A nagy túlélőművészek velünk vannak – Red Hot Chili Peppers/Jane's Addiction

2011.10.26. 11:50, rerecorder

A Red Hot Chili Peppers és a Jane’s Addiction karrierje nagyjából egyszerre indult, fő mozzanataiban nagyjából egy időben formálódott, ráadásul a kilencvenes években többször össze is kapcsolódott. Most, hogy a két zenekar másfél hónapnyi eltéréssel jelentkezett új stúdiólemezzel, tálcán kínálja magát a lehetőség egy párhuzamos életrajzra. Ráadásul mindkét együttes önmaga túlélést hirdeti: az új Red Hot Chili Peppers-album címe hangos kinyilatkoztatás a rajongóknak (I’m With You), a Jane’s Addiction pedig két csúsztatás után végül most októberben jelentette meg A nagy szabadulóművész (The Great Escape Artist) című visszatérését. Nem nehéz innen továbbasszociálni mindkettejükről – és A Nagy Túlélőművészekre gondolni.

Start a fülledt Kaliforniában

A nyolcvanas évek elején a lázadó kaliforniai fiatalok nagy része punk-rockot hallgatott, és jelentős mennyiségű drogot fogyasztott szabadidejében. A Los Angeles-i Fairflux gimnázium négy diákja sem volt kivétel ez alól, a tehetséges dzsessztrombitásból lett basszusgitáros Michael ’Flea’ Balzary, az egyik helyi punkzenekarban gitározó Hillel Slovak, az ugyanott doboló Jack Irons és közös haverjuk, Anthony Kiedis 1983-ban egy klubkoncerten, egyszeri poénként állt össze zenélni mintegy harminc ember előtt, de a pozitív visszajelzések után csakhamar komolyabbra fordult a zenekarosdi. Az ekkor még névelővel írt The Red Hot Chili Peppers inkább a funk-rockhoz húzott, de lendületes előadásmódjával nem lógott ki a helyi punk színtérből, és energikus koncertjeivel gyorsan szert tett némi hírnévre is, 1984-ben pedig sikerült leszerződnie az EMI kiadóhoz.

A Jane’s Addiction Perry Farrell gitáros-énekes Psi Com nevű, nyolcvanas évek első felében aktív, gothic-rockos Los Angeles-i zenekarának romjain alakult 1985-ben, épp amikor a Red Hot Chili Peppers az első lemezével turnézott. Farrell basszusgitárost keresett a Psi Comba, de Eric Averyvel annyira egymásra találtak, hogy inkább új együttest alakítottak az Avery által hozott Stephen Perkins dobossal és annak cimborájával, Dave Navarro gitárossal. A Jane’s Addiction azonnal a helyi színtér másik szenzációja lett, a funkos RHCP-nél egy fokkal keményebb, elszálltabb zenével. A gyors népszerűségnek hála válogathattak a szerződések közül, végül a Warner mellett döntöttek, azzal a feltétellel, hogy az első kiadvány (ami végül egy 1987-ben rögzített címnélküli koncertalbum lett) Farrell korábbi független kiadójánál jelenhet meg.

Drogmámor

A drogok és a kábítószer-használatból adódó problémák végigkísérték a Chili karrierjének első másfél évtizedét. Kiedisék nem a híres zenészek sorába álltak be, akik jó dolgukban tudatmódosítók segítségével keresték a boldogságot: ők rekreációs célokból már azelőtt lelkesen használták a drogokat, hogy megalakították volna zenekarukat. Az első lemezek éveiben kevés józan napja volt az együttesnek, Kiedis függő lett, hosszú évekig nem tudott lejönni a heroinról, még az után sem, hogy Slovak 1988-ban egy aranylövéssel kiírta magát a zenekar későbbi történetéből. A sors gonosz iróniája, hogy ez a tragédia is kellett ahhoz, hogy az RHCP később igazán sikeres zenekarrá váljon. Slovak ifjú utódja, John Frusciante is hamar lecsúszott junkie lett Kiedisék mellett, de ő még az előtt észbe kapott, hogy beadta volna magának a halálos dózist. Kilépett, öt évig tartó függéségéből 1998 elejére szabadult, 2000 óta pedig Kiedis is tiszta.

A Jane’s Addiction eleve Farrell drogfüggő lakótársáról kapta a nevét. A kezdeti időben még egy metamfetamin használat is elég volt ahhoz, hogy az egyik első ritmusgitárost négy nap után kipöccintsék a zenekarból, de sokat a Jane’s esetében sem kellett várni a drogmámorra. Navarro a második album idejére már annyira benne volt a heroinban, hogy állítólag nincs is semmi emléke a lemezfelvételről. 1991-ben – Avery társaságában – részben pont a drogokra hivatkozva lépett ki a zenekarból, persze ettől nem szakított a szerrel, rövid Red Hot Chili Peppers-es időszakának is az újra elhatalmasodó heroinfüggés vetett véget. Farrell szintén a kilencvenes évek második felére ért el a kábítószer-használat mélypontjára, 1997-ben csontsovány megjelenésével sokkolta a zenészvilágot. Azóta – egy újabb zűrös turné után – mindketten tisztának vallják magukat és valóban egészségesebben néznek ki az elmúlt években készült fényképeken.

És világsztárok lettek

A Red Hot Chili Peppersből sosem lett volna a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara, ha Slovak halála után nem veszik be gitárosnak John Frusciantét. Az utóbbi évtizedek egyik legjobb rockgitárosa számára a Mother’s Milk (1989) készítése az akklimatizáció jegyében telt, zsenijét az 1991-es Blood Sugar Sex Magik albumon csillogtatta meg először. Az RHCP erre a lemezre új producerrel erősített, és a nagyszakállú Rick Rubinnal való kollaboráció masszív sikert szült: a album minden kislemezdala sláger lett, a pattogós Give It Away-től az érzelmes Under The Bridge-en át az egzotikus Breaking The Girlig (sőt még az albumról lemaradt B-oldalas kislemezdal, a később A-oldalt és klipet kapó Soul To Squeeze is). A Chili ezen a lemezen próbálkozott először igazi melódiákkal, Kiedis a hosszú távon már monotonnak ható rappelés helyett elkezdett énekelni is, Frusciante pedig futószalagon szállította a jobbnál jobb riffeket, amelyek tökéletesen passzoltak a zenekar punkos lendületű groove-os funk-rockjához. A Blood Sugar Sex Magik lett az együttes első nagy kereskedelmi sikere, több mint 12 millió példányt adtak el belőle, ma már a kilencvenes évek egyik legfontosabb rocklemezeként illik hivatkozni rá.

Farrellék kicsivel későbbi indulásuk ellenére tartották a lépést az RHCP-vel, első stúdiólemezük, az 1988-as Nothing’s Shocking szép kritikai sikert aratott, és az eladási példányszáma (negyedmillió az első évben) sem maradt el a pályatársak korabeli eredményeitől. Az igazi áttörés azonban az 1990-ben kiadott Ritual de lo Habituallal jött el. A Stop! és a Been Caught Stealing kislemezek vezették a modern rock listát, klipjeiket felkapta az MTV, Farrellék megérkeztek a milliós eladású sztárok ligájába. A rockosabb, összetettebb lemezt minden fontos magazin az év legjobbjai között emlegette, a következő évben Farrell által kitalált Lollapalooza utazó rockfesztiválon pedig természetesen a Jane’s Addictioné lett a headliner szerep. Csakhogy eddigre már kiéleződtek az ellentétek…

Zűrös feloszlások, kiválások, tagcserék

A Red Hot Chili Peppers már a legelső lemezét sem tudta eredeti felállásban rögzíteni, Hillel Slovak és Jack Irons a What Is This? nevű formációt tekintették főzenekaruknak. A két együttes egyszerre kapott lemezszerződést, Slovakék pedig inkább a másik zenekarral vonultak stúdióba, így a debütáló RHCP-albumon Flea haverja, Cliff Martinez dobolt és Jack Sherman lett a gitáros. Slovak a Freaky Styley (1985) című második lemezre, Irons az 1987-es The Uplift Mofo Party Plan című harmadikra tért vissza, ez utóbbi album lett tehát az alapító felállás debütálása. Ebben az időszakban Kiedis és Slovak masszív heroinista volt, a valósággal minden kapcsolatát elvesztő énekest rövid időre ki is rúgták a többiek a csapatból. 1988-ban Slovak túladagolta magát, Ironst pedig annyira megviselte az eset, hogy kilépett az együttesből. Gitárosnak a zenekar egyik legnagyobb rajongóját, John Frusciantét vették be, dobost pedig hirdetés útján kerestek, itt Chad Smith lett a kiválasztott. Frusciante négy évig bírta, a Blood Sugar Sex Magik turnéja közben, 1992 májusában távozott. Hivatalos utódja a Jane’s Addiction gitárosa, Dave Navarro lett, ő viszont nem igazán illett a zenekarba, ezért az 1995-ös One Hot Minute – Budapestet is érintő – turnéja után távoznia kellett. Flea 1998-ban meggyőzte a többieket a drogproblémáitól időközben megszabaduló Frusciante visszacsábításáról, így állt össze ismét az RHCP legerősebb felállása. A régi-új gitáros ezúttal tíz évet húzott le a zenekarban, 2008-ban ismét saját elhatározásából távozott (ezt a nagyvilágnak hivatalosan csak 2009 végén jelentette be), átadva helyét jó barátjának, Josh Klinghoffernek.

A Jane’s karrierje legalább ilyen kaotikus a tagcserék tekintetében is. A Chilivel ellentétben ők az első etapban végig a viszonylag gyorsan kialakult felállásban szerepeltek, de 1991-ben egy Navarro és Farrell között lezajló színpadi verekedés után felborult az amúgy is billegő belső mérleg. Az év végén Navarro és Avery kilépett, a zenekar pedig megszűnt. Farrell a dobos Perkinsszel Porno For Pyros néven folytatta, nem is sikertelenül. A Jane’s Addiction először 1997-ben állt össze egy válogatáslemez és egy rövid turné erejéig, de Avery nem volt hajlandó részt venni ebben. 2001-ben újra összeálltak (Chris Chaney lett a basszusgitáros), és immár egy hosszabb turnét új stúdiólemez, majd egy azt bemutató újabb koncertsorozat is követett. A turbulens időszak és az egók harca azonban 2004-ben hasonló szakítással végződött, mint 1991-ben. Újabb mellékprojektek és szólólemezek után 2008-ban végre az eredeti (Averyvel kiegészült) felállás állt színpadra, ehhez az NME magazin Isteni géniuszoknak járó díja jelentette a hiúsági hívókártyát. A fellépés jól sikerült, egy darabig úgy nézett ki, ebben a felállásban folytatják, de Avery csak két évig bírta a megterhelést. Ekkor az egykori Guns N' Roses-tag Velvet Revolver-basszista, Duff McKagan csatlakozott, ám néhány hónapnál tovább ő sem húzta, helyére viszont még érdekesebb figura került – igaz, a TV On The Radio multiinstrumentalista-producere, David Sitek csak a stúdióban látta el a basszusgitárosi teendőket (élőben ismét Chaney lett a negyedik tag).

Átjárás

Frusciante 1992-es kilépése után a zenekar a kaliforniai rockszíntér jól ismert figuráját, a Jane’s Addictionből 1991-ben kilépett (majd egy Destruction nevű sikertelen új zenekarral vergődő) Dave Navarrót próbálta megnyerni a gitáros posztra, ő azonban először kikosarazta Kiediséket. A Chili több gitárossal is próbálkozott, de egyik sem vált be, 1993-ban végül mégis Navarro lett a befutó. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az új tag sem zeneileg, sem emberileg nem passzol a zenekarba: azzal, hogy ráerőltette saját stílusát a Chilire, egyre inkább kiéleződtek a problémák. Előre mutató megoldás azonban nem született: Kiedis éppen élete mélypontján volt, és eredménytelenül küzdött saját démonai ellen – a Red Hot Chili Peppers ekkoriban szétesett emberek szétesett zenekara volt. 1995-ben nagy nehezen mégis megszületett a hatodik stúdiólemez, amely súlyosan magán viselte az új gitáros stílusjegyeit. A One Hot Minute egy borongós, pszichedelikus beütésű anyag lett, gyenge szövegekkel, gyenge megoldásokkal. A szenvedés 1998-ig tartott, végül egy próbán, amelyre Navarro heroinmámorban érkezett meg, betelt a pohár: Kiedisék megváltak a gitárostól. 1997-ben Navarro és akkori zenekari társa, Flea vendégeskedett egy filmbetétdal erejéig a Porno For Pyrosban, a munkakapcsolat pedig olyan jól sikerült, hogy a Jane’s Addiction is feléledt a már említett 1997-es miniturnéra, Flea-vel a basszista posztján. A koncertek mellé egy ritkaságokból és élő felvételekből összeállított Jane's Addiction-válogatás is társult (Kettle Whistle), aminek két friss dalában szintén az RHCP-s zenész basszusozott. Az ígéretes egymásra találásnak Farrell és Navarro ismét felerősödő drogozása vetett véget.

Dicsőséges visszatérés az ezredfordulón

Navarro távozása után a Red Hot Chili Peppers a feloszlás határán táncolt, de végül Flea és Kiedis megállapodtak: ha sikerül visszacsábítaniuk Frusciantét, folytatják. A gitáros örömmel tért vissza, és a varázslat ismét működött: a tervezettnél sokkal gyorsabban születtek meg az új számok, néhány hónap alatt elkészült a Californication. A lemez semmiféle hasonlóságot nem mutat elődjével, stílusában és hangulatában is újdonságot hozott az RHCP-életműben. Kiedis határozottan fejlődött énekesként, és bátran használta énekhangját, líraibb lett a hangzás, a groove-os funk-rock helyét melodikus pop-rock szerzemények vették át. A zenekar újabb hallgatói rétegeket ért el a megújult megszólalással, miközben sikerült megtartania a korábbi rajongókat is. A Red Hot Chili Peppers végleg a világ egyik legnépszerűbb rockzenekara lett.

Ha a Jane’s Addiction olyan szintre soha nem is jutott, mint a Red Hot Chili Peppers, a két karrier arányos összevetésében Farrellék ezredfordulós visszatérése is jelentősnek nevezhető. Sikeres turné után 2003-ban jelent meg a Bob Ezrin producerrel rögzített Strays című harmadik sorlemez, melynek minden tekintetben pozitív volt a visszhangja. Általános vélekedés szerint sokkal jobb lemez lett, mint amit remélni lehetett egy ilyen visszatéréstől, ráadásul Amerikában és világviszonylatban is szépen fogyott. A mindig is kaotikusabb zenekar aztán nehezen tudta tartani magát az újra megtalált egyensúlyban, de hosszas huzavona után világossá vált, hogy lennie kell folytatásnak. 2011 őszén ismét összeért a két együttes története. Éppen mindkét együttes egészséges, éppen mindkét zenekar kedélyesen bizakodó hangulatban van, és most már akármi is történik, kijelenthető: mindkét formáció a rockzene nagy túlélői közé sorolható.