úgy szól, mint egy elfeledett alterdemó a ’80-as évekből? Ennek jártunk utána Szabó Benedekkel, akivel a magnószalagok csodálatos zúgásáról, John Cheever novelláiról, az idén már 10 éves Kapuzárási piknikről, és arról is beszélgettünk, miért nem tudja, hogy egyes dalszövegei mit jelentenek. Ez a Recorder magazin 101. számában megjelent interjú bővített változata, a Minket ne szeress! című lemezt április 8-án fogják bemutatni a Gólyában.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer újhullámos lemeze lesz a Galaxisoknak.

Én se, de kizártnak se tartottam. Én úgy tekintek a Galaxisok életművére, mint egy viszonylag szabályosan induló, de nagyon hamar nagyon kaotikussá és furává váló életműre. Két, félig-meddig szólólemezzel kezdődött, amik ezt a bereményis, csehtamásos, generációs vonalat vitték (Kapuzárási piknik, A legszebb éveink), de utána nagyon hamar jött egy csilingelős, gitárpopos indie-lemez (Focipályákon sétálsz át éjszaka), majd amikor építhettünk volna ennek a sikerére, úgy döntöttem, hogy csinálunk egy kísérleti, zongorás balladákra épülő albumot (Lehet, hogy rólad álmodtam). És bár utána a Cím nélküli ötödik lemez hasonlított a Focipályákra, mire az emberek ezt meg tudták volna emészteni, kihoztunk egy huszonegy számos dupla lemezt (Történetek mások életéből), amin a tropicaliától az afrikai népzenén át a shoegaze-ig minden volt. Ennek fényében talán nem is annyira meglepő, hogy az új lemezünk a 80-as évek undergroundját idézi hangulatilag.

És miért pont azt?

A hatodik lemezünk után sokáig nem tudtam, mit akarok kezdeni a Galaxisokkal. Koncertezgettünk, de nem akartam erőltetni a dalszerzést, mert ahhoz szükségem van egy határozott koncepcióra, és ez nem volt meg. Úgy éreztem, a Történetek mások életéből a zenekar főműve, amivel mindent elmondtunk, amit akartunk. Aztán 2021-ben elkezdtem sok spanyol újhullámot, movida madrileñát, illetve ezzel párhuzamosan a YouTube-on fellelhető magyar kazettás demókat hallgatni a ’80-as évekből. És mivel régóta közel áll a szívemhez ez a szalagos, zúgós, klasszikus értelemben vett rossz hangzás, arra gondoltam, mi lenne, ha írnék egy lemezt, ami ebbe a világba repít vissza. Mindenképpen szerettem volna elkerülni, ami sok zenekarral megtörténik, hogy minél több lemezt hoznak ki, annál középtempósabbak a számok, szofisztikáltabbak a hangszerelések, és komoly, kicsit apukás rockot kezdenek játszani – a gondolkodó ember gitárzenéjét. Én ezt tisztelem, de nem szeretem, ezért egy huszárvágással inkább olyat akartam csinálni, ami akár egy zenekar első lemeze is lehetne. Úgy érzem, ez sikerült.

Megírtad az Ez a nyárt, és rájöttél, hogy ez a stílus is jól áll a Galaxisoknak?

2021 karácsonyán felvettem ajándékba négy számot, aminek az volt a koncepciója, hogy olyan legyen, mint egy fiktív demó a 80-as évekből. Ez számomra is megdöbbentő módon olyan jól sikerült, mint régóta semmi, amit írtam. Ezután döntöttem úgy, hogy írok ezzel a hangzással 8-10 számot a Galaxisoknak.

Ez a négy szám lesz majd a bónusz track?

Nem, ezek nem léteznek a nyilvánosság számára. Szerintem jobbak is, mint amik a lemezre kerültek, de ezt csak azért mondom, hogy mitológiát építsek.

Persze, hogy a demóhangzású lemeznek a kiadatlan demói a legjobbak. Hogyan reprodukáltátok amúgy ezt a hangzást?

Felállítottam bizonyos szabályokat: Ákos csak egy 80-as évekbeli kóruspedált használhatott, amit apám egyik barátjától kaptam még húsz éve (nincs is más gitáreffekt a lemezen). Laci egyik régi gitárerősítőjén vettük fel a számokat, ami kellően rosszul szól ahhoz, hogy jól szóljon, neki pedig pengetővel kellett játszania mindent, és a basszusgitárnak úgy kattognia, mint a 80-as évekbeli demókon. A legfontosabb az volt, hogy ne legyenek overdubok, úgyhogy egyben vettük fel a számokat, plusz sávok nélkül. Emiatt maradtak benne hibák, cserébe olyan lendületesnek érzem a Minket ne szeress!-t, mint egyik korábbi Galaxisok-lemezt sem. Még soha nem játszottunk fel egyben lemezt, és egyes számokban olyan stenk van, ami még engem is meglep.

Múlt nyáron egy csomó szimpi zenésztől megkérdeztük, hogy melyik a kedvenc Galaxisok-száma

Kik hatottak rád a 80-as évek magyar undergroundjából?

Olyanok, mint a Cséb 80 vagy a Kőnigh Péter és a Ciklámen. Ez volt az utolsó olyan időszak, amikor az „alternatív” valami mást jelentett, mint később, a Kispál fémjelezte kilencvenes években. Nekem sokkal jobban tetszik ez a kazettás, kényszerből rosszul szóló színtér, mint ami később jött.

Miért?

Az egyik kedvenc zenekarom a Clientele, akik szalagra vették fel az első lemezüket, a Suburban Lightot. Úgy kezdődnek a számok, hogy már eleve hallod a szalag zúgását, és ahogy egyre több sáv kerül rá, egyre jobban zúg, mert egyre több zaj van rajta. Valaki szerint ez szimplán szar, nekem a karácsony jut róla eszembe. Melengeti ez a hangzás a szívemet. Ahogy idősödöm, egyre sallangmentesebb és koszosabb zenéket szeretek hallgatni, és azt vallom, hogy az első take-et kell használni. Nem azért, mert lusta vagyok, hanem mert azt érzem jobbnak, ami spontán és fésületlen. Ez a lemez is olyan, mintha egy próbateremben játszanánk egy hideg téli délutánon, és megpróbáljuk rögzíteni, ahogy abban a pillanatban játszottunk. Van olyan szám a lemezen, amit egyszer próbáltunk el, aztán felrántottuk. Az Időtlen időket pedig a teremben írták a többiek tizenöt perc alatt. Soma kérdezte, mi a tempó, mondtuk, ahogy Laci kezdi. Ez a lemezen így is van, gyorsul, mint az állat – iszonyat jó! Ehhez nyilván az is kell, hogy szeretünk együtt játszani, és már nagyon egyben vagyunk, akkor is, ha épp keveset próbálunk.

Hogyan hatott rád a spanyol és hogyan a jugó újhullám?

A spanyol közvetlenebbül; van is egy dobtéma (nem árulom el, melyik), aminek az egyik elemét a Las Chinas nevű zenekartól vettük kölcsön. A Franco halála utáni spanyol popzene valami egészen elképesztő és különleges dolog volt, és abban a nagy kulturális felszabadulásban azokat a zenéket, amik mindenhol máshol undergroundnak számítottak volna, főműsoridőben adta a tévé. Zombies, Las Chinas, Kiki D'Aki, Ataque De Caspa… Elképesztő gyöngyszemek maradtak fenn abból a korból. Ezen a lemezen alapvetően kétfajta szám van: a posztpunkos, sötétebb hangulatú, és a kicsit játékosabb, újhullámosabb.

Amire azt mondják, hogy olyan, mint a GM49.

Ezt aláírom, de ez például a spanyol újhullámban is így volt: voltak olyan zenekarok, mint a Parálisis Permanente, ami sötét hangulatú, gótikus punkot játszott, de közben ott a Zombies, ami nagyon újhullámos, kicsit avantgárd hangulatú zene volt. Én ezt a két világot próbáltam keverni. Azt terveztem, hogy négy-négy szám lesz a lemezen, de azt hiszem, túlsúlyba kerültek a sötétebb hangulatú számok.

És a jugoszláv újhullám?

Az inkább csak elképzelések szintjén hatott rám. Baján nőttem fel, ahol a határ közelsége miatt mindig jelen volt a jugoszláv zene, és a híres-neves Fórum zenekar révén ismertem is a népszerűbb előadókat, mint a Bijelo Dugme vagy a Prljavo kazalište, de az undergroundot nem annyira, csak sokkal később. Viszont megpróbáltam approximálni. Én általában nem lemásolok más zenéket, hanem próbálom emlékezetből felidézni őket, ahogy szerintem szóltak. Az első lemezen például a Kalákára és Koncz Zsuzsára próbáltam gyerekkorom ködén keresztül emlékezni. Lehet, hogy a végeredmény köszönőviszonyban sincs velük, de akkor ez volt a fejemben. A jugoszláv újhullámmal is ez a helyzet: ez a lemez hasonlít is rá, meg nem is.

Szerinted melyik a legjobb zenei poén a lemezen?

Imádom a szintis zenéket, de ez a Galaxisokban eddig nem nagyon jelent meg. Egy analóg szinti és egy savas, búgó orgona hangjával bármikor le lehet venni a lábamról. Minél bugyborékolósabb, annál jobb! Imádom a Tánc zenei főtémáját, az Esőben állok brutális-vulgáris orgonatémáját és a Nem tudom megvédeni magam kezdő és befejező témáit. De a legviccesebbnek a Ne keress középrésze utáni basszuskiállást gondolom, az tök vicces.

Nekem a Nem tudom megvédeni magam szintihangzásáról a régi, Romhányi-féle magyar rajzfilmek jutottak eszembe. A Mekk Elek.

Frakk, a macskák réme! A Ne keresd-ben meg olyan horrorszintik vannak, ami egy ötvenes évekbeli amerikai rémfilmben is lehetett volna. Bizonyos szempontból ez a legtáncosabb, leglendületesebb lemezünk, még ha alulról sem kapirgálja a mainstream határait.

Élvezed, hogy a koncerteken végre szintizhetsz?

Meg azt is, hogy rángatózhatok és táncolhatok, amiben a gitár mindig gátolt. Próbálok olyan koncertprogramot összerakni, amiben a lehető legkevesebbet kell gitároznom.

Zeneileg ez a lemez áll a legközelebb ahhoz, amit hallgatóként szeretsz, de szövegileg mennyire fed téged az album? Legutóbb a pörgősebb, vidámabb hangvételű Történetek mások életéből abból a felismerésből született, hogy nem akartál az a panaszkodó srác lenni, akinek a zenéjére az emberek utálhatják az életüket.

Tisztában vagyok vele, hogy a Galaxisokat elsősorban szövegközpontú zenekarnak tartják, és engem is inkább szövegíróként tartanak számon, de nekem zenerajongóként és dalszerzőként mindig is a zene volt a fontosabb. Ezen a lemezen a szöveg kifejezetten sokszor a zene szolgálatában áll: vannak számok, amik szólnak valamiről, és vannak, amiknek a jelentése előttem sem tiszta. A nyolcvanas években is sok intuitív szövegírási stratégia volt, és előfordult, hogy olyasmit szerettem volna írni, ami akár akkor is születhetett volna. A Tánc például miről szól? Nem tudom, de attól még tetszik.

„Én egy legenda akarok lenni, aki semmiről se híres.”

Ez is egy ilyen sor a Ne keress-ből. Vagy ott van a Nem tudom megvédeni magam, ami szintén nem önéletrajzi, hanem egy viccesebb, játékosabb szöveg, amiben arról akartam írni, hogy ma Magyarországon mindenki egyre idegesebb és agresszívebb, és kigyúrt, lábujjközi papucsos emberek ordítanak le a boltban, vagy hajlítják rád a buszmegállót, amit nem könnyen tud kezelni az, akit arra tanítottak, hogy legyen mindenkivel udvarias.

Nagyon szerettem megírni ezeket a szövegeket, mert toposzokkal játszhattam bennük. Emiatt nem is érzem őket szomorúnak: sok bennük az irónia. De azt leszögezném, hogy több a lemez egy stílusgyakorlatnál. Vannak számok, amik szólnak valamiről, de úgy, hogy az nehezen legyen kibogozható. Fiatalon az ember szeretné, ha az egész világ tudná, hogy mit érez – a korai Galaxisok-lemezeken ez tisztán hallható. De minél idősebb leszek, annál kevésbé akarom, hogy tudják; legfeljebb azok, akik a legközelebb állnak hozzám. Már a 6. lemezen is eltávolítottam magamtól a szövegeket azzal, hogy mások életéből meséltem történeteket, és most is hasonló célom volt.

A koron kívül mi az oka ennek a változásnak?

Lehet, hogy ez egy utólagos defenzív stratégia. Sokáig azt gondoltam, hogy lubickolok a népszerűségben, és nagyon alkalmas vagyok arra, hogy közepesen ismert ember legyek. Aztán 2018 környékén elkezdett borzasztóan zavarni, ami addig könnyen ment, a közönséggel való interakció. Ezzel párhuzamosan elindult egy zenei csigaházba való visszahúzódás, mert úgy döntöttem, többet ér nekem, hogy kísérletezhessek, mint hogy ugyanazt a vasat üssem, amíg meleg, és ehhez társult az is, hogy igyekszem eltávolítani magam attól, aki a számokat énekli és írja. Nagyon keveset szeretnék belevinni a saját életemből a dalaimba, és azt a keveset is inkább úgy, hogy mindenki úgy értse, ahogy akarja. Ennek nem csak személyes okai vannak, hanem egyszerűen többre tartom ezt a fajta művészetet. Nagyon szeretem John Cheever novelláit, amik úgy érnek véget, hogy egyszer csak megszakadnak. Nincsenek elvarrt szálak, ezért továbbgondolod, hogy mi történt bennük, és így a történetek veled maradnak. A korai Galaxisok-szövegeket – érdemeik elismerése mellett is – didaktikusnak és mélység nélkülinek érzem. Nem kell rajtuk gondolkodni, mert az történik, ami ki van mondva. Ezzel semmi gond, de alkotóként már más foglalkoztat, és igyekszem közelíteni a dalaimat ahhoz, amit olvasóként és hallgatóként is szeretek.

Szabó Benedek öt kedvenc John Cheever-novellája

1. Goodbye, My Brother
2. The Country Husband
3. The Wrysons
4. The Jewels of the Cabots
5. The Death of Justina

Valószínűleg azért is lettek annyira népszerűek a Kapuzárási piknik és A legszebb éveink dalai, mert a Kispál és a Quimby többszörösen burkolt, metaforikus szövegei után valaki közvetlenül és frappánsan fogalmazott meg olyan élményeket, amivel egy egész generáció tudott azonosulni.

Nem akarok mítoszokat rombolni, de amikor elkezdtem a Galaxisokat, már tíz éve zenéltem más zenekarokban, és nagyon határozottan tudtam, mit akarok. Bizonyos fokig már a Zombie Girlfriendet is annak szántam, de a Galaxisok volt az első igazán nagy koncepció a fejemben, és az egyik tételmondatom az volt, hogy Magyarországon a dalszerző-énekes műfajnak nincs hagyománya azon a pár néven kívül, amit mindenki ismer, miközben az emberek pont a szövegközpontú zenékért rajonganak, lásd alter. Amikor az első lemezt írtam, megfogalmazódott bennem, hogy ezzel viszonylag könnyű lesz sikeresnek lenni, mert ezen a pályán nem játszott akkor senki, csak Hó Marci a Jégkorszakkal. Ez nem opportunizmus, inkább arról van szó, hogy zenészként és zenei újságíróként viszonylag tudatosan gondolkodtam arról, hogy mit szeretnék csinálni, és az volt a cél, hogy olyan lemezt írjak, aminek van előzménye a magyar zenetörténetben, ugyanakkor más, mint amihez az emberek hozzászoktak.

Hallgasd meg, mit mesélt podcastunkban Szabó Benedek a Nagy Évéről!

A Cím nélküli ötödik lemezen azt énekelted, hogy „Gyűlölöm ezt a kurva várost, és titeket sem szeretlek jobban”, amiről később azt mondtad, hogy cukormázzal öntötted le azt, hogy „kapjátok be”. Most pedig arra kéred az embereket a lemez címében, hogy ne szeressenek. Élvezed ezt az inverz hecklinget?

Ez a cím most nem egy üzenet a közönségnek. A Cím nélküli ötödik lemez egy kifejezetten dühös album volt – félig. Azon vannak a legszebb és a legnyugisabb számaink is, de ezt hajlamosak elfelejteni az emberek. Az új lemeznél pedig tényleg a „legyen olyan, mint” koncepció dominált, és olyan címet akartam, ami akár egy félig-meddig szamizdatban terjesztett lemezé lehetett volna a nyolcvanas években. A Ne keress refrénjéből jövő Minket ne szeress! számomra tökéletes választásnak tűnt, de bevallom, nem mindenki fogadta egyöntetű lelkesedéssel a zenekarból.

Akkor nem arról van szó, hogy meg akarod utáltatni magad a közönséggel.

Nem, bár az nem zavar egyáltalán, ha utálják a zenénket, sőt. Sokkal jobban szeretek negatív véleményeket olvasni a zenekarról, mint pozitívakat, sőt, gyűjtöm is a legvulgárisabb kommenteket. Ha dicsérnek, annak örülök, de azzal nem nagyon lehet mit kezdeni.

Ha valaki azt írja, hogy „olyan a szám, mint egy rossz Clash és egy Vidámpark borzasztó keveréke”, arra azt mondod, hogy…

…legalább meghallgatta. Ráadásul azt írta, hogy a helyi kocsmában szólt a Tánc, ami már valami. Inkább azt nem szeretem, ha nem ismerik az aktuális dolgainkat, és az alapján ítélnek meg, ami 10 éve volt. Úgy igazán pedig inkább az zavar, hogy az életművünk a semmibe hullik. A Spotify- és a YouTube-algoritmusok, amik mindig a legnépszerűbb számokat dobják fel, alapjaiban változtatták meg a zenehallgatási stratégiáinkat, és azt is, ahogy megismerünk egy zenekart. Régen bementél egy lemezboltba, vagy kaptál egy másolt kazit, amin a zenekar legújabb lemeze volt, és ha tetszett, utánanéztél a régebbieknek is. Most ez gyakorlatilag lehetetlenné vált, mert aki 14 évesen először rákeres a Galaxisokra, az A teljesség felét kapja az arcába, amíg világ a világ, és lehet, hogy meg se hallgatja a későbbi lemezeket, amik talán tetszenének neki.

Márciusban lesz 10 éves a Kapuzárási piknik. Ez milyen gondolatokat ébreszt benned?

Nem lesznek visszaemlékezős koncertek, de ettől még az első lemez a mai napig közel áll a szívemhez. Ez furcsának tűnhet annak fényében, hogy távolságtartóan nyilatkozom a régi dolgainkról, és nem játsszuk a régi számokat koncerten, de komolyabb problémám csak A legszebb éveinkkel van – de ezt már sokszor, sok  helyen elmondtam. A Kapuzárási piknik szerintem egy tök jó hangulatú lemez és akkor egy különleges hangot képviselt itthon. És hát gyönyörű odatenni mellé a hetedik lemezt. Meg tudnád mondani, hogy ez ugyanaz a zenekar? Szerintem nem. Ha valamire vágytam, hát erre: hogy legyen egy olyan zenekar itthon – és lehetőleg mi legyünk azok –, amelyik összevissza játszik mindenfélét, és soha nem tudhatod, mit fog csinálni a következő albumon. Eddig ez az életmű úgy sikerült, ahogy szerettem volna.

interjú: Soós Tamás
fotó: Frank Olivér