Mindig ugyanazt, másképpen – Jack White pályaképe

Amikor a 2000-es évek elején kitört a nagy gitárforradalom, talán kevesen gondolták, hogy Jack White lesz az a művész, aki a legtartósabb, legszínesebb, legizgalmasabb karriert futja majd be a színtér legfontosabb játékosai közül. Pedig így lett. Új lemeze Boarding House Reach címmel jelent meg március 23-án, ez pedig a múlt héttől felkapható, ingyenes, friss, márciusi, 60. Recorder magazin frontcikke.

A popzene pre-milleniumi befordulása, a kilencvenes évek végének elektronikus zenei térfoglalása és legömbölyített gitárzenéje után, ahogy az a popkultúrában lenni szokott, a másik irányba lendült az inga. Az új évtized (mit évtized: évezred) elején egymás után jöttek a koszos, garázslatosan lepukkant, torz és torzonborz, artisztikusan karcos zenekarok. A Strokes, az Interpol, a Franz Ferdinand és társaik. És a White Stripes.

A White Stripes mint ellenreakció

Ha volt zenekar, ami esszenciálisan jelentette ellenreakcióját mindannak, ami előtte néhány évig történt a popban, akkor az Jack és Meg White párosa volt. A White Stripes végletesen ment vissza a gyökerekhez és megvolt benne minden, amitől a rock and roll menő: nem csak lecsupaszított, egyszerű, csörömpölős és retkes folk-, blues-, soul- és beatalapú rockzenét játszott, de mindehhez még koncepciózusan artisztikus is volt a fekete-fehér-piros színkombinációval, a jól megválasztott tipóval, és izgalmasan titokzatos is azzal, hogy nem lehetett pontosan tudni, a két tag milyen viszonyban is áll egymással, testvérek, házastársak vagy egyszerűen csak zenésztársak. 

Az már magában is különleges, hogy a White Stripes mennyi izgalommal tudta megtölteni, és hogyan és meddig tudta fennállása alatt tágítani azt a konceptkeretet, amit magának megálmodott, de az talán még ennél is figyelemre méltóbb, hogy Jack White később gyakorlatilag összes pályatársára köröket vert rá, képes volt továbblépni, újat mutatni, nem leragadni a régiben. Mindezt úgy, hogy közben végig megőrizte esszenciális „jackwhite-ságát”, minden projektje mögül ő kandikál ki, amit csinál, mindig ugyanaz másképpen.

Jack White, a filmkarakter

Amennyire filmbe illő karakter, annyira filmbe illő a története. Például, naná, hogy nem White az eredeti neve. John Anthony Gillisként anyakönyvezték, egy tízgyermekes család tizedik szülöttjeként jött a világra. A Zepért, a Doorsért, és Pink Floydért volt oda, meg a bluesért, aztán rákattant a punkra is, ezek sokat megmagyaráznak abból, hogy később miért indult arra, amerre. Dobolt, pozanozott, aztán gitározott is. Első profi fellépését a detroiti Goober & The Peas dobosaként adta. Miután ez a zenekar feloszlott, Gillis amellett, hogy helyi zenekarokkal próbálgatott, szólókoncerteket adott. A White Stripes 1997-ben alakult meg. Új zenésztársát, Meg White-ot még középiskolásként ismerte meg. A lánnyal, aki akkor pincérnőként dolgozott, együtt lógtak kávézókban, lemezboltokban, koncerteken, 1996-ban pedig összeházasodtak (bár később a nyilvánosság felé testvérpárként prezentálták magukat). John, azaz Jack vette fel Meg családnevét. Nos, amikor Jack úgy döntött, hogy új zenekart alapít, Meg lett a dobos. 1997-ben adták első koncertjüket a detroiti Gold Dollar nevű helyen. Mondom, mint egy mesében.

White Stripes-indulás

A zenekar első két nagylemezén már ott volt szinte minden, a nyerő összetevők és a recept, amivel a White Stripes később befutott. De ne szaladjunk előre: 1998-ban jelent meg az első két kislemezük, vinylen, 1000-1000 példányban; a Let’s Shake Hands inkább punkos, a Lafayette Blues meg hát izé, inkább bluesos. Ezt a karcos-koszos blues-punkot vitte tovább a White Stripes 1999-es cím nélküli bemutatkozó nagylemeze (melyről Jack White még évekkel később is azt állította, hogy az a duó legesszenciálisabb kiadványa), majd az egy évvel később kiadott, a 20. század első harmadának holland művészeti mozgalma után elnevezett De Stijl is, utóbbira már Nagy-Britanniában és Amerikában is felfigyelt a valamivel szélesebb közönség és a zenei sajtó is.

A sikerévek

A nagy áttörést aztán egy évvel később a White Blood Cells hozta el. Abban az évben durrant be az új rockforradalomnak címkézett gitárzenés beindulás, megjelent a színen a Strokes (ami meg ugye a Velvet Underground és a hetvenes évekbeli New York-i artpunk hagyományait támasztotta fel), és már úton volt az Interpol is. Egész egyszerűen nem lehetett nem imádni a White-ok egyáltalán nem vájtfülűeknek való, odakent, szellemes, a fegyelmezett konceptkeret miatt mégis finom idézőjelbe helyezett világát, a Hotel Yorba szakadt countryját, a Fell In Love With A Girl csörömpölős garázsrockját, a zeppelinesbe hajló riffeléseket és összességében ezt az egész piros-fehér-fekete univerzumot.  

Az áttörés után az igazi sztárstátuszba két évvel később az Elephant című lemezzel trappolt be a duó. Ezzel a teljes egészében Angliában rögzített, már a zenekar angol kiadója, az XL és a 2001-ben alakított Jack White-minicég, a Third Man Records együttműködésében megjelentett ezerszínű albummal a White Stripes a lehető legmélyebben kiaknázta a puritán gitár-dob hangszerelés adta lehetőségeket. És persze nem utolsósorban ezen a lemezen hallható a(z először a 2006-os olaszországi futball világbajnokságon) stadionhimnusszá transzformálódott Seven Nation Army, ami bizonyos értelemben több lett, mint maga az együttes, hiszen egészen biztos, hogy a világ jelentős része úgy üvölti a riffjét, hogy azt sem tudja, ki a szerző és az előadó.    

A határok átlépése

Ami az elért és az átlépni szükséges határokat illeti, nem meglepő, hogy a 2005-ös Get Behind Me Satan című lemezen egészen új hangzások jelentkeztek a White Stripes zenéjében. Mindjárt az album második dala, a The Nurse marimbával és zongorával lep meg minket, de hasonlóan újszerű a My Doorbell, sőt a lemez nagyobb része nem a megszokott kásás vagy feszes gitár-dob összjáték jegyében készült, még a gitáros dalok egy része is másképp szól, mint korábban. És visszatekintve az is szükségszerűnek tetszik, hogy White egy évvel később kilépett a White Stripes adta keretekből és The Raconteurs néven „rendes”, gitár-basszus-dob felállású rockzenekart szervezett, melyben ráadásul lett egy dalszerző-énekes társa, az önmaga jogán is kiváló Brendan Benson, aki a White Stripes-vezér kedvenc dalnoka volt akkoriban, s akitől a White Stripes dolgozott is fel. Amúgy pedig a zenekar másik fele sem a semmiből jött: a ritmusszekcióval, akik a Greenhornes nevű együttes tagjai, White már dolgozott együtt korábban. A szálak összefutottak, mint a tej. A Raconteurs lendületéből a 2006-os Broken Boy Soldiers után két évvel később jutott még egy nagylemezre, az elődjéhez hasonlóan egy a folk, a garázsrock és a hardrock mezsgyéjén repesztő, szintén kiváló albumra, a Consolers Of The Lonelyra.

A kettő között azonban megjelent egy új White Stripes-nagylemez, a 2007-es Icky Thump, aminek az érdekessége az, hogy ez az utolsó. A Get Behind Me Satan szolidan megkísértett akusztikus, gitártalanított kísérletezése után ez az album újra harap, miközben nem pont arra az ösvényre tért vissza, ahonnan 2005-ben letért az ekkor már rég nem házas pár (2000-ben váltak el, még a nagy sikerek előtt). Cseng-bong a dob és gerjednek a gitárok, de hozzájuk nyekeregnek orgonák és szintetizátorok is, és amit hallunk, az összességében már túlmutat egy duó narratíváján. Ekkor persze még nem tudtuk, hogy Meg és Jack többé nem készít közös lemezt és 2011-ben formálisan megszűnik a White Stripes.

Új frontok, szólók

Egy évvel később aztán már színre is lépett Jack White új zenekara, a Dead Weather, frontján azzal az Alison Mossharttal, akit a Killsből már ismerhetett a világ, s aki korábban már zenélt White-tal (és Jack Lawrence-szel, aki a Raconteurs után ennek a zenekarnak is tagja lett) – a Raconteurs egyik koncertjére ugrott be, amikor elment a gitáros-énekes hangja. White az Alicia Keys-zel közösen elkészített 2008-as James Bond-filmbetétdal, az Another Day To Day felvételein újra felfedezte magában a dobost, és annyira belelkesedett, hogy ebben a zenekarban nem a frontra osztott szerepet magának. A gitáros-billentyűs pozíciót az akkor a Queens Of The Stone Age-ből ismert Dean Fertita kapta. A Dead Weatherben, mely eddig három nagylemezt is megjelentetett – Horehound, 2009; Sea Of Cowards, 2010; Dodge And Burn, 2015 –, és elvileg e pillanatban is létezik, ugyanazokat a dolgokat halljuk, mint White korábbi dolgaiban, bluest, rockot, csak éppen másképpen, kevésbé klasszik-rockosan, mint a Raconteursnél, mindent több árnyalattal, több kísérletezéssel, több éllel, több őrülettel, több erotikával. „Gótikus blues” – ezt a definíciót kapta az együttes.

A White-portfólióból ekkorra már csak a klasszikus szólólemezek hiányoztak, de azokat is megkapta a közönség, még a harmadik Dead Weather-lemez megjelenése előtt. Az első, a White válásán (Karen Elson modell-énekesnő volt a második felesége, két gyerekük született) kattogó Blunderbuss 2012-ben jelent meg, és úgy kezdődik, mintha visszamennénk kábé a White Stripes Elephant-, és Get Behind Me Satan-korszakába, és miközben aztán nem marad pont olyan, hiszen kapunk country-t és soult is, mégis csak a zenész leginkább White Stripes-os és legkevésbé head-on rockos lemeze a 2010-es években. A második, a 2014-es Lazaretto (amely címét a leprakórházak olasz elnevezésétől kölcsönözte) odalépősebb, elektromosabb, széttekertebb, grúvibb (egyenesen táncosabb), indulatosabb-hisztisebb – s ha nem is feltétlenül a legjobb, de az egyik legkülönösebb lemez, amit valaha készített.

VITÁRIS IVÁN KRITIKÁJA A LAZARETTÓRÓL.

Jack White persze jóval több ennél: zenésztársakkal kakaskodó macsó (a Von Bondies és a Black Keys tagjaival akadt össze), de szemérmes filantróp is. Mániás vinylmániás: 300 ezer dollárért övé az első, egypéldányos Elvis-lemez, ráadásul cégével vinylüzemet is indított. Nem enged betekintést a magánéletébe, még a dalain keresztül sem nagyon. Új lemezéről azt is mondja, hogy a dalok írása közben még csak férfiként sem gondolt magára. Nőként sem, persze. Köztes entitás, mint az a borítón is látszik. Valami más – mint az a lemezen is hallatszik. Ami végül mégis Jack White.

Németh Róbert
nyitófotó: Theon Delgado

a friss lemez: