„Valami megmagyarázhatatlanul más és hihetetlenül vonzó” – Oláh Krisztián-interjú

Egészen kivételes pillanat, hogy a Müpa 20. születésnapján együtt lépnek fel az Oláh család tagjai, akik saját jogukon is kiváló, elismert jazz-zenészek. Oláh Kálmán Liszt- és Erkel-díjas zongorista-zeneszerző, fia, Krisztián a kortárs jazzhangzást új irányokba bővítő Nagy Emma Quintetből és a saját, nem kevésbé izgalmas kvartettje éléről is ismerős lehet, amiben öccse, a saját kvintettet is vivő ifj. Oláh Kálmán szaxofonozik. Bár a két fiú sokat játszik együtt, így hárman még nem nagyon álltak eddig színpadon. Oláh Krisztiánnal a félálomban magába szívott, transzcendens jazzről, a híres papa miatt túl korán jött figyelemről, és a szintén rokon Szakcsi Lakatos Béla örökségéről is beszélgettünk az Oláh család március 16-ai koncertje előtt.

Mi az első zenei emléked?

Rengeteget vittek édesapám koncertjeire a szüleim egész pici koromtól, amiket általában félálomban átbóbiskoltam, de biztos vagyok benne, hogy ebben az állapotban is mélyen belém égett a zene, amit hallottam. Édesapám egész nap zenével foglalkozott otthon, és engem is nagyon vonzott a zongora, párévesen már pötyögtem rajta. Ezt láttam otthon, ezt utánoztam. (nevet)

Gyerekként milyennek láttad édesapádat?

Először a zene transzcendens hatása fogott meg. Ezt akkor még nyilvánvalóan nem tudtam így megfogalmazni, de éreztem, ahogy a szüleim játszanak a hangszeren, az valami megmagyarázhatatlanul más és hihetetlenül vonzó. Apámat borzasztóan nagy tudású embernek láttam, aki ugyanakkor soha nem volt elzárkózó típus. Az aktuális szintünknek megfelelően tulajdonképpen mindent megosztott abból, amit tud, de soha nem erőltette ránk, mondjuk, a vasárnapi húsleves után. Számonkérés soha nem volt felénk. Mindig hagyta, hogy mi közeledjünk ahhoz, ami érdekelt, és olyankor viszont mindent megkaptunk, amire szükségünk volt.

12 éves voltál, amikor az egyik születésnapjára írtál egy pároldalas invenciót, két szólamban, bartókos stílusban. Gyakran adtál zenét ajándékba a szüleidnek?

Volt néhány alkalom. (nevet) Akkoriban kezdtem el a Bach Kétszólamú invenciókat játszani a zeneiskolában, és azzal szórakoztam, hogy milyen lenne tükörfordításban, visszafelé, vagy ha egy másik zenei nyelven, másik hangrendszerben szólalna meg. Ez nem a világ legeredetibb ötlete, de érdekes, hogy felhoztad, mert utána sokáig nem foglalkoztam ilyen módon zeneszerzéssel. Jó ideig a romantikus komponálás dominált az életemben – ha eszembe jutott valami, leírtam –, de 2020 óta elvégeztem az alkalmazott zeneszerzés szakot, jövő tavasszal pedig klasszikus zeneszerzés maszteren fogok diplomázni, szóval az utóbbi években visszakanyarodtam ahhoz a strukturáltsághoz, aminek ezek szerint már gyerekként megvoltak az alapjai.

Volt olyan mondata édesapádnak, ami nagyon megmaradt benned?

A trióra írt első szerzeményeimet mindig megmutattam neki, és ahogy instruált, az nagyon megragadt. Szólhatott volna, hogy az az akkord nem feltétlenül passzol oda, de nem mondta meg, mi hogy legyen. Nekem hatalmas szabadságot adott, hogy magamtól jöhettem rá dolgokra. A Zeneakadémián én is ezt a szemléletet próbálom most továbbadni.

Zongoristaként mit hozol otthonról?

Édesapám zenei nyelvében nagyon hangsúlyos szerepet kap az, amit a jazz jelentett itthon a 80-as, 90-es években, amikor fiatal volt. Az egész generációjának meghatározó volt, hogy korlátozottan fértek csak hozzá felvételekhez, és amikor a nagymamámtól megkapta a Herbie Hancock Trio 1985-ös lemezét kazettán, akkor hosszú ideig csak azt hallgatták. Aztán ahogy elkezdett klasszikus zenével, és kiváltképp Bartók és Sztravinszkij zenéjével mélyrehatóan foglalkozni, a kettő elegyéből kialakult egy nagyon sajátos megszólalásmód. A jazzben az az igazán autentikus, ha halljuk valakinek a játékán, honnan jött, mert ez ad egy izgalmas pluszt hozzá. Ez igaz édesapámra, és talán rám is, mert egy olyan fogalmazásmódot viszek tovább tőle, ami nem feltétlenül hangokban vagy konkrét zenei paraméterekben, hanem érzésekben, artikulációban és attitűdben mérhető – még ha kicsit különböző zenét is játszunk, mindenképp egy tőről fakad.

Meg kellett küzdened azzal, hogy kilépj az árnyékából és találj egy saját hangot?

Ez inkább egy háttérben zajló folyamat volt. Ha az lett volna az elsődleges cél egy album megírásakor, hogy valami nagyon mást csináljak, abból nagyon erőltetett zene született volna. Alapvető esztétikai igény bennem, hogy nem szeretnék kétszer teljesen ugyanolyan dolgot csinálni, próbálom kerülni az „egyszer már bevált” típusú patterneket. Az első kvartettlemezem, az At the Back of My Mind a modern mainstream kategóriába illő, hagyományosabb jazzkvartett album volt, egy-két kikacsintással a kortárs klasszikus zenére. A következő lemezen azt néztük meg, merre tudunk továbbmenni ezen az úton, és a Lukács Miklós cimbalomművésszel készített Crescendón már kísérleteztem olyan formai megoldásokkal, amelyek a Perspectives of Verve című negyedik lemezünk felé mutattak. A Crescendo egyik fele a kortárs zene felé húzó, komplexebb, strukturáltabb, a másik pedig az első albumra hasonlító, jazzesebb, impulzívabb anyag.

Ezzel egy időben kezdtem el a klasszikus zeneszerzői tanulmányaimat, és most, négy lemez után látom, hova jutottam el ezen az úton. A Perspectives of Verve-ön, amin egy évig kísérletezgettem, finomítgattam a tételeket, melyekben digitalizált, preparált zongora-mintákat is használok, megfordultak az arányok. Nőtt a megírt részek aránya az improvizatívakhoz képest, és hangsúlyosabbak a belső utalások a szviten belül. Néhány pillanatra érezhetjük, hogy igen, egy jazzlemezt hallgatunk, amikor improvizálunk, de sokkal jobban átgondolt az album belső viszonyrendszere.

Azon könnyen túllendültél, hogy eleinte sokat hasonlítgattak édesapádhoz?

Egy időben sokat hallgattam, hogy az alma nem esett messze a fájától. Lehet, hogy másnál ez benyomott volna bizonyos gombokat, de az életünknek ez a része olyan tiszta és konfliktusmentes volt, hogy én ezt mindig dicséretnek vettem, és nem azt hozta ki belőlem, hogy valami teljesen másba fogjak, nehogy felmerüljenek ezek a párhuzamok. Ami terhesebb volt, hogy nagyon fiatalon belecsöppentem egy nagy jazz-zenész körbe, ahol nagy figyelem és rengeteg elvárás irányult felém – legalábbis én így éltem meg.

A nyilvános szerepléseim úgy indultak, hogy a Wine Bar nevű klubban, ahol minden nap volt élő jazz a 2010-es évek elején, megkaptam a triómmal a hétfői napot, amikor nem szerveztek amúgy koncertet. Gondoltam, eljönnek az ismerősök, és lézeng majd pár ember, tehát lehet kvázi gyakorolni, rutint szerezni kisebb közönség előtt. De inkább az volt a ritka, amikor csak páran lézengtek, és sokkal gyakoribb, hogy ott volt Szakcsi Béla bácsi, a fiai, Béci és Robi – akik rokonok, de tudjuk, milyen zongoristák –, vagy épp Balázs Elemérék. Odaszoktak édesapám barátai, így kénytelen voltam a színfalak előtt kibontakozni.

Ebben a korai szakaszban mindenkinek fontos, hogy szabadon tudjon hibázni.

Én is úgy éreztem, hogy még nem tartok ott, hogy ekkora figyelmet kapjak. Ha valaki kiemelkedően teljesít a reflektorfényben, akkor hamarabb továbbléphet, de ha hibázik, az is nagyobb súllyal esik latba. Persze, tehetséges voltam, és bizonyos dolgokban nagyon gyorsan haladtam, de a zenészlét szakmai kérdéseiben, a szoft szkillekben még egyáltalán nem tartottam ott, ahol sokan feltételezték. Sok mindent először csináltam és a saját káromon tanultam meg. Ugyanolyan voltam, mint bárki más a pályája elején, akinek meg kell tanulnia, hogy ha nem válaszol időben egy emailre, akkor elhívnak majd valaki mást, és egy big bandben nem arra kíváncsiak, hogy most az Oláh Krisztián játssza el azt a stimmet, hanem hogy valaki játssza el a zenekar professzionális színvonalának megfelelően, ami a kottában van. Közben pedig ott voltak a saját formációim, ahonnan elkéshettem a próbáról, de át kellett gondolnom, hogy ezzel a zenekari morált akkor milyen szintre lövöm be. Ahhoz, hogy valaki professzionális zenészként tudjon működni, ezek elengedhetetlen dolgok, és hálás vagyok, hogy ezeket tapasztalati úton hamar megtanultam.

Édesapád keresztapja Szakcsi Lakatos Béla – ő milyen szerepet töltött be az életedben?

Talán mondhatom, hogy minden magyar jazz-zenésznek fontos szerepet töltött be az életében, ezért különösen szerencsésnek tartom magam, hogy ők ketten édesapámmal családilag és zeneileg is nagyon közeli kapcsolatban álltak, sokat koncerteztek is együtt. Azt hiszem, édesapámnak elsősorban ő volt viszonyítási pont és zsinórmérték. Mindig, amikor elkészült egy darabbal vagy lemezzel, felment hozzá, és sokszor vitt magával, hogy megmutassuk a Bélának. Éreztem, hogy ilyenkor nagyon súlyos, mély témák vannak a levegőben, de semmit nem értettem az egészből, és az első pár alkalommal még ott is elaludtam. De a találkozók atmoszférája, szellemi pezsgése meghatározó élményem maradt.

Nem voltunk heti kapcsolatban Béla bával, de voltak időszakok, amikor egészen sűrűn beszéltünk. A legsűrűbben pont élete utolsó időszakában, mert A tudás fája című misztériumjátékának én készítettem el a zongorakivonatát. Amiért számomra is viszonyítási ponttá vált, az egyrészt az őszintesége volt, amit sokan talán nyersnek tartanak, de nekem sokat segített. Amikor elkezdtem jazzt játszogatni, és már improvizáltam 20. századi stílusban, az nagyon tetszett neki, és biztatott, hogy folytassam. Amikor aztán fölmentem hozzá, és eljátszottam az első sztenderd témát, amit megtanultam, egyből mondta, hogy mi nem jó. Ez nekem szokatlan volt, mert azt a visszajelzést szoktam meg, hogy „jaj, ilyen fiatalon, de jól játszol”. Azt mondta, hogy ha egy ötszólamú akkordot játszom, annak az öt hangnak egyszerre kel megszólalnia, és olyan arányban, hogy… és elmagyarázta, hogy lesz az a billentés akusztikailag szép és zongoratechnikailag pontos. És ez megmaradt: ma is, ha játszom egy olyan akkordot, észreveszem, hogy úgy csinálom, ahogy ő tanította.

Nem ismertem még egy embert, aki ennyire magas hőfokon égett a zene világában. Felkelt reggel, és amíg le nem feküdt, a zenében élt. Bárki bármikor kérdezett tőle, egyből a legmélyebb szinten tudott rá válaszolni. Én nem hallottam soha, hogy felületes lett volna, vagy kiégett. Egy olyan művész, akinek napestig lehetne sorolni az érdemeit, gondolhatná azt is, hogy jó, most már csak elpötyög ezt-azt öregkorára, de ő még néhány héttel a halála előtt is órákat beszélt velem erről a darabról telefonon, és úgy, mintha élete első nagy műve lett volna. Távolról sem lehetett érezni, hogy ő ebből már kifelé menne. Ha valamit, hát ezt a felfogást, ezt az örökséget mindenképp érdemes továbbvinni.

Az öcséddel milyen köztetek a testvéri és a zenei viszony?

Működik. (nevet) Csak vigyázni kell, hogy ne legyünk Wynton és Branford Marsalis, akik úgy összevesztek a 90-es években, hogy egy darabig nem játszottak együtt.

Szoktatok zenén veszekedni?

Azon nem. Szerintem Kálcsi most tart ott, hogy ezt a bizonyos saját hangját felfedezze, kikísérletezze. Én nagyon figyelek rá, hogy a saját zenekaromban ne kivételezzek a testvéremmel. A zenén kívül nyilván vannak nézeteltéréseink, a testvérek sokszor még durvábban is össze tudnak veszni, mint a barátok, de ezek soha nem komoly dolgok. Részemről az a fontos, hogy tiszteletben tartsam, hogy a saját tempójában csinálja a dolgokat. Már mindketten felnőttek vagyunk, és ki kell lépnem a vigyázó báty szerepéből, aki egyengetni akarja az útját, mert tudom, hogy ő is fantasztikusan fogja csinálni.

Év elején tartottad a Perspectives of Verve című új albumod bemutatóját a Müpában. Úgy sikerült, ahogy elképzelted?

Picit talán még jobban is. Októberben kezdtünk el az új bőgősünkkel, Gyányi Marcival dolgozni, egy intenzív próbafolyamat során ősszel-télen összeraktuk az anyagot, januárban fölvettük, volt két kisebb bejátszóbuli, és pont a Müpára állt össze az anyag. Készítettünk belőle egy EP-t, ami nem érhető még el online, mert egy kézzel írott, kottakép ajándéktárgy formájában álmodtuk meg, amiből 50 darabot gyártottunk, és már csak néhány maradt belőle. A kép hátulján van egy QR-kód, azzal lehet meghallgatni a zenét. Nagyon jók a visszajelzések, sokan mondták, hogy gondolták, hogy más lesz, mint az előzőek, de még ahhoz képest is teljesen más lett. Örültem, mert ez volt a cél.

Március 16-án édesapáddal és az öcséddel adtok koncertet a Müpában. Szoktatok így hármasban zenélni?

Egyszer vagy kétszer fordult elő ilyen, úgyhogy tényleg különleges alkalom lesz. Olyan többször volt, hogy meghívtak minket édesapámmal, hogy játsszunk két zongorán, vagy négykezest, és ezek mindig nagyon jól sültek el. Talán pont azért, mert nem vált sose rutinná, hanem mindig megmaradt különleges alkalomnak. Ha évekig nem játszunk együtt, az említett közös zenei nyelv miatt akkor is meg fogjuk találni a közös hangot.

A Müpában saját szerzeményeket fogunk előadni, hármunktól vegyesen. Biztos lesz rengeteg hasonlóság kompozícióban, ezért nem félek tőle, hogy a zenék ne tudnának egységet alkotni, ugyanakkor izgalmas lehet majd megfigyelni, milyen apró különbségek vannak már mindegyikünk eszköztárában. És lesz egy zenei meglepetés is – de ezt nem lőném le előre.

Együtt – Oláh Kálmán, Oláh Krisztián és Ifj. Oláh Kálmán
Helyszín: Müpa – Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont: 2025. március 16. (vasárnap) 12.00-12.45
Belépő: 2000-4000 Ft
Jegyvásárlás. További információk.

interjú: Soós Tamás
nyitókép: Herman Fischer Graf