Szexelni akartál velük, vagy olyan lenni, mint ők - 20 éves a The Strokes első lemeze

Kifordult a sarkából húsz évvel ezelőtt a világ, amikor megjelent a színen a The Strokes, hogy leváltsa a beragadt nu-metálos bohóckodást. Ott és akkor elindult a kétezres évek indie boomja és csak annyi kellett hozzá, hogy valaki fel merjen venni egy csíkvékony nyakkendőt a színpadon. Ez a cikk először a Recorder magazin 89. számában jelent meg.

Húsz évvel ezelőtt New Yorkban a Mercury Lounge klub koncertszervezője épp azon agyalt egy péntek este, hogy mennyire király már a munkája, és soha a világért fel nem adná. Erre mi történt? Öt tinédzserkinézetű, bohókás emberlény felpakolt a színpadra, és játszani kezdett. Ryan Gentles, a hely koncertszervezője nem sokkal később odalépett hozzájuk, és annyit közölt, hogy – feladva addigi melóját – mostantól ő lesz a zenekar menedzsere.

A The Strokest akkorra már az NME az indie rock legújabb feltámasztóiként ünnepelte, de a következő években ők lettek a legfontosabb napirendi pont az összes zenei és divatmagazin hasábjain. Egyszerre imádta őket a divat-, a művész- és a zenei világ.

A legenda szerint, amikor a Rough Trade Records kiadó vezetője megkapta a zenekar első demóját, 30 másodpercnyi hallgatás elég volt neki, hogy aláírja a bandának szánt szerződést. Nem sokkal később meg is jelent az első nagylemez, az Is This It. Ha van olyan zenekar, ami egy az egyben reprezentálta akkoriban New York városát, akkor az a The Strokes volt. Csíkvékony nyakkendők, hetvenes évekbeli punk vizuál, a The Velvet Undergound és az óriásváros feszültsége a húrok között.

Emlékszem, a haverokkal űrhajós zenekarként emlegettük őket, mert olyan bandának tűntek, akik egy időgép segítségével felváltva hol a hetvenes években, hol valami jövőbeli sci-fi birodalomban élnek és alkotnak. Pont annyira szólt elcsépelten és modernül az első nagylemez, hogy szinte lehetetlen volt eldönteni, hogy zseniális vagy szörnyű annak a torzítópedálnak a túlhasználata, ami az egész anyagot végigkíséri. (Ezt a hangmodifikáló eszközt elektromos gitárra találták ki, de a The Strokes úgy gondolta, hogy a dobra, sőt még az énekre is használják majd.) Az eredmény egy olyan lemez lett, amin minden dal tökéletes. Nyers, futurisztikus, rekedten vintage és gigászian őrült. 

Valószínű senki sem gondolta volna, hogy ekkora crazy lesz a zenekarból, amikor egy svájci bentlakásos gimiben Julian Casablancas (énekes) és Albert Hammond Jr. (gitáros) először találkoztak. Csak pár év telt el, és sikeresen összefújta őket a szél újra New Yorkban, ahol már egy kész banda várta Albertet, hogy beszálljon utolsó tagként. Bár Julian tagadta, hogy az apja (az Elite modellügynökség alapítója) befolyása révén jutottak el európai divatbemutatók színpadára, de rengeteg ilyen koncertet adott a zenekar, és ment is azon a viccelődés akkoriban, hogy jobban szereti őket a divatsajtó, mint a zenehallgató emberek. Egy biztos: ilyen erős stílussal megáldott boyband se előtte, se azóta nem nagyon érkezett.

Szinte lehetetlen a lemezről dalonként beszélni, mert akármelyik nótát akarnám kiemelni, gyakorlatilag ugyanazt a pár gondolatot tudnám róla elmondani: nem értem, hogy lehet egy refrén ilyen jó, egyszerre húz és meghat, egyszerre minden, ami indie-pop. Anno úgy fogalmazta meg a sajtó, hogy vagy szexelni akarsz a tagokkal, vagy olyan akarsz lenni, mint ők. Na, ez az a mondat, ami a leginkább leírja a The Strokes-jelenséget, egybevéve a hallgatói és a vizuális élményt.

Ha valaki a lemez hallgatása után egy kis hazaira is vágyna, lépjen be a budapesti időutazó kabinba, és hallgassa meg a The Moog 2007-es Sold For Tomorrow című első lemezét. Ha a The Strokes tetszett, ez is fog.

szerző: Kristóf Norbert