Az év végi listadömping keretében közreadtuk a nemzetközi szaksajtó évösszegzéseit, összeírtuk, hogy szerintünk melyek voltak 2011 legjobb albumai, sőt személyenkénti listákkal is bemutattuk a Recorder szerzőinek kedvenc lemezeit. Ezek után most rátérünk az év dalaira – szerkesztőségi összegzést ugyan nem készítettünk, inkább csak néhány szerzőnk egy-egy saját összeállításával csemegézünk 2011 legjobb számaiból. Klág Dávid mixe után másodjára Soós Csaba tíz kedvenc dala hallható, ami az ő esetében a Képzeletbeli Heti Top 10 sorozat idei záródarabjaként is felfogható.
Idén ismét volt úgy kábé 675 kedvenc dalom. Ezekből viszont most szándékosan igyekeztem olyan előadókat kiválasztani, akik hiányoznak a legtöbb év végi listáról. Íme, tíz darab elsőre emlékezetes, fülbemászó popdal.
Ducktails: Don’t Make Plans
Tudjuk jól, hogy csak tettre kész emberek mozdítják előre a világot, és azt is tudjuk, hogy mennyire jó érzés a kitűzött célt elérni. Viszont mindennél jobb egy picit hátradőlni. Nem sokáig, csak egy kis ideig. Mert hátradőlni is csak az igazán tettre kész emberek tudnak. A Don’t Make Plans a Hátradőlés Legnagyobb 2011-es Himnusza. Himnusz, mert ennél egyszerűbb és pofátlanabbul fülbemászó dallamot alig írtak idén, és hogy mindezt szétzengetett gitárhangzással, nagy, visszhangos, levegős térrel támasztják alá (nem meglepő, a Ducktails mögött Matthew Mondanile, a Real Estate egyik gitárosa áll), az csak tovább növeli az értékét.
Orwell: Lonely Ride
– Nagyon sajnálom, de én csak Orwell nevű írót ismerek.
– Oké, megértelek, éppen azért mondom, hogy az Orwell egy Jérome Didelot nevű francia énekes-dalszerzőt takar, akinek nagy kedvence a High Llamas, illetve rajta keresztül Burt Bacharach és Brian Wilson, éppen ezért imádja a végletekig kimunkált, vonósokkal és fúvósokkal felszerelt barokk pop dalokat, dallamokat, bár ő néha megfürdeti ezeket elektronikában is.
– Köszi, most már minden világos.
The High Llamas: Take My Hand
„Szia Jérome! Tök szuper a lemezed, de az enyém jobb!!! Ölel: Sean O’Hagan”
Brown Recluse: Monday Moon
„De ha mégis ki kellene egy pillanatot emelni, akkor az a Monday Moon vége lenne: amikor már azt hinnéd, hogy lejár a dal, és nem történik semmi, akkor váratlanul érkezik egy olyan vertyogó analóg szintiszóló, aminek hallgatása közben még az sem tudna érdekelni, ha felrobbanna a paksi atomerőmű, hiszen mit számít, ha egyszer szól a Világ Legboldogabb Szintiszólója.” – írtam a music is my radar blogomon, és ennél frappánsabb dolog azóta sem jutott eszembe erről a dalról.
Monster Rally: The New Optimism
Ez itt az egyetlen egy „nem dal” a listámon. Úgy értem, hogy nincs benne refrén meg verze meg ilyenek, hanem hangmintákból van összerakva. Mert Monster Rally ilyen hangmintabűvész. Bármit felhasznál, amit talál valami ósdi lemezen: surf, exotica, funk, soul, easy listening. A remekül összerakott The New Optimismbe egy nagyon boldog fúvóskórus mintát tett, éppen ezért annyira optimista a hangulata, aztán a végén egyszer csak beugrik egy lágyan ringatózó vibrafonos-nagybőgős hangminta, és hopp, a tengermorajlással már ki is érünk a partra.
Nodzzz: Fear Of Advice
Idén több úgynevezett garázs-rock lemez is a szívemhez nőtt, de a legjobban egyértelműen a Nodzzz Innings cím cucca tetszett. Nem csoda, ugyanis így kell albumot csinálni: 23 perc, 14 rövidke, szuperfülbemászó dal, gyogyós rajzfilmhangon előadva, és mind sláger, de tényleg, S.L.ÁG.E.R., s-l-á-g-e-r, Schläger, kinek, ahogy tetszik.
Idiot Glee: FOE
James Blake? Jamie Woon? Aha, a világ Szomorúbbik felén biztos ők a Sztárok, a világ Boldogabbik felén 2011-ben az Idiot Glee mögött álló James Friley az elsőszámú Férfiénekes (ő az, ennek a cikknek a legfelső nyitóképén). Vagyis miket beszélek, hiszen alig töltötte be még a 22-t, és kinéz vagy 19-nek ez a hófehér srác, aki magabiztos kézzel rántotta elő az ötvenes és hatvanas évek fordulójának doo-wopos, soulos zenéjét lexingtoni szobájának egyik fiókjából, de úgy, hogy a Paddywhack című lemez hallgatása közben azonnal egy amerikai kisvárosban találtam magam 1959-ben.
Fergus & Geronimo: Wanna Know What I Would Do?
Mint fentebb említettem, idén szerettem pár garázs-rock lemezt is, pl. a Fergus & Geronimo bemutatkozását is. Ami annyira nem is garázs, illetve csak részeiben, egészében annyira nem, mert van itt soul és folk is. A lemez csúcspontja egyértelműen ez a leszedált énekhangú, agyafúrtan slágeres dal, amiben hallatszik fuvola (!) és harsány kacaj is, meg találunk benne ilyen „elszállós” részt, csak hogy biztosítva legyen a pszichedelikus szál azoknak, akik az életüket a pszichedelikus szálak mentén szövik. Megunhatatlan.
Keren Ann: Blood On My Hands
Ha választani kellene hirtelen egy negyven felé közelítő, khm, érett női énekest, hát én azonnal Keren Annt mondanám. Keren francia. Vagyis izraeli. Nem, inkább holland. Hülye vagy, amerikai! Nem, nem, ez mind egyszerre! És szép! Zenéjéről meg annyit kell tudni, hogy nyugis. Mármint így lassan csordogál, mint néha a Szajna Párizsban. Meg hullanak közben a levelek, amik így meg vannak sárgulva meg barnulva. Ez a dala viszont kicsit gyorsabb, meg kicsit keringős, és tök jók benne a fafúvósok meg a vonósok. Szeretném egyszer erre a dalra felkérni táncolni Kerent. Remélem nem utasít vissza.
Hintermass: Are You Watching
A Hintermass akár lehetne egy náci katonatiszt is, de hát nem az! Hintermass egy Seeland-közeli projekt. A Seeland már szerepelt a tavalyi válogatásomban, ez itt szintén Tim Felton-produkció, és teljesen ugyanaz a retrofuturista popcsoda, éppen ezért nem is értem, hogy miért kellett ezért külön projekt. Nem baj, engem ez nem zavar, miért is zavarna. Egy jó szám sosem zavarhat.
