Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlistát követően kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as és 2014-es sorozat után itt a 2015-ös daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a sort Biczó Andrea és Csada Gergely nyitotta, Dömötör Endre, Elekes Roland, Judák Bence, Kálmán Attila, Lékó Tamás, Mika László, Németh Róbert, Rónai András és Simon José után Soós Csaba a vasárnapi dj! (A nyitóképen Computer Magic.)
A kedvenc lemezeimet idén nem nagyon volt kedvem összeírni, a kedvenc dalaimat viszont annál inkább.
A RECORDER SZERZŐINEK KEDVENC 2015-ÖS ALBUMAI.
Cat’s Eyes: The Duke Of Burgundy (The Duke Of Burgundy OST)
Hatvanas évek ihlette, leszbikus szerelmi játszadozás egy elhagyatott erdei kastélyban és én még mindig nem láttam? Azt a filmet, amit az a Peter Strickland rendezett, aki a Berberian Sound Studiót is, aminek a zenéjét meg az egyik kedvenc zenekarom, a Broadcast szerezte? Hát, ez elég szomorú. Viszont a The Duke Of Burgundy soundtracket szerencsére időben hallottam, főleg, hogy a Cat’s Eyes írta, hiszen az első albumukat nagyon szerettem. A filmzenéről a címadó dalt választottam, mert a fuvolával, csembalóval és Rachel Zeffira angyali hangjával kibélelt szám egész egyszerűen csodaszép.
H. Hawkline: Concrete Coloured Clothes
Na vajon melyik országból érkeznek továbbra is a legelvarázsoltabb psych-pop előadók? A válasz természetesen Wales: Super Furry Animals, Gorky’s Zygotic Mnyci, Cate Le Bon, csak hogy néhány nyilvánvaló példát is mondjak. És most itt van H. Hawkline (rendes nevén Huw Evans), aki amúgy Cate Le Bon pasija és annyira nem is új arc, hiszen az idei, szuper In The Pink Of Condition már a harmadik lemeze. Ez a dal meg olyan kedélyesen kótyagos, mintha fejbe vágták volna egy pszichedelikus kalapáccsal! Már amennyire egy dalt fejbe lehet vágni! Már amennyire léteznek pszichedelikus kalapácsok! Ugye!
DRINKS: Hermits On Holiday
Ha már leragadtunk Wales-nél, akkor időzzünk el itt még egy picit. A DRINKS mögött ugyanis az előbb emlegetett Cate Le Bon, illetve Tim Presley áll, utóbbit leginkább White Fence néven ismerhetjük a kaliforniai pszichedelikus garázsrock színtérről. A Hermits On Holiday lemezt Los Angelesben rögzítették, mert Cate és Hawkline már egy ideje ott él. Viszont ebből az égvilágon semmi nem hallatszik ebben a dalban. Elég vicces elképzelni, hogy miközben kint hétágra sütött a nap, bent a stúdióban szólt ez a megbabonázóan monoton szám Cate kísértetjárta énekével, amitől minden egyes hallgatáskor walesi köd ereszkedik a kaliforniai tengerpartra. Mármint a fejemben.
Computer Magic: Be Fair
Jó, hát minden fiúnak van valami gyenge pontja, amitől hevesebben kezd el verni a szíve és megremeg a térde. Aki ismer, az tudja, hogy így vagyok én az analóg szintivel babráló aranyos lányokkal. A Computer Magic egy Danielle Johnson nevű brooklyni énekes-dalszerző lányt takar, akiről három dolgot kell tudni: azt, hogy nagyon aranyos (!), meg azt is, hogy nagyon ügyesen bűvöli a szintit (!), de leginkább azt, hogy mindezek mellett remek dalokat is ír! Mint azt a mellékelt szám is mutatja.
Stealing Sheep: Not Real
Ebben a számban nemcsak egy, hanem egyenesen HÁROM lány matat az analóg szintikkel, dobgépekkel és mindenféle elektronikus kütyüvel, miközben ezekre ráeresztik a szuper vokálokat. Nem bírja ezt a szívem vagy, hogy Szenes Ivánt idézzem: „Lángra gyúlt szívem, jaj mi lesz velem most, tán hívjak tűzoltókat/tán menjek belgyógyászhoz?”
Django Django: Reflections
Gyerekkorom (ami a 80-as évekre esett) fontos popkulturális szocializációs terepe volt a jugoszláv és az osztrák állami tévé folyamatos bámulása (így járt az, aki egyszerre lakott az osztrák és a jugó határ közelében). Előbbiben láthattam először eredeti nyelven amerikai/angol filmeket, utóbbiban pedig az egyik kedvencem, a Trailer című filmes műsor ment, amiből persze egy kukkot sem értettem, de ámulattal hallgattam, ahogy Frank „Fantasztikus Férfi” Hoffman ingre húzott, egyszínű pulóverben magyarázott kellemes baritonján valamilyen aktuális filmről, amiből mindig mutattak részleteket is. Külön imádtam a főcím alatt szóló zenét, ami nem más volt, mint a Moondogtól az instrumentális-szaxofonos Lament 1 (Bird’s Lament). És el is érkeztünk a lényeghez. Én a Django Djangót elsősorban a hatvanas éveket idéző psych-pop dallamokért szeretem, ebben a dalban is hibátlan a vokál, de még ennél is jobban tetszik a, khm-khm, SZAXISZÓLÓ! Pedig nem is szeretem a szaxiszólókat! Sőt, egyáltalán nem hallgatok olyan dalokat, amikben szaxiszólók vannak, de ez itt pontosan olyan, mintha annak a bizonyos Moondog-dalnak lenne a folytatása. Ennél már csak az lenne jobb, ha a szóló után bevágnák Frank Hoffman hangját.
C Duncan: Here To There
Gimiben énekkaros voltam (tenor!), és ha választani kellene, hogy 2015-ből melyik számot adjam elő kórusban, akkor ennek a skót srácnak a dalára böknék. Egyrészt azért, mert a visszhangos hangzásnak köszönhetően olyan, mintha egyszerre sokan énekelnének egy templomban, másrészt mert olyan fenségesek a sztratoszférában szétterülő dallamok. Azt meg már nem is mondom, hogy melyik kedvenc korszakomat juttatja eszembe a Here To There. Igen, a nyomorult hatvanas évek tetves psych-popját, hogy az isten verje meg!
J Fernandez: Souvenirs
J Fernandez szülei a Fülöp-szigetekről emigráltak az USA-ba. J Fernandez térképész. J Fernandez eközben a hálószobájában 60s pszichedélia és krautrock hatású dalokat gyárt. Hirtelen nem is tudom, hogy melyik információ hoz jobban lázba. Valószínű, hogy mindegyik egyszerre! Idei lemeze, a Many Levels Of Laughter elég jó. A Souvenirs a kedvencem róla, nagyon bírom, ahogy a lefojtott verze után váratlanul kibomlik a refrén azokkal a fantasztikusan csilingelő billentyűfutamokkal.
Cabane: Sangokaku
Amennyire hülye címe van ennek a dalnak, annyira gyönyörű. És elég szomorkás. Nem csoda, hiszen a Szomorkodás Szakállas Királya, Bonnie Prince Billy énekel, akit csodálatos vonóshangszerelés is kísér a Csodálatos Vonóshangszerelések Mesterének, Sean O’ Hagannak a jóvoltából, aki amúgy a nagyszerű The High Llamas zenekart testesíti meg egyszemélyben. A hegedűk például olyan kecsesen kacskaringóznak, hogy egy idő után azt vesszük észre, hogy masnit kötöttek a szívünkre, aztán amikor belépnek a lányok a pápápá vokállal, hát onnantól tényleg meg lehet bolondulni.
Sufjan Stevens: Death With Dignity
Kerek tíz éve várjuk, hogy Sufjan dobjon ismét egy nagyot. Oké, elismerem, rohadt nehéz bármivel is próbálkozni azok után, hogy 2005-ben kiadta a Világ Legszebb Lemezét, az Illinois államot megéneklő Illinoist. Ehelyett mit csinált? Lefárasztott minket 25 perces (!) számokkal, brooklyni gyorsvasútról (!) szóló instrumentális marhaságokkal, 160 perces karácsonyi albummal! Gondolom már ő is érezhette, hogy ebből elég volt, eddig és NE TOVÁBB! Úgyhogy összekapta magát és megírta 2015 legszebb albumát, az édesanyja halála által megihletett, puritán hangszerelésű Carrie & Lovellt, ami persze nem lett olyan szép, mint az Illinois, de mégis, végre visszahozott valamit abból a tündöklő dalszerzői tehetségéből, amiért annak idején megszerettük. Ehhez a számhoz meg képzeljétek hozzá azt a moziban ülő, popcornos doboz felett könnybe lábadt szemmel néző facebookos FÉRFI KÖNNY matricát, mert kábé így festettem én is, amikor először elindítottam a lemez nyitódalát. És azóta is mindig, akárhányszor meghallgatom.
Frida & Ale: I Don’t Like To See Others Having Fun
Szerintem sokkal jobb hely lenne a világ, ha a popdalok 1 perc 25 másodpercig tartanának, egy lány énekelne bennük arról, hogy mennyire nem szereti nézni, amikor mások szórakoznak és a refrén meg tüneményesen csilingelne.
Summer Fiction: Lauren Lorraine
Nahát, még mindig nem voltak a Beach Boys Pet Sounds-korszakát megidéző dallamok?! Na, akkor gyorsan pótoljuk ezt a súlyos mulasztást mondjuk ezzel a Summer Fiction-dallal!
SOÓS CSABA KEDVENC 2014-ES DALAI ITT HALLHATÓK.
