Emberléptékű érzelmi hullámvasút – Ilyen volt Billie Eilish a Szigeten

Az idei Szigeten egyértelműen Billie Eilish koncertjét övezte a legnagyobb várakozás, aki egy emberléptékű show-val bizonyította, miért is ő lett a Z-generáció legnépszerűbb popsztárja. Dupla kritikánk Billie Eilish első magyarországi koncertjéről.

Óriási hype előzte meg Billie Eilish első hazai fellépését. Napokkal előtte már csak arról szóltak a fifecsoportok, hogy kinek van jegye, hogy kell bemászni, mit kell tenni, hogy láthassa őt az ember. És hát igen, rengetegen voltak, bár egy srác azt mondja nekem a kivetítő felé kacsázva, hogy anno Rihannán már ezeknél a hátsó fáknál sem lehetett tovább menni. Mi még azért a koncertkezdés előtt 5 perccel is be tudtunk bindzsizni a hátsó kivetítő bal sarkához a szellős tömegben. Nagyon vegyes a korosztály, pici gyerekek, kicsit nagyobb gyerekek, tinik, húszasok, harmincasok, negyvenesek, ötvenesek. És azt tippelem, ezen a napon van itt a legtöbb magyar. Bár ebbe lehet belejátszik a ma fellépő Krúbi/Dzsúdló/Beton.Hofi hármasfogat is.

Nem sok idő van ezen lamentálni, mert Billie Eilish (időben!) kezd. Pörgősebb, felrázós számokkal indít, gyorsan indulunk. A színpadkép letisztult, egy dobos hátul, mellette Finneas (Billie Eilish testvérbátyja és alkotótársa) a billentyűk mögött basszgitárral. Hibridszettet nyomnak, ami a bulisabb Billie Eilish-számok hangszerelését tekintve logikus döntés, de mégis van tőle egy fura érzése az embernek, hogy találgatni kell, vajon mi van élőben játszva, és mi playback.

Nagyon megnyugtató, hogy egy Sziget Nagyszínpad-zárókoncerten nincsenek táncosfiúk, táncoslányok, konfetti is csak alig, ízléssel. Egy-egy számra fékezünk be, először talán az idontwannabeyouanymore-ra, ami első lassú számként tette egyértelművé, hogy itt bizony legalább annyira vannak várva ezek (a közönség részéről), mint a bad guy. Szóval megy egy kis oda-vissza, aztán a koncert közepénél Billie Eilish és Finneas előreülnek egy-egy gitárral az ölükben, és elindul az, ami nyomokban már érezhető volt azért eddig is, hogy egyre intimebb lesz ez a koncert. Kicsit aranyoskodnak, Billie bemutatja Finneast. Mintha egy tábortűznél ülnénk. Nem gondoltam, hogy ezt lehet majd leírni egy nagyszínpados koncertről, de emberléptékű és őszinte volt. El lehetett felejteni, hogy hol vagy. A What Was I Made For?-nál magába roskadva ült egyedül a színpad szélén és nem érdekelt, hogy showelem – és egy team dolgozott azon, hogy a talpa hol illeszkedjen a talajhoz –, működött.

Az intimitásbomba a Getting Oldernél tarolt le minket azt hiszem véglegesen, amikor a kivetítőn gyerekkori videók mentek, és az már tényleg olyan volt, hogy már nem csak azt éreztem, hogy én ezt az embert ismerem, nekem ő a barátom, mi egymást nagyon szeretjük, hanem azt is éreztem, hogy együtt nőttünk fel, és hogy valahogy megszüntette a nyilvánvaló és leküzdhetetlen távolságot közöttünk. Ehhez a feldobott témái is hozzáadtak. Beszélt a Föld helyzetéről, a pillanatban élésről, és a nemrég elhunyt Eufóriás Angus Cloud emlékére a Never Felt So Alone után volt egy kis ölelkezős kör, és elgondolkodás azon, mennyit jelentünk egymásnak és ez is nagyon kedves és szép volt. Aztán lassan vége lett, minden elhangzott, aminek el kellett hangozni, jött a végére a bad guy természetesen, ami a lelkikörök után, még hatszor akkorát ütött, mint amúgy. Utána utolsónak a Happier Than Ever tökéletes kimozgás volt.

Elképesztő érzékkel volt összerakva ez a műsor, hibátlanul vitt végig ezen az érzelmi hullámvasúton, rázott fel, szedett szét, majd rakott össze újra. És asszem, hogy valahogy valami ilyesmire lenne szükség. Még. (Előd Máté)

A VILÁG SZAR, ÉS HÍRESNEK LENNI SZÍVÁS – ÍGY FUTOTT BE BILLIE EILISH

A szigetes Billie Eilish-koncert legnagyobb kérdése számomra az volt, hogy mennyire tud majd a hatása alá gyűrni ez a minimálisra hangszerelt melankólia egy 65 ezres tömegben nyomorogva. Ahogy a Billie Eilish-portrénkban is írtuk, ő a dalait „nem a Sziget Nagyszínpad közönségének túlsó végéig is szárnyaló énektechnikával, hanem alig kieresztett, kontrollált szellemhangon adja elő, megkövetelve, hogy belehajoljunk a fejhallgatónkba”, így aztán kíváncsi voltam, mi történik, ha nem egy kiváló hangrendszerbe, csak az ingadozó színvonalon éneklő tömeg arcába lehet belehajolni, akik talán még el is nyomják a főhős feszülten visszafojtott énekét.

Hát, nem így lett: attól a pillanattól kezdve, hogy Eilisht fellőtték valahonnan a színpad alól az emelvényre, ő pedig egy elegáns táncmozdulattal földet ért, és elkezdődött a koncert a bury a frienddel, vitt a zene rendesen. Billie Eilish dalszerző bátyja, a koncertet gitáros-billentyűsként és amolyan mindenes-dj-ként a háttérből levezénylő Finneas okosan basszusnehézre írja a zenéket, és ez a minimalizmus élőben is ütős volt. Dörgött a cucc, és ellentétben Lorde és Caroline Polachek hétfői koncertjével, amit kicsit tönkrevágott a túlvezérelt basszus, itt tökéletesek voltak az arányok, a Wendy O. Williams-pólóban feszítő Andrew Marshall dögös, hibrid dobjátéka pedig úgy belerakta a grúvokat a nyakakba, hogy már pusztán miatta végig lehetett volna bólogatni az egész estét.

Jelentősen rontott viszont a zenei élményen, hogy sok volt a rásegítés (főleg a refréneknél-vokálokban) az éneken, és egyes számoknál már a látszatát sem próbálta megőrizni Billie Eilish annak, hogy ez az egész élőben megy. Oké, hogy ez ma már a legnagyobb előadóknál is bevett (de még metálzenekaroknál is, ahogy erről Makó Dávid nemrég mesélt az interjúnkban), de azért is volt bántó, mert amikor nem támaszkodott mankókra, Eilish többször is bizonyította, milyen jó és sokszínű énekes, és egyáltalán nincs igaza azoknak, akik szerint amit művel, az nem több erőtlen suttogásnál. Volt visszafojtottan feszült, majd kirobbanó, érzelmesen (de nem túlzóan vagy giccsesen) tűnődő, szerelmes és elveszett, és az imidzsváltó második lemez, a Happier Than Ever néhány dalában a régi jazzcroonerek világát is hitelesen idézte fel.

Nyilván azért az első lemez pimasz slágerei robbantak nagyot, a you should see me in a crown, az all the good girls go to hell, meg a végén a bad guy, aminek az ikonikus dohogása (Duh!) pont annyira volt jó és flegma és mosolygósan ironikus, mint lemezen. Csúcspont volt még a sok lírázás is, még ha a végére tényleg sok is lett belőle, mert amikor Finneas és Eilish egy (néha két) szál gitárral kiültek a színpad szélére, legalább tudni lehetett, hogy minden élőben szól (Billie félre is fogott egyszer). Az idei év sikerfilmje, a Barbie betétdala, a What Was I Made For?, amit Billie Eilish összekuporodva adott elő, és láthatóan el is érzékenyült közben, olyan meglepően intim pillanatot teremtett, ami nem evidens, hogy megszületik egy ekkora térben és rendezvényen.

Egyébként az életmű jelentős része elhangzott (ez a 2-3 perces dalok egyik előnye), de ennek a koncertnek mégsem maguk a dalok, hanem Eilish lefegyverzően természetes személyisége volt a fő vonzereje. Nem is csak azért, hogy itt és most láthatjuk az épp legaktuálisabb popsztárt, hanem azért, mert Eilish nem hozta ki a színpadra a lemezekre szépen felépített zenei perszónáit. Eddig két markáns stílusa volt, a buggyos ruhákban járó morcos tini, aki klipjeiben bukott angyalként énekel, madárpókot eszik, és szerelmi bánatában fekete tinta folyik a szemeiből; a másik pedig a Happier Than Ever terápiás lemeze után felszabadult, dívásodó szőkesége – a koncerten viszont úgy tűnt, hogy leginkább csak önmaga volt: egy 21 éves, jófej, önironikus lány, aki még mindig rá tud csodálkozni, hogy pár év alatt szupersztár lett belőle.

Ha Dua Lipa koncertje tavaly azért volt magával ragadó, mert a tökéletes popélményt sűrítette másfél órába, akkor Eilishé azért, mert mert tökéletlen lenni, és ebből nem csinált nagy ügyet. Izzadt, hibázott, és belenevetett az utolsó számba, majd megköszönte egy elsősoros rajongónak, hogy szólt a hajára ragadt konfetti miatt, és még az is belefért, hogy egyszer véletlenül beleböfögött a mikrofonba, ami annyira szürreális pillanat volt, hogy csak pislogott mindenki, ez most tényleg megtörtént-e, de ő úgy folytatta a konferálást, mintha nem kéne ezen fennakadni, úgyhogy nem is problémázott rajta senki.

Egyszer hosszabb monológba is fogott arról, hogy mindent a testvérének köszönhet, és ha Finneas egyszer úgy döntene, hogy nem akar vele többet zenélni, akkor ő is befejezi – majd az egészet rövidre zárta azzal, hogy tudja, milyen nyálas most a meghatottságtól, szóval inkább zenéljenek. Bár ennek a hétköznapiságnak volt árnyoldala is, hogy amikor elsütötte a kötelezőnek gondolt kommunikációs paneleket (most táncoljatok, most guggoljatok, ugorjatok fel, most pedig őrüljetek meg légyszi), azokat is átlagosan tette. Billie Eilish karizmatikus színpadi előadó, de még bőven van hova fejlődnie, ahogy a környezetvédő üzeneteket (Halott bolygón nincs zene – írták a kivetítőre) is be lehetne jobban építeni a műsorba úgy, hogy az ne két szám közti papolásnak hasson.

Persze, lehet tudni róla, milyen fontos neki a környezetvédelem, és újgenerációs popsztárként a koncerten is igyekezett megjeleníteni az értékeit: nem vadulásra bíztatta a közönséget, hanem arra, hogy lépjenek egyet hátra, legyen szellősebb a tömeg, mindenki figyeljen oda a másikra, legyen jelen. Ez lehet, hogy közhely, de elnézve azt a telefonerdőt, ami végigkísérte a koncertet, és amitől néha a kivetítőt se lehetett látni, teljesen legitim az a nagyszínpados poptrend (ld. még a Florence + The Machine koncertjét), ami a pillanat megélésére buzdít. Billie Eilish pedig bizonyította, miért ő lett a Z-generáció legnépszerűbb popsztárja: ha zenei élményként messze nem is ez volt a Sziget csúcspontja, akadtak kiemelkedő pillanatok, és előadóként, sztárként volt olyan erős kisugárzása, amit aztán emlékként magunkkal lehetett vinni a K-hídon túlra is.

Talán ezen a napon volt kint a legtöbb napijegyes magyar a Szigeten, a tizenéves közönség végig eufóriában úszott, nekik olyan lehetett most Billie Eilish-t látni, mintha mi kaphattuk volna el Kurt Cobaint, nem is akkor, amikor tényleg itt járt a Nirvana a Pecsában, hanem pár évvel később, a népszerűségük csúcsán. A legapróbb gesztusára is óriási ovációval reagáltak, szóval nyert helyzetből indult, de nem alibizte el a koncertet úgy, mint mondjuk pár éve Rihanna. Lorde után ő is elmondta, mennyire tetszik neki Budapest, és szívesen visszajönne ide – a többi már rajta áll. (Soós Tamás)

fotók: Kósa Zsolt

BOLDOGABB, MINT VALAHA – A NAGY BILLIE EILISH-PORTRÉNK

Az első napi beszámolónkért katt ide, a másodikért ide, az ötödikért pedig ide. Gigantikus fotógaléria a Sziget első napjáról itt, a harmadikról itt, a negyedikről itt, az ötödikről itt. A Sziget egyik legjobb koncertjét adó Viagra Boys énekesével itt, az utánozhatatlanul egyedi Comet Is Coming billentyűsével pedig itt interjúztunk, még a fesztivál előtt.