Valaki kopog. Sparklehorse: Bird Machine (lemezkritika)

Tizenhárom évvel Mark Linkous halála után új lemezt adott ki egyszemélyes zenekara, a Sparklehorse, amelyet elindítva suttogó szellemekkel suttoghatunk. Ez a cikkk először a Recorder magazin 108. számában jelent meg.

A napi kritikán túlmutató filmes írásokban megszokott, a rögzített zenével kapcsolatban viszont meglepően ritkán kerül szóba annak borzongató különössége, hogy nagyon sok (bizonyos megközelítésben: minden) esetben szellemek tevékenykedését követhetjük nyomon. Ha Elvis vitalitástól majd szétrobbanó hangját halljuk, valahogy nem jut eszünkbe, hogy egy rég halott ember dalol nekünk, abba pedig bele se menjünk, hogy persze a Ride The Lightningon hallható James Hetfield is valaki más, mint a koncerteken ma a szemünk előtt magabiztosan pengető, érett személy. A popzenében leginkább akkor jut el a tudatunkig ez a kísérteties kvalitás, amikor a nagyon-nagyon régmúltból üzenő, a technikai kihívásokon épp csak keresztülvergődő felvételeket (régi folkdalokat, mobilstúdiókban fillérekből, kapkodva felvett soul-kislemezeket) hallunk – vagy amikor egy halott zenész váratlanul új dalokkal tűnik fel. 

Vannak a halálukban is kifejezetten termékeny dalszerzők, például Jeff Buckley, akinek a temetése után még hosszú-hosszú évekkel is újabb és újabb saját számait és feldolgozásait ismerhettük meg. A digitális korszakhoz igazított okkultizmusként is felfogható stúdiószeánszokon pedig megidézték már többek között John Lennont és Freddie Mercuryt is. Most pedig Mark Linkous is itt van velünk a szobában: szinte érezni a kezét a félhomályban táncoló asztal felett.

A számos neves vendégzenészt a gravitációs mezőjébe húzó, de lényegében egyszemélyes Sparklehorse mágusa 2010-ben lőtte szíven magát egy párkapcsolati vitát követően, de voltaképp már az is kész csoda, hogy a 47 életévet be tudta húzni a drogfüggőséggel, depresszióval és számos egyéb testi és lelki bajjal tépázott évtizedei után. 

A világ, mondani se kelljen, sokat veszített a halálával, de maga a Sparklehorse-brand is megszenvedte a korai távozást, mert a 2010-es években mindenféle hullám a hátára kaphatta volna. Linkous mélyen személyes zenéje ugyanis egyszerre érintkezett az érzékenyebb amerikai alternatív rockkal, a furafolkkal, a hálószobazenékkel és azzal a sajátosan homályos és távoli, a hetvenes évek kísérleti filmzenéin átszűrt, mondjuk így, poppal, amit a Broadcast (Trish Keenan halála óta úgyszintén nyíltan szellemidéző zenekar) vitt el a logikus végletekig. 

Mark Linkous 2007-ben Coachella fesztivál második napján

A most kiadott lemez anyagára Linkous hagyatékában bukkant rá a testvére, félkész állapotban, hogy aztán a Sparklehorse szellemiségéhez illően egy sor meghívott zenésszel, Steve Albini vezénylete alatt készre formálják. A Danger Mouse-szal közösen készített Dark Night of the Soul (a sok magaslati ponttal tagolt Linkous-életmű egyik abszolút csúcspontja) idején írt Bird Machine hátborzongató élmény lehet azoknak, akik már ismerik a Sparklehorse anyagait, mert a lemezt hallva mintha megállna vagy visszafordulna az idő, és valaki végre kiverekedné magát a halál végtelen birodalmából, hogy elvigyen minket oda, ahol minden ugyanolyan, mint egykoron, abban az elsüllyedtnek hitt világban volt, ahol elveszítettük egymást. Időn, trendeken és elvárásokon túli, tengermély bánattal csordultig telített, de a reményvesztettség ellen az emberi lét letörhetetlen szépségeinek keresésével küzdő, öntörvényű dalaival azonban bárkit szíven találhat ez a lemez, amelyet csak olyan ember alkothatott meg, aki már életében is a végső határokon túli dimenziókkal diskurált.

szerző: Greff András