„Mindig is arra vágytam, hogy zombi legyek” – Wolf Alice-interjú

Szerdán telt házas koncertet adott Harry Styles a Sportarénában, előtte pedig az elmúlt évek egyik legjobb/legmenőbb brit indierock-zenekara, a Wolf Alice játszott, akik második albumukkal elnyerték a legrangosabb brit zenei elismerést, a Mercury-díjat, voltak már Grammy-jelöltek, a tavalyi, szintet ugró Blue Weekenddel pedig az év zenekara az angoloknál – megérdemelten. A koncert előtt Joff Oddie gitárost és Theo Ellis basszusgitárost faggattuk ki a zenei ízléséről.

Első zenei emlék

Joff Oddie: Egy farmon nőttem fel, a pótapám pedig egy helyi bandában gitározott, és az egyik fészerben volt a zenekari szobájuk. Sokszor nem tudtam elaludni, mert érdekes szagok jöttek abból a szobából, haha! Varázsszoba volt az a szememben.

Theo Ellis: Az én első zenei emlékem is apámhoz kapcsolódik.

Joff: Tőle is furcsa szagok jöttek?

Theo: Tonnányi füvet elfüstölt, miközben Bob Marley-t hallgatott. Mennyire klisés! Az első, amire emlékszem, hogy fekszem az emeleten, apám pedig reggae-t hallgat. Imádta a UB40-t és a Red Red Wine-t, folyton az pörgött az autóban és én is énekeltem vele párévesen.

Theo Ellis és Joff Oddie. Fotó: Brett Schewitz.

Első zenekar, amiért rajongtatok

Theo: Red Hot Chili Peppers. Kikérdeztem a sulitársaimat, hogy mit hallgatnak, így jött a Chili. Az első koncertem is RHCP volt, rajtuk keresztül fedeztem fel sok zenét. Ők voltak a kapudrogom, amivel eljutottam remek gitárlemezekhez, például a Led Zeppelin II-höz. A Whola Lotta Love-ot imádtam. Az RHCP miatt nyálaztam át a nagybátyám lemezgyűjteményét, és kitúrtam magamnak a Band és a Cream lemezeit; a Wheels Of Fire-re élénken emlékszem. Ezek a zenék hatottak azokra a zenekarokra, akik pedig már rám is hatottak zenészként, mint a Queens of the Stone Age, ami a legnagyobb kedvencem a mai napig, vagy a Sex Pistols.

Joff: Én a tévén keresztül kattantam rá a zenére. Volt Sky-unk, amit úgy kell elképzelni, mint egy digitális tévécsatorna-csomagot, benne az összes zenecsatornával. Napokat töltöttem azzal, hogy az MTV, a Q és a Kerrang! között kapcsolgattam. Az első zenekar, aminek meg is vettem a CD-jét, miután láttam a tévében, a Sum 41 volt, és az All Killer, No Filler.

Theo: Fasza cím!

Joff: Az. Imádtam. Nekem ők voltak az ugródeszkám más zenekarok felé. A bátyám jóval idősebb nálam, szóval ő U2-t hallgatott, meg ilyeneket. Apám nagy klasszikuszene-hallgató, én pedig csak most jövök rá, milyen jó dolgokat mutogatott gyerekkoromban – akkor persze nem érdekelt. A pótapám pedig alternatív zenéket hallgatott, Lou Reedet, sok Dylant. A bátyámtól hallottam az Is This It-ről, amitől padlót fogtam, hogy ilyen zene is létezik. Akkor voltunk kamaszok, amikor az amerikai alternatív zenék az aranykorukat élték. Sok nagyszerű zene volt Nagy-Britanniában is, de azok nem tudtak versenyezni az Államokkal, ahol ott volt a Strokes, a Yeah Yeah Yeahs, az Arcade Fire, a Kings of Leon, a White Stripes, az LCD Soundsystem, és mi éreztük, hogy ez egy zenetörténeti pillanat.

Meghatározó koncertélmény nézőként

Joff: Vidéken nőttem fel, szóval én nem jártam az Underage Clubba, mint a többiek, ahol hasonló korú bandákat nézhettek meg. Az a koncert, amire már emlékszem, hogy leesett tőle az állam 17 évesen, a Gallowsé volt. Frank Carter hardcore/punk bandája. Mindig is kicsit félénk voltam, mert nem volt menő kemény zenét hallgatni, de szégyentelenül rajongtam a Gallowsért, és nem érdekelt, mit gondolnak mások.

Theo: Az egyik legnagyobb hatású koncertem az Underage Clubban volt, ahová csak 18 év alattiakat engedtek be, és nem árusítottak alkoholt se. Nem is feltétlenül a zenekarok, hanem az élmény miatt, hogy részben a koncertre mész, részben azért, hogy találkozz a barátaiddal, akikkel együtt rajongtok az alternatív zenékért, vagy hívjuk bárminek is. Ott ismertem meg egyébként Joelt is [Joel Amey, a Wolf Alice dobosa – a szerk.].

Meghatározó koncertélmény előadóként

Theo: Mindannyiunknak más. Neked talán a Plymouth-i.

Joff: Plymouth a szülővárosom, és az ottani legnagyobb klubban fellépni nagy dolog volt nekem.

Theo: Volt pár mérföldkő az életünkben. Nekem például az Alexandra Palace-es koncertünk. Részben azért, amiért Joffnak a Plymouth-i: a közelben nőttem fel. Másrészt ez egy nagy előrelépés volt a Brixton Academy után. Londonban megvannak a lépcsőfokok, amiket végig kell járnod zenekarként, és a Brixton 5000, az Alexandra pedig 10 ezer fős, csak állóhellyel. Kijönni a színpadra, és látni azt a tömeget, akik miattunk jöttek el, őrületes volt. Aztán volt egy brutális moshpitünk a Bodegában, kábé akkor helyen, mint ez a bár itt. De mondhatnám a Queens of the Stone Age előtti turnét is. El vagyunk kényeztetve… Harry Stylesszal Hamburgban volt egy elég különleges koncertünk, a Volksparkstadionban. Vasárnap, még a Glastonbury-s hétvégén játszottunk, és úgy éreztük magunkat, mintha csak pár órája jöttünk volna le a Glastonbury színpadáról. Ez volt az első állomása a turné európai körének, 40 valahány ezer ember előtt játszottunk, a stadion ráadásul nyitott volt, és a koncert közben repülők húztak el a fejünk felett, miközben a tömeg eufóriában volt és totál megőrült. Rendesen túlterhelték az érzékszerveinket.

Emlékek a 2018-as Szigetes Wolf Alice-koncertről

Joff: Fantasztikus volt. A Slaves után játszottunk, és az a színpad hihetetlen jó volt.

Theo: Rohadt jó az a fesztivál, a felhozatal is. Budapest csodás.

Inspirációk a Blue Weekend írásakor

Theo: Kurt Vonnegut. A The Last Man On Earth-ben van egy elég direkt utalás a Macskabölcsőre. Ellie-vel sok Vonnegutot olvastunk a turnékon. Dalírás közben pedig főleg Bandet hallgattunk. Ellie-nek nagyon tetszett még a Christine and the Queens-lemez, ami előtte jött ki [a Chris – a szerk.], de nem tudom, hogy ez konkrétan hatott-e az ő dalaira.

Joff: Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem sok zenét hallgatunk ebben az időszakban, annyira magunkra és a dalokra fókuszáltunk. Nem vagyunk egy nagy hivatkozós banda, nem szoktunk a stúdióban referenciaként felhozni. Ez gyakran meg is nehezíti a dolgunkat, amikor próbáljuk elmagyarázni, hogy mit szeretnénk hallani. Általában nem más zenék, hanem a velünk történt események inspirálnak, a dalainkban pedig hangulatokat akarunk megteremteni. Ezen a lemezen már kezdettől fogva erősebbek voltak a dalok, főleg, amiket Ellie hozott. Mindig is jó dalszerző volt, de rengeteget fejlődött az utóbbi években, és már a demókkal elképesztett minket. Az első albumunk még garázsrockosabb volt, azon nagyokat zúztunk, a második kicsit elvontabb, mert azon meg kísérletezni próbáltunk, a harmadikon pedig hasznosítani tudtuk, amit eddig tanultunk. Az volt a cél, hogy a dalokon legyen a hangsúly, ami tudom, hogy hülyén hangzik, de a bennük rejlő érzelmeket akartuk kihangsúlyozni a hangszereléssel és minden mással.

Kedvenc Wolf Alice-szám élőben

Theo: Delicious Things. Élőben és lemezen is. Ezt volt az egyik legnehezebb megfejteni a Blue Weekenden, de nagyon más környezetben is jól rezonálnak rá az emberek. Játszottuk kemény rockfesztiválokon és Harry Styles-rajongóknak is, és úgy tűnt, mindenki megtalálja magát benne. Van mélysége, és elég hosszú, szinte már spokenword-szerű pillanatokkal, szóval elég fura dal, pláne ahhoz képest, hogy meddig eljutott – ez lett az egyik legtöbbet játszott szám mostanában a Radio 1-on.

Joff: Én a Visions of a Life második felének gitármaszturbációját szeretem a legjobban. Sokperces, felesleges gitárakrobatika, amiért az emberek nem feltétlenül rajonganak, de mi igen.

Kedvenc rock/punklemez

Joff: The Velvet Underground & Nico: The Velvet Underground & Nico. A legfontosabb alternatív lemez valaha.

Theo: Sex Pistols: Never Mind the Bollocks.

Kedvenc folklemez

Joff: The Transfiguration of Blind Joe Death John Fahey-től. Csak instrumentális gitárszámok vannak rajta, mégis elképesztő történeteket mesél pusztán a gitárjával. Máig nem értem, hogyan csinálja.

Theo: Bob Dylan: Blood on the Tracks. Nem vagyok nagy folkrajongó. Vagy várj csak! John Prine. Az a lemez, amin a Clay Pigeons van. Imádom azt az albumot [a Fair & Square-t - a szerk.]. Ahogy Willy Mason második albumát is, az If the Ocean Gets Rough-ot.

Kedvenc elektronikus zene

Joff: Az a Chemical Brothers-lemez, amin a Sunshine Underground van. A Surrender.

Theo: Sorry, de én a Smack My Bitch Upra szavazok. Klasszikus.

Kedvenc zene szakításhoz

Theo: Én a Changes-t szoktam hallgatni a Black Sabbath-tól. De várj csak. Kedvenc zene ahhoz, hogy szomorkodjak, vagy hogy jobb kedvem legyen? Legyen akkor a Songs In The Key of Life Stevie Wondertől, mert azon annyira különböző hangulatok vannak: a vidám zenét trójai falóként veszik be a szomorú témák.

Joff: Ride the Lighning a Metallicától. Szerencsés vagyok, nem volt még durva szakításom, de ha lesz, akkor ezt fogom hallgatni utána.

Minden idők legjobb lemeze

Joff: The Velvet Underground & Nico: The Velvet Underground & Nico.

Theo: A Beatlestől a… Revolver? Legyen inkább a White Album.

Kedvenc klip

Joff: Van egy rettentő okos Chemical Brothers-videó, a Star Guitar. Az egész egy vonatút, nézel ki az ablakon, és ahogy változik a zene, úgy változik a táj is. Tökéletesen össze van szinkronizálva a kettő. Egyszerű, érdekes és picit fura klip. De a Smack My Bitch Upé is ikonikus.

Theo: Én is a Smack My Bitch Upra szavazok. Azt Chris Cunningham rendezte?

Joff: Nem, Jonas Åkerlund. De Chris az egyik legjobb kliprendező, ő csinálta a Sheena Is A Parasite-ot a Horrorsnak, és az Aphex Twin-klipeket is (Windowlicker és Come to Daddy), amiket imádok.

Theo: Én még azt a Fatboy Slim-klipet szeretem nagyon, amiben Christopher Walken sétál és táncol.

Joff: Úgy néz ki benne, mintha A ragyogásból lépett volna elő, de nagyon laza. A késő 90-es, 2000-es évek volt a klipek aranykora. Akkor volt még rájuk pénz, és ez látszott is.

Theo: A Childish Gambino-klipek is őrült jók. A This Is America hihetetlen.

Kedvenc Wolf Alice-klip

Theo: A Delicious Thingsét szeretem a legjobban, mert az egyszerű videók a leghatásosabbak.

Joff: Én egy komplexebbre szavazok: You’re A Germ. Annyira szórakoztató volt zombikat játszani. Mindig is erre vágytam.

Kedvenc filmzene

Theo: Nemrég láttam egy kisfilmet, hogyan készítette el Hans Zimmer a Dűne filmzenéjét. Imádtam. Visszatérve a Prodigy-hez: tudtátok, hogy ők írták az első Mátrix zenéjét? Én sokáig nem. Pedig nagyon beteg. Főleg az akciójelenetek.

Joff: Ó, testvér, merre visz az utad?. A régi folkcuccok mindig jók.

interjú: Soós Tamás