Ha Magyarországon megkérdezzük az utca emberét, mi jut eszébe a reggae-ről, nagy valószínűséggel Bob Marley-ra, a Ladánybene 27-re, vagy a UB40-ra fog gondolni. Még akkor is, ha esetleg utóbbi zenekart név szerint nem ismerik annyian, ahányan a dalaikat. A brit csapat több mint negyven éves, konfliktusokban sem szűkölködő karrierrel a háta mögött érkezik július 12-én a VeszprémFestre, itt az ideje áttekinteni hát, mit is köszönhetünk a UB40-nak.
A UB40 Birminghamben született, az alapcsapat 1978 és 1979 között állt össze részben művészeti sulis barátokból: Ali Campbell énekes-gitáros-frontember, testvére, Robin, a basszusgitáros Earl Falconer, a dobos Jimmy Brown, az ütőhangszeres-harsonás Norman Hassan és a szaxofonos Brian Travers mellé kis késéssel csatlakozott Mickey Virtue billentyűs és az énekes-tormbitás-„toaster”, Astro. A felállásban fehérek és színesbőrűek keveredtek, akik indiai és jamaikai bevándorlók által benépesített negyedben nőttek fel, zenéjüket is ez határozta meg: első, 1979-es kocsmakoncertjükön reggae-re jammeltek.
A formáció neve a brit kormány Munkaügyi Hivatala által a munkanélküli segély iránt folyamodóknak kibocsátott formanyomtatványból származó betűszó – „Unemployment Benefit, Form 40 = UB40” –, és az első három lemezen szereplő saját szerzemények épp ezért erős politikai töltettel bírnak. Az 1980-as Signing Off első kislemezét egy Martin Luther King hagyatékának szentelt dalt (King) és egy, a politikai elitet és a gazdag keresztényeket egyaránt pellengérre állító, karácsonyi tematikájú vádirat alkotja (Food For Thought), továbbá feldolgozták minden idők egyik legkeményebb protestdalát, az afro-amerikaik meglincseléséről szóló Strange Fruitot. Az 1981-es Present Arms nekimegy Margaret Thatchernek (One In Ten), és szót emel a marihuána legalizásáért (Don’t Walk On The Grass). „A reggae protestzene” – nyilatkozta a Forbesnak 2017-ben is Ali Campbell.
Már ezek között is találhatók slágerlistás sikerdalok, a Food For Thought például nagy lemezkiadók hátszele nélkül mászott fel a negyedik helyig – ez volt az első független kislemez, amely a brit slágerlisták top 10-ébe került –, és közel félmillió példányt adtak el belőle. Az igazi nemzetközi áttörést azonban az 1983-as Labour Of Love hozta el, amely egyben irányváltást is jelentett a UB40 zenei hangzásvilágában. A hetvenes évek 2 tone-dub hatásait poposabb megszólalás, a saját dalokat pedig feldolgozások vették át, és ugyan az ezt követő, bő tucatnyi sorlemezen felváltva szerepeltek eredetik és coverek, a UB40-hoz a nagyközönség máig elsősorban mások reggae-sített szerzeményeit társítja.
MILYEN LEHET REGGAE-TURISTAKÉNT AMERIKÁBAN? KRSA ÉS ELO ELMESÉLIK!
Ilyen a Red Red Wine, a zenekar bombaslágere, vagyis hát, eredetileg Neil Diamondé, az ő azonos című, 1967-es, kesernyés balladáját dolgozták fel: míg a Diamond-verzióban az elbeszélő borba fojtja bánatát, és önpusztításba menekül, addig a UB40 a könnyedebb stílt olyan verze-betoldással támogatta meg, melyben Astro lelkesen dicsőíti a vörösbor erényeit. A Red Red Wine első helyig jutott a brit slágerlistán, valamint az Egyesült Államokban a Billboard Hot 100-on is. A Labour Of Love folytatásán hallható a Kingston Town, a trinidadi, Jamaikába átköltözött calypso-előadó, Lord Creator dalának feldolgozása, amit a világ UB40-számként ismert meg; az 1985-ös Baggariddimen a Sonny & Cher klasszikusát, az I Got You, Babe-et formálták saját képükre Chrissie Hynde-dal, az 1993-as Promises And Lieson pedig Elvistől az (I Can’t Help) Falling In Love With You-t, ami 7 hétig trónolt a Billboard Hot 100 slágerlistájának élén, és szerepelt főcímzeneként Sharon Stone Sliver című thrillerében is.
A UB40 2008-ig szép kényelmes tempóban adagolta a stúdiólemezeit, rendületlenül turnézott, begyűjtött négy Grammy-jelölést, eladott több mint 70 millió példányt az albumaiból – mondhatjuk, hogy ők a legsikeresebb reggae-zenekar. Aztán jött a nagy széthullás, az egyre kacifántosabb formációváltások és névátvitelek, amelyeken ember legyen a talpán, aki elsőre ki tud igazodni. 2008-ban először Ali Campbell vált ki a zenekarból, eleinte arra hivatkozva, hogy szólókarrierbe akar kezdeni, majd később üzleti és menedzselési nézeteltéréseket nevezett meg okként. Őt nem sokkal később követte Micky Virtue. A frontember megüresedett helyére érkezett Ali másik testvére, Duncan Campbell – ők egyébként mind a folkénekes Ian Campbell gyerekei –; akinek már 1978-ban is felajánlották az énekesposztot, ám akkor még visszautasította, mondván, úgysem lesznek soha sikeresek.
Az új felállás öt évig működött így, megjelent két albumuk (a Labour Of Love-széria negyedik része, valamint a Getting Over The Storm), koncerteket is tartottak. 2013-ban azonban kivált a csapatból Astro, mert nem tetszett neki, hogy a legutolsó album elmozdult a country (!) felé; Astro ezután nemsokára összeállt Ali Campbell-lel és Mickey Virtue-val. Jelen állás szerint tehát párhuzamosan fut két UB40: az egyiket Duncan Campbell viszi öt eredeti taggal, a másikat pedig a három kivált zenész. Mindkettő a UB40 nevet viseli, a különbség, hogy Aliék mögé biggyesztik a „featuring Ali, Astro and Mickey” alcímet, illetve jelenlegi, VeszprémFestet is érintő turnéjukon most épp Mickey nélkül, „Ali & Astro”-ként futnak. Ők A Real Labour Of Love címmel jelentettek meg 2018-ban egy újabb feldolgozáslemezt (második lett a brit albumlistán), míg a másik, a „régi” UB40 idén tavasszal adta ki a For The Many LP-t (ez csak huszonkilencedik helyezésre volt jó).
ÉS HOGY KI JÖN MÉG AZ IDEI VESZPRÉMFESTRE? OLVASD EL ITT!
Arra a kérdésre, hogy vajon összeáll-e még egyszer a klasszikus kilencesfogat, Aliék interjúikban határozott nemmel válaszolnak – Ali nemes egyszerűséggel a „sötét oldalként” hivatkozik rájuk, szörnyűnek tartja a zenéjüket, és még mindig pereskednek a UB40 név tulajdonjoga felett.
(X) A UB40 featuring Ali & Astro koncertjére ITT lehet jegyeket vásárolni, ez pedig a Facebook-eseményoldal.
a One In Ten az első három lemezes korszakból:
a Kingston Town:
az Elvis-feldolgozás:
a Beres Hammond-dalt feldolgozó She Loves Me Now a legújabb Alis/Astrós albumról:
