Napszítta képeslapok. Beach Fossils: Bunny (lemezkritika)

Válságos időkben kimondottan gyógyító hatású lehet negyven álomszerű percre időtlen indie-pop csilingelésbe merülni. Meg máskor is. Ez a cikk először a Recorder magazin 106. számában jelent meg.

Ahogy a nevük is pontosan jelzi, a brooklyni Beach Fossils nem a dühös feszkólevezetések, stresszes rohanások vagy megőrülős bulik zenekara. A lebegős gitárok és éteri énektémák a csukott szemű révedések, spontán heverészések vagy füllhallgatós csavargások organikus kísérője. Amire nagy szükségünk tud lenni a mindenhonnan zúduló fenyegető bizonytalanságok közepette.

A dalszerő-frontember Dustin Payseur szólóprojektjéből indult Beach Fossils az évek során fokozatosan polírozta introspektív zenei világát. Míg a 2010-es cím nélküli debüt kisebb surf-pop reneszánszt indított el, a zenekar hamar elkanyarodott a szikár hálószoba-hangzástól. Az élő koncertezés élményéből is táplálkozó második lemezük (Clash the Truth) már zajosabb, kifejezetten energikus lemez. A harmadik (Somersault) munkálataiba pedig Payseur jóval intenzívebben vonta be a tagokat. A végeredmény egy gazdagon hangszerelt, vonósokkal és fúvósokkal erősített megújulás vendégzenészekkel, ereje teljében mutatva a zenekart.

A Beach Fossils annyiban is mindenképpen hű a dalaihoz, hogy nem igazán szokták elsietni a dolgokat. Az említett 2017-es Somersault óta a zenekar többször turnézott (még Budapestre is eljutott), dalokat azonban nem jelentetett meg. A hat éve várt negyedik, Bunny címet viselő lemezükkel most amolyan visszatekintő összegzést készítettek, amennyiben a kezdetek karcosabb gitárhangzásait a hűvösebb post-punkosabb vonallal, illetve az előző album ornamentikus hangzásvilágával ötvözték. A végeredmény pedig egy feszesen lüktető, kellemesen melengető hallgatnivaló lett.

Payseur lebegős énekkel elővezetett dalszövegei mintha fiók aljáról előkerült napszítta képeslapok lennének. Céltalan bóklászások és házibulik, fakuló barátságok és szerelmek, a távolban jellegtelen amerikai városok távoli sziluettjei. A vonatkozó filmekből bizonyára mindenki számára ismerős témák mellett ezúttal egzisztenciális szorongások, felnövéssel kapcsolatos dilemmák és önismereti kérdések is beúsznak, nyilván nem függetlenül attól, hogy Payseur idő közben apa lett. Az érettebb nézőpont mégsem befolyásolja a dalok a jellegzetes merengő-álmodozó minőségét, ezért a Bunny úgy is pompásan működik, ha egyáltalán nem figyelünk a szavakra. 

A Beach Fossils már csak azért is kiemelkedik a hasonszőrű amerikai zenekarok mezőnyéből, mert a szokottnál jóval több zenei hatást szintetizál. Az említett tengerparti szörfös barkácspop és post-punk mellett ezer szállal kapcsolódnak az énekes-dalszerzős hagyományokhoz, illetve akad itt egy nagyobb adag cipőbámulós shoegaze is. Payseur ráadásul a részletek embere, a feszes alapokra rafinált gitártémákat és harmóniákat épít, majd a látszólag csendesen csordogáló dalait rendre szélesre nyíló refrénekbe futtattja. 

A Bunny magabiztosan végigmasírozik a hallgatón, de számos felfedezni való apróságot kínál. Ennyiben egyszerre remek belépő a zenekart egyáltalán nem ismerőknek és finom kényeztetés a rajongóknak, akik amolyan régi útitársként kirándulhatnak újra Payseurék törékeny univerzumában. A Beach Fossils szépen kimazsolázza és összegyúrja az eddigi lemezek legjobb dolgait, de ennyire változatosan és napfényesen még sosem szóltak. Az embernek kedve támad padon üldögélve csak úgy merengeni egyet.

szerző: Huber Zoltán