Két Emmy-díj, két Golden Globe, egy Grammy, slágerlisták élére repülő dal, gigafranchise-szerep, a Louie örökségét folytató, azt akár felül is múló saját sorozat. A szitkomsztárként megismert fekete fiatalember sikert sikerre halmoz, egyszerűen nem tud hibázni. Filmrecorder-portré a Recorder Magazin 64. számából.
Donald Glovernek idén nagyon összejött az élet. Tavasszal lement az FX-en az Atlanta második évada, amelynek nem csak főszereplője, hanem vezető írója és egyik rendezője is: a sorozat egyöntetű kritikai hozsannában részesült, díjesőre számíthat, egyben a tévécsatorna történetének legnézettebb komédiája. Childish Gambino művésznevén idén új albumot fog kiadni – állítása szerint az utolsót –, és a Saturday Night Live-ban debütált két friss számot: a This Is America provokatív videója hetekig uralta a közbeszédet. Eljátszhatta a Star Wars egyik ikonikus figurája, Lando Calrissian fiatalkori verzióját: a Han Solo-film bukott ugyan, de általában kiemelték, milyen karizmatikusan játszotta Glover a köpönyegforgató csempészt.
Szerzői sorozat, zenei alapvetés, jelentős blockbuster-szerep – és ez mindössze fél év termése. A harmincnégy éves polihisztor tényleg egy modern Midász-király volna? Glovernek nem kell a szomszédba mennie önbizalomért. Előre lenyilatkozta, hogy az Atlanta második évada igazi klasszikus lesz, és ő maga is úgy érzi, az a szuperképessége, hogy mindenhez ért. „Gyorsan tanulok, és kiismertem az algoritmust” – jelentette ki a multifunkciós előadó, aki a valóságot számítógépes programként fogja fel, saját magát pedig dörzsölt hackernek tartja.
Az eddigi pályafutása mindenesetre arról tanúskodik, hogy valóban úgy szívja magába a tudást, mint a szivacs, és képtelen sokáig megülni a fenekén. Komikusként és standuposként indult, huszonhárom évesen felvették Tina Fey nagy sikerű szatírája, A stúdió írógárdájába. Három évvel később dobbantott, és a kamerák elé állt a Balfékek című zseniális, dekonstruktív NBC-szitkomban, melyben öt évadon keresztül alakította az imádnivalóan naiv Troy Barnest. Nem húzta ki a sorozat végéig. Közben internetes kampány szerveződött azért, hogy ő legyen az első fekete Pókember a Marvel filmes univerzumában (végül cameózhatott a Pókember: Hazatérésben), és Childish Gambino néven sorban adta ki a mixtape-eket és raplemezeket.
Zenei munkásságát ekkoriban főleg jópofa, de alapvetően komolytalan hobbinak könyvelték el, ám Glover szembemegy az elvárásokkal. Ha felvesz egy új gúnyát, legyen az hip-hop karrier vagy szitkomszerep, egy darabig rendesen viseli, majd egyszer csak kifordítja, hogy megmutassa, úgy mennyivel izgalmasabb hordani, és mennyivel jobban áll rajta. Így lett az ostoba sportolónak tervezett Troy Barnesból a Balfékek szíve-lelke, és írtak neki szerelmi szál helyett nagyszerű bromance-t a popkultúra-mániás Abeddel. Így cserélte le a kocka témájú rappelést a 2016-os „Awaken, My Love!” albumán neo-soult, pszichedéliát és funkot vegyítő grandiozitásra, olyan énektudással, amit a Magic Mike XXL-ben előlegezett meg először.
A „hoppá, ilyet is tud a srác?” rácsodálkozások közül az Atlanta így is magasan kiemelkedik. Megint rászedett minket, sőt, még az FX fejeseit is: a 2016-os első évad szinopszisa és a pilot epizód laza vígjátéksorozatot ígért, amely az atlantai zenei szcénába fog betekintést nyújtani. Glover és alkotótársai – elsősorban testvére, Stephen Glover, és az epizódok kétharmadát rendező Hiro Murai – azonban merészebb ambíciókat dédelgettek. Az első évadban helyet kaptak olyan szürreális betétek, mint egy láthatatlan autó vagy a fekete Justin Bieber, kemény társadalomkritikát csomagoltak egy animált kukoricapehely-reklámba, és a főhősöket csillogó fényűzés helyett valós problémákkal, a szegénység szülte kihívásokkal szembesítették.
Miután megtanították, hogyan kell nézni a sorozatot, a folytatásban már sokkal bátrabban, magabiztosabban építhettek a lefektetett alapokra. Glover nem lódított: a második évad mestermű. Úgy ültet le mind a tizenegy epizód elé, hogy fogalmunk sincs, mire számítsunk. Csontig hatoló, egzisztencialista horror, David Lynch-i szürrealizmus fordul át fergetegesen abszurd, bohózatszerű vígjátékba. Egyszer bajor karnevál szolgáltat hátteret kíméletlenül őszinte párkapcsolati drámához, másszor általános iskolások szenvednek a kortársaik nyomása alatt.
A Glover által alakított, apatikus Earn Marks néha nem is szerepel: átadja a terepet Paper Boinak (Brian Tyree Henry), a hirtelen jött hírnévtől depressziós rappernek; az iszonyú izgalmas Vannek (Zazie Beets); vagy a flúgos, más dimenziókban mozgó Dariusnak (Lakeith Stanfield), hogy az ő személyre szabott szorongásaik öltsenek testet mondjuk egy Michael Jackson-szerű rémalakban, az utóbbi évek leghátborzongatóbb horrorfigurájában. Akit ki más játszana, mint maga Donald Glover elmaszkírozva.
A nyughatatlan Glover még egy évadig kitart az Atlanta mellett, pedig belefért volna, hogy új kihívások után néz. Unatkozni nem fog: ő szólaltatja majd meg Szimbát Az oroszlánkirály CGI / élőszereplős remake-jében, adós még legalább egy lemezzel, és olyanok fordulnak hozzá tanácsért, mint Jordan Peele vagy Ryan Coogler. Fog még sok meglepetést okozni.
szöveg: Huszár András
