Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es és 2015-ös sorozat után kezdődik a 2016-os daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – Salamon Csaba után a mai második dj Soós Csaba (nyitóképen Cate le Bon).
2016-OS RECORDER-BULI JANUÁR 7-ÉN LESZ A BEAT ON THE BRATBEN!
A 2016-os személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta, aztán Blaskó Zsófia, Csada Gergely, Elekes Roland, Forrai Krisztián, Kálmán Attila, Kollár Bálint, Komróczki Diána, Lékó Tamás, Mihályi Dávid, Mika László, Németh Róbert, Rónai András és Salamon Csaba volt a dj.
A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE SOÓS CSABÁNAK A - KEDVENC 2016-OS ALBUMAI.
(a válogatásban szereplő dalok egy része a szöveg utáni hallgatható)
Kadhja Bonet: Nobody Other
Jó, hát akkor kezdem egyből a kedvenc 2016-os számaim legszebbjével. Előadója Kadhja Bonet, egy fekete énekeslány Los Angeles-ből, akinek Nobody Other című dalában a kaliforniai tengerpart homokjában együtt ejtőzik az egyik legcsodálatosabb 60-as évekbeli sunshine pop zenekar, a The Free Design és Minnie Riperton, a 70-es évek egyik leggyönyörűbb hangú, szintén fekete énekesnője egy bossa nova ritmusra lüktető gitárral, egy lebegő orgonával és szárnyaló fuvolával, miközben a háttérben a nap belebukik az óceánba. De ez sem pontos teljesen, mert a dallamok leginkább a sztratoszférában lebegnek, ahol a pálmafák leveleit már a kozmikus szél nyaldossa. Van olyan egyáltalán, hogy kozmikus szél?
The Lemons: Shark Bait
A Hello, We’re The Lemons egy óriási szülinapi gyerekzsúr a tengerparton! Szörfös gitártémák és folyamatos gyerekzsivaj, miközben strandlabdák szállnak az égbolton és gombóc fagyik landolnak a gyerekek homlokán! Mindez 28, dicséretesen rövid dalon keresztül: a leghosszabb 2 percig tart, a legnyúlfarknyibb 27 másodpercig, a Shark Bait meg pont 1 perc 36 másodpercig!
Kero Kero Bonito: Lipslap
Na, ha van zenekar, aminek semmi köze a 2016-os nyomasztó korhangulathoz, akkor az a japán-angol Sarah Midori Perry vezette Kero Kero Bonito: az általuk felépített párhuzamos valóságban a Fudzsi vulkán is rózsaszín virágszirmokat lövell ki magából láva helyett, miközben narancssárga delfinek ugrálnak a vízből a Taidzsi város melletti öbölben, ahol kivételesen nem gyilkolják le őket a halászok, a háttérben pedig mi más is szólhatna gigantikus hangszórókból, mint a Lipslap!
Cate Le Bon: We Might Revolve
Több emlékezetes koncertélményem is volt idén, de a legjobban a walesi Cate Le Bon berlini fellépése tetszett. Egy órán keresztül tartó, a számok között szinte csak szusszanásnyi szüneteket beiktató, krautrockos-artpunkos-minimál, feltartóztathatatlanul előretörő zakatolás-kalapálás; a gitárok olyan élesek voltak, mint Hasfelmetsző Jack kése, a nyakam meg majdnem beállt a sok bólogatástól. Nekem Cate a legmenőbb nő az egész kurva világon: egyszerre távolságtartóan hűvös és iszonyúan kedves, főleg amikor a koncert után ott táncolt a nézőtéren a dj által betett számra, és leginkább akkor, amikor csak harmadszorra sikerült fotót készítenem róla és egy barátomról, és végtelen türelemmel bírta a bénázásomat. A Crab Day című, fantasztikusan szuper lemezéről pont egy ilyen krautrockos menetelést választottam.
Charlie Hilton: Funny Anyway
Charlie Hilton Palana című lemezét azért szeretem nagyon, mert úgy énekel végig, mint szegény Trish Keenan, a Broadcast zenekar 2011-ben elhunyt énekesnője. És már többször leírtam itt is, hogy nekem a Broadcast az egyik kedvenc zenekarom, Trish Keenan meg az egyik kedvenc énekesnőm, szóval nyilván nem tudok utálni semmit, ami rá emlékeztet. Főleg ha olyan csodás vonóshangszerelés kíséri az éneket, ahogy ebben a számban.
The High Llamas: McKain James
Én továbbra is, csakazértis és mindörökké Sean O’Hagan (aki egymaga gyakorlatilag a The High Llamas) akarok lenni! Magam akarom írni, hangszerelni, énekelni és szinte az összes hangszert feljátszani a dalaimhoz, nem akarok továbblátni 1969-nél, csak csembalót, orgonát, vonósokat, vibrafont, xilofont akarok, aztán japán cseresznyefákat, májusi napsütést, tengerpartot és Beach Boys/sunshine pop/bossa nova lemezeket! És esküszöm, egyszer meg is fogom csinálni!
Princess Nokia: Tomboy
Nokia hercegnő egy fekete és Puerto Ricó-i gyökerekkel rendelkező New York-i rapper lány, és ha beszólsz neki, akkor minden bizonnyal jól betöri az orrodat. De őt az sem zavarja, ha valaki az övét veri be (mint női box közben a Kitana videójában), mert véres orral és szájjal is tovább dumál arról, hogy mi van a latin lányokkal a Harlemben.
Socialeyes: Reflections
Ezzel a szimpatikus mexikói és guatemalai srácokból álló, de Los Angeles-i hiphop zenekarral egy szuper májusi estén, sörök és hatalmas gesztenyefák társaságában találkoztam egy ismerősömnek köszönhetően, aki beillesztette őket további nagyszerű hiphop számokat felvonultató dj szettjébe. Másnap első dolgom volt utánajárni a Socialeyes számoknak és hát találtam is egy rakás fasza dalt; futurisztikus és old school hiphopot vegyesen. Most az utóbbi kategóriából választottam egy kellemes, tavaszi, utcai lődörgést.
Margaret Glaspy: You And I
Margaretre a Guardian popzenei rovatában akadtam rá még valamikor a nyáron, és mielőtt elolvastam volna a cikket, egyből megakadt a szemem a You And I beágyazott videójának nyitóképén, amin annyi látszott, hogy Margaret lilás-rózsaszínes háttér előtt fúj rágógumit egy sárga felsőben, úgyhogy nyilvánvaló volt, hogy egyből ennek elindításával kell kezdenem és utána még megtettem ezt vagy egymás után úgy kábé tízszer. A lemeze szerintem nem annyira jó, mint ahogy írják, de ezt a számot azóta is nagyon szeretem; egy jó riff, egy király refrén és Margaret hányaveti előadása, ahogyan helyrerakja a dalban szereplő párkapcsolatot: „Oh, tonight I'm a little too turned on to talk about us and tomorrow I'll be too turned off and won't give a fuck about you and I”.
Camp Koala: Cut (Klippremier itt!)
Neményi Lilla a magyar Kathleen Hanna! Á, hülyeségeket beszélek, Kathleen Hanna az amerikai Neményi Lilla! A Camp Koala meg az egyik kedvenc új magyar zenekarom, és 2016-ban itthon kevés dalban szóltak olyan sistergősen, ropogósan és hát csodálatosan a gitárok, mint a Cutban, a szöveg pedig egyszerűségben és lényegretörésben már-már ramones-i magasságokba emelkedik: "cut my hair, cause I don’t wanna care, LEVITATE, LEVITATE!" Ja és csináltam velük egy interjút is, tök jókat mondtak, ha valaki még nem olvasta volna.
Springtime Carnivore: Raised By Wolves
A Springtime Carnivore mögött egy kaliforniai lány, Greta Morgan áll, aki nagy rajongója a 60-as és 70-es évek fordulójának, és ez már rögtön a 2014-es debütáláson hallatszott, ami tele volt rafináltan hangszerelt, fülbemászó dalokkal. Idei albuma, a Midnight Room sajnos nem lett annyira jó, de azért van rajta néhány remek popdal, mint például ez itt, azzal a fenséges orgona- és megunhatatlanul csilingelő gitárhangzással. Greta nevéhez különben egy másik lemez is fűződik 2016-ban: barátnőjével, aki nem más, mint Katy Goodman (ex-Vivian Girls, most La Sera) kiadott egy punk feldolgozáslemezt angyali vokálokba és 60-as évek hangszerelésbe fürösztve, Take It, It’s Yours címmel. Nagyon kíváncsi lennék, hogy Iggy Pop mit szól az I Wanna Be Your Doghoz!
Vanishing Twin: Choose Your Own Adventure
A Broadcast zenekar és a lakótelepek nagy rajongójaként (hiszen életem első 21 évét lakótelepen töltöttem) mindig azt gondoltam, hogy Trish Keenanék varázslatos, semmihez sem hasonlítható, retrofuturista psych-pop dalaihoz készült videóit egy tetszőlegesen kiválasztott kelet-európai és/vagy nyugat-európai brutalista lakótelepen kellett volna leforgatni a megfelelő hatás eléréséhez. Ez sajnos nem történt meg, viszont a londoni Vanishing Twin szerencsére idén bepótolta ezt a súlyos mulasztást. A fantasztikusan kóválygó analóg szintivel, a „semmiben” lebegő basszusokkal és az űrben kalandozó, „leszedált” női énekkel a Broadcast legszebb pillanatait idéző számhoz készült klip minden brutalista lakótelepért rajongó igényét kielégíti.
Mini Dresses: Sad Eyes
Most felejtsük el, hogy egyesek szerint 2016-ban már semmi szükség nincsen hálószoba lo-fi zenekarokra, mert ez tök nagy hülyeség, hiszen hálószobában, rossz minőségben felvett dalokra pontosan addig van szükség, amíg világ a világ haver! Pláne ha a végeredmény olyan andalítóan gyönyörű melankólia lesz, mint ennek a kéttagú bostoni együttesnek a konyhában, laptopon felvett Sad Eyes című dala. Szóval csend legyen!
SOÓS CSABA KEDVENC 2015-ÖS DALAI ITT HALLHATÓK.
