Pont ma 50 éve, hogy a pszichedelikus űrrock nagy klasszikusa, a Hawkwind bemutatkozott a nyilvánosság előtt a brit televízióban. A számtalan tagcserén átesett zenekar ma is aktív. Ez a cikk először a Recorder magazin 93. számában jelent meg.
A zenekar körül kavargó elképesztő intenzitású energiák mit sem lankadtak az évtizedek alatt, a Hawkwind mégsem lépett ki soha abból a szubkulturális, underground hasítékból, amit vájt magának. Részben oka lehet ennek az a tény – ami valószínűleg csak az életművel való huzamosabb ideig tartó ismerkedés után válik nyilvánvalóvá –, hogy a zenekar tagjai alig-alig haladják meg a hangszeres tudás épphogy csak felvállalható alapszintjét. A Hawkwindet hallgatva nem kell zenészi virtuózkodástól vagy megfelelési kényszertől tartani.
Összességében mégsem primitív hangzás ez. Melódiaorgiák tépik szét a téridő illuzórikus falait és lőnek ki minket az Androméda-ködbe. Elsőre úgy tűnhet, motoros rock vagy akár punk az, amit hallunk. Amilyen gátlástalan szabadsággal van egymásra dobálva szétszálazhatatlan mennyiségű, egymástól független hangsáv az albumaikon, olyan természetességgel fért meg tagjaik között egy sci-fi író (Michael Moorcock) vagy kísérte őket „utazó LSD-gyár” a turnékon hosszú éveken át.
A tagok közül Dave Brockot kell elsősorban megemlíteni, aki az egyetlen, aki a kezdetektől napjainkig ott van a zenekarban, illetve Lemmyt, aki a Motörhead megalapítása előtt afféle frontember volt a Hawkwindben 1972-től 1975-ig, mígnem a zenekar megvált tőle.
A ma jubiláló tévéfellépésük a BBC Top of the Pops című műsorában a Lemmy-éra szimbolikus üstököse. Nemcsak a performatív elemekkel operáló színpadkép maradt meg aztán évtizedekig a zenekar (egyik) védjegyeként, hanem a Silver Machine című dal is a repertoár örökérvényű darabja lett. Gyanús, hogy ez a szám inkább a zenekar kedvence, mint a közönségé, legalábbis messze nem olyan elementáris vagy különleges, mint sok tucat későbbi produktumuk, sem slágerességben, sem pszichedéliában.
Lemmy távozása után az események fokozatosan egyre kozmikusabb és egyre horrorisztikusabb fordulatokat vettek. A hangzás lágyabb lett, mellotronok, fuvolák, hegedűk csatlakoztak a gitárok reszeléséhez, és az énekszólamok hol éterien szóltak, hol pedig az emberiséget azonnali megadásra felszólító, kegyetlenül üvöltő földönkívüliek szerepét öltötték magukra.
A Hawkwind határtalan lelkesedéssel és élvezettel zenésítette meg a legbrutálisabb LSD-s bad tripeket. Narratívái egyszerre rokonai a sci-fi filmművészetnek (Sonic Attack) és az egyéni tébolynak, belülről tárva fel a visszavonhatatlanul diribdarabra eső tudat riadt állapotát. Ezt a zenét kis eséllyel fogjuk megkedveltetni nagymamáinkkal, de cserébe csillogó, aranyból, obszidiánból, fémből épült galaktikus városokba juthatunk el (Arrival In Utopia, Zarozinia, Void City) vagy az utolsó utáni szakadék pereméről nézhetünk bele a világegyetem kérlelhetetlenül lángoló elmeközpontjába (Living on a Knife Edge).
A Hawkwindről létező talán legérdekesebb fellelhető mozgóképes dokumentum az 1984-ben a Stonehenge kőoszlopainál készült The Solstice at Stonehenge 1984 című egyórás koncertfilm. A pszichedelikus kultúra lenyűgözően érdekes vákuuma az év, amiben járunk: a Pink Floyd már steril üzleti vállalkozás, Woodstock öröksége halott, ugyanakkor a goa, a techno, a keleti filozófiák mentén újjáéledő újkori istenkeresés ekkor még csak a jövő.
A Hawkwind ekkoriban valamiféle zabolátlan, kategorizálhatatlan motoros punk-hard rock-szerűséget játszott. A Stonehenge-hez kopott lakóbuszokkal, katonai sátrakkal kivonuló közönség szemmel láthatóan megszenvedte a drogfogyasztást akkor még kevéssé toleráló társadalom kirekesztését és a sztereotipikusan kíméletlen brit időjárást. Az apró szemű eső még a rossz minőségű felvételen keresztül is csontig hatoló. A megvilágosodás gumiabroncsokban éri azt, akit ér, olajoshordókban rakott tüzek, földbe kapart latrinák társaságában. A Hawkwind pedig a század egyik legzseniálisabb koncertjét adja.
Olyan dinamikák, dallamok, effektek kavarognak együtt, ami semmihez sem hasonlítható, és mégis mintha a születésünk előttről lenne ismerős. A közönség sorai közt tűzzsonglőrök, a színpadon bekötött szemű táncosok. Három énekes kiabál az arcunkba nukleáris korok eljöveteléről és az ég börtönébe zárt sólymokról.
Az ezt követő években töretlenül sorjáznak a fellépések és a stúdióalbumok. Ekkor jelenik meg e sorok írójának két kedvenc Hawkwind-albuma (az 1988-as The Xenon Codex, és a négy évvel későbbi Electric Tepee), illetve ekkortájt rögzítik (persze az 1973-ban megjelent ikonikus koncertlemezük, a Space Ritual mellett) legprofesszionálisabb élő anyagukat (Live at Hammersmith Odeon).
A Xenon Codex egy konvencionálisabb hangzásvilág és narratíva mentén halad, a korábbiaknál kevesebb konzoltekergetés általi sivítozással és több komputergenerált effekttel. A konvencionalitás persze csak ravasz trükk – újra és újra masszív fekete lyukakban találjuk magunkat, vagy jobb esetben idegen teherűrhajók csomagterében.
Az Electric Tepee a kilencvenes évek elejével ismét megújhodó Hawkwind zászlós(űr)hajója: hosszú-hosszú számok, szinte szimfóniák, vaskos, telt hangzás és komor tónus jellemzi. A szövegeket bújtatva, de folyamatosan át-átszövi a háború motívuma. Szinte kimeríthetetlen másfél óra ez. Az ember évente azon kapja magát, hogy elindítja az elején, és aztán úgy, ahogy van, végighallgatja az egészet.
 |
| A Hawkwind manapság |
A kétezres évek elejétől kezdve két ellentétes irányba halad a zenekar története: jellemző egyrészt az egyre kimunkáltabb stúdiómunkával készült, újabb és újabb albumok kvázi profizmusa, másrészt az élő fellépések kisebb klubokba visszaszoruló, családiasabb hangulata. Vannak új tagok, vannak holt tagok, van egy offshore testvérzenekar is (Hawklords). Mintha újabban a Földön járnának Brock és a fiúk, bár valószínűleg ez abszolút félreértés. Boldog 28 948. születésnapot nekik.
szerző: Papp Gábor
