Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es és 2015-ös sorozat után kezdődik a 2016-os daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – Kálmán Attila után Kollár Bálint a mai második dj (nyitóképen a Savages).
A 2016-os személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta, aztán Blaskó Zsófia, Csada Gergely, Elekes Roland, Forrai Krisztián és Kálmán Attila volt a dj.
A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE KOLLÁR BÁLINTNAK A - KEDVENC 2016-OS ALBUMAI.
Mindenfajta előzetes kommentár nélkül, az alábbi tizenöt idei szám határozta meg leginkább 2016-ot a számomra. Illetve, csak annyit tennék hozzájuk, hogy köszönöm VZS-nak és DOM-nak, hogy ilyenné tették: remélem januárban együtt énekeljük majd az összeset a Beat On The Bratben.
Sheer Mag: Nobody's Baby
„Mintha a Jackson 5-ból egy punkrock zenekart csináltak volna, egy 5-ös szintű tornádóval az élen” - írta róluk a Pitchfork. Ehhez pedig csak annyit tudok hozzátenni, hogy ennyire tökéletesen Thin Lizzy-s riffeket talán már a zenekar sem tudna írni. Lehet csak a Gozsdu Manó Klubos koncertjük mondatja ezt velem, de ez volt az év csípőficamitós-léggitározós hard rock himnusza.
Nails: Violence Is Forever
Bár az Abandon All Life szintjét nem üti meg, az új Nails lemez is egy kibiztosított gyűlöletgránát, végtelen agresszió-, düh- és világundor-srapnelekkel. Tökéletes háttérzene bármiféle utcai huliganizmushoz.
Savages: The Answer
Az Adore Life programadója olyan, mint a szerelem: torkon ragad és nem ereszt, ha pedig egyszer megtapasztaltad, többé semmi sem lesz már ugyanolyan. Küldeném.
Publicist UK: Precious Things (Tori Amos Cover)
A Publicist UK tavalyi debütálásában minden ötvöződött, amiért az első Beastmilk/Grave Pleasures-lemezt szeretni lehetett: gótikus kórusok, posztpunk hatások, shoegazes gitártémák és egy jellegzetesen bariton hangú énekes. Idén pedig kiderült, hogy egy Tori Amos-klasszikusból is tudnak denevérzargató slágert csinálni.
David Bowie: Lazarus
„Look up here, I'm in heaven: I've got scars that can't be seen. I've got drama, can't be stolen. Everybody knows me now.” Igaza volt drMáriásnak: csak a legnagyobbak tudnak nemhogy emelt fővel, hanem egy valóban zseniális lemezzel elbúcsúzni az élettől. Túlmutat a szavakon.
Anderson .Paak: The Waters
Régóta nem járt át akkora adag őszinte életöröm, mint Dr. Dre felfedezettjének finnországi koncertjén, erre a számra pedig még Helsinki fölött is kisütött a nap. Tökéletes neosoulos hiphop, olyan flow-val, ami minden alkalommal visz magával.
Oathbreaker: Second Son Of R.
A Schammasch debütálása mellett az idei extrémzenei színtér számomra az Oathbreaker harmadik lemezéről szólt. A belga kvartett nem csak megtalálta a saját hangját, de olyan magabiztossággal is használja, hogy azzal szinte mindenkit maguk mögé utasítottak. A Rheia egyszerűen akkora érzelmi töltettel, felkavaró váltással, különböző hangulati hatással rendelkezik, úgy épít a black metálból, a poszt-hardcore-ból, a Church Of Ra-hagyományokból valami semmihez sem foghatót, hogy az még évek múlva is követendő példa lesz.
Car Seat Headrest: Drunk Drivers/Killer Whales
Will Toledo őrülten ügyes rock-mérnök: nem csak ebben a számban található 2016 leginkább együtténeklésért kiáltó refrénje, de mellesleg annyi másik ötlet is, hogy abból kitelne egy komplett EP. Akárcsak a Teens Of Denial egésze, ez a hat perc is eszembe juttatta, miért is lehet szerettem meg anno az indie rockot.
Whitney: No Woman
Az Unknown Mortal Orchestra és a Smith Westerns egykori tagjaiból alakult Whitney már az első dalával megvett: a No Woman fátyolos crooner-sláger, ami bármikor kiemel a világból. Tökéletes azokra az őszi-téli estékre, amikor az ember visszatekint a régi életére, az elmúlt szerelmekre és megérinti a melankólia.
Blood Orange: Best To You (feat. Empress Of)
Dev Hynes (fent) a Freetown Soundon olyan héjanászt ad elő Lorely Rodriguezzel, ami még a Freetown Sound egészéhez képest is megejtően intim és érzéki. Hiába érint a lemez egy egész sor átélhető témát a feketék helyzetétől a számkivetettségig, mégis akkor kerül a legközelebb a szívhez, amikor előáll a saját Isn't It A Pity-jével.
Spectres: Strange Weather
Tavaly a Cemetery-féle Winds And Shadows, idén pedig a Spectres-féle Utopia ülhetett fel nálam a posztpunk alagsori trónjára. Tökéletes, a The Sound legjobb pillanatait idéző borongós gitárok, kíméletlenül vágtató dobok, a kazamatából előtörő ének. Kihalt iparvárosok zenéje, szigorúan bőrdzsekiben érdemes hallgatni.
Angel Olsen: Shut Up Kiss Me
Legkésőbb a berlini koncert után be kellett vallanom magamnak, hogy folyamatosan azt dúdolom, hogy „shut up kiss me hold me tight” - és ez így is maradt az év végéig.
G.L.O.S.S.: Give Violence A Chance
A Girls Living Outside Society's Shit idén olyan dühösen üvöltött ki a transzneműek mindennapi nyomorából, hogy azt nem lehetett nem meghallani. Sadie Switchbladék alig két perces blitzkriegje úgy megy át a hallójáratokon, mint a borítón szereplő pillangókés.
Ross From Friends: You'll Understand
Idén valahogy kevésbé akadtak be a különböző elektronikus zenék, ezt viszont egész évben bármikor újra elő tudtam venni anélkül hogy meguntam volna. Mintha a Burial-féle melankolikus tánczene találkozna a Miami Vice-szal, egyszerre megfoghatatlan és azonnal ismerős.
Chance The Rapper: No Problem (feat. 2 Chainz & Lil Wayne)
Ez a szám maga az euforikus boldogság, olyan emelkedett gospeles hiphop, hogy szinte bármikor el tudta velem feledtetni az élet tíz tonnás súlyát. Ráadásul Chance és a két közreműködő olyan összhangban van egymással, mintha legalábbis ők lennének Gary Payton és Shawn Kemp.
The Hotelier: Opening Mail for My Grandmother
2016-ban a Touche Amore mellett a The Hotelier jelentkezett az év legmegrázóbb és a műfaj – valamint önmaguk – keretein leginkább túlmutató emo rock albummal. A Home, Like No Place Is There szomorúsága és veszteségérzete még áthatja a számokat, de közben mégis segít meglátni a dolgok múlandóságában a szépséget és értelmet, miközben még el is gondolkodtat. Sokkal több, mint egy csapat H&M-ből szabadult fiú szomorú lemeze, egy küldetéstudattól hajtott zenekar csúcsműve.
