„Nehéz fiatalos, vulgáris előadóként ízlésesen megöregedni” – Krúbi-interjú

Krúbi ma megjelent új lemeze nemcsak messze a legjobb albuma, hanem az újgenerációs magyar popzene egyik csúcsteljesítménye is, amelynek egyik fontos témája épp az elmúlt években végbement generációváltás. Tényleg egy új popzenei aranykorban élünk? Tart tőle, hogy túlnőnek rajta az utána jövők? És hogyan lett harmadik albumára Krúbi relevánsabb, mint valaha? Horváth Krisztián elmesélte, hogyan zabálta fel az életét Krúbi figurája, milyen traumákból táplálkoznak a dalai, és hogyan változott a vulgáris viccekhez fűződő viszonya. Hogyan született meg a nagy port kavaró, Viktória királynős koncertje? Miért ábrándult ki a politikából? És mi lesz majd, ha háromgyerekes apukaként kell rappelnie? Ez a nyomtatott Recorder magazin 109. lapszámában megjelent interjú alaposan bővített változata.

Ma is úgy keltél fel, hogy „ó, basszameg, ez a szar ma lesz”? (Krúbi interjú)

Nem. Már rendszerezett életet élek, minden fel van írva a naptáramban.

Inkább arra gondoltam, hogy nem igazán szeretsz interjút adni.

Valóban nem. Alapvetően szeretek okoskodni a zenémről, de jó ideig nem jött ki akkora projekt, amiről érdemben lehet hosszasan beszélni. Amúgy is kevés sajtóorgánum van itthon, amiben tényleg a zenéről beszélhetek (Recorder, Telex After, Sávlekötő), azokban pedig mind voltam már, és nem akarok minden hónapban menni. Azokat a műsorokat pedig, amikben „megismerheted az embert a művész mögött”, kerülöm, mert számomra nem komfortos a magánéletemről beszélni.

Akkor beszéljünk a zenéről. Hogyan ugrottál neki az új lemeznek? Az Ösztönlény egy ambiciózus konceptlemez volt, ami után azt mondtad, akkor fogsz bele a következőbe, ha emberileg és producerként is lesz új mondanivalód.

Ezért kezdtem más projekteken ügyködni. Misivel megcsináltuk a Mirror Glimpse-et, írtam pár durvább 6608XI-számot, és egy időben azzal szórakoztam, hogy áthangszereltem számokat más stílusokra. Például Dillinger Escape Plant EDM-re. Néhány dalt, aminek tetszett a productionje, újraalkottam sample-ök nélkül, még a pergőt és a lábdobot is én tekertem ki Serumból.

Nem merült fel, hogy álnéven kihozz párat? Vagy kihoztad, csak senki nem tud róla?

Nem fejeztem be őket. A nyers demóig jutottam, amiben megvan a lényeg, de az unalmas részbe már nem raktam energiát. De van kint a neten pár hülyeség, csak senki nem tudja, hogy az enyém. Nem is hiszem, hogy megtalálják.

Producerként miben fejlődtél a legtöbbet?

Az Ösztönlény ambiciózus album, de a megvalósítása nagyon esetleges volt. Valahogy összehoztuk, és jó lett a végeredmény, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez egy reprodukálható folyamat volt. Sok véletlenen múlt, én viszont igénylem, hogy a teljes folyamatot átlássam. Miután kijött, én is lemasztereltem például a Puszit, hogy értsem, mit akarok hallani. Azt akartam, ha van egy elképzelésem, azt meg tudjam csinálni, vagy ha nem, akkor lássam, mi nem megy, és ne vakon tapogatózzak, mert az stresszel.

Az Ösztönlényen négy szám nem az én zenémből indult (Csekk, Petőfi, Sapiens, Puszi), mert hiába tudtam, mit akarok, nem trafáltam bele. Ezért kértem egy csomó beatet az ismerőseimtől, és azok között kerestem olyat, ami leginkább támogatja, amit mondani szeretnék. Ezek a dalok ugyanis mindig gondolatokból születnek. Nem az van, hogy ötletelek a gépemen, hogy hú, jó ez a hang, csinálok belőle egy beatet, aztán írok rá szöveget, hanem eleve úgy ülök le, hogy tudom, miről fog szólni a szám, hogyan akarom felépíteni, és olyan zenét írok, ami a lehető legjobban kifejezi azt.

Ehhez viszont az kell, hogy producerként nagyon tág eszközkészletem legyen, hangszerelésben, dallamvezetésben, dalstrukturálásban is. A különböző műfajok különböző érzelmek kifejezésére specializálódtak, és tudom, melyik érzelemnél melyikhez kell nyúlni. Kevesen írnak így dalokat, de sokszor egyedibb és jobb eredmény születik belőle szerintem.

Mi volt rád a legnagyobb hatással mostanában zeneileg? Két éve áradoztál a Recorderen a Kero Kero Bonitóról.

Mostanában a hyperpopon – vagy mondjuk úgy, hogy az experimentális, elektronikus hangszerelésű popzenében – találtam meg a kedvenceimet. Kero Kero Bonito, Slayyyter, 100 gecs, Dorian Electra, Charli XCX. Ők hatottak az új dalok hangszerelésére, de a popslágeres dallamvezetéseik kevésbé inspirálnak, és a rám jellemző agyonstrukturált dalokat sem innen merítem. Ennek a műfajnak inkább a produceri megoldások, az izgalmas karakterek és a cinikus internethumor az erőssége.

Sokszor beszéltél róla, hogy diszkográfiában gondolkodsz, életművet építesz. A III. Krúbi-nak hol a helye a lemezeid között?

A Nehézlábérzésen és az Ösztönlényen úgy éreztem magam, mint egy rendező, akinek az egyik filmje mindig vígjáték, a másik meg dráma, mert azokon vagy vicces-hülyéskedős, vagy komoly-szomorú számok voltak. Ha valaki meghallgatta a Puszit, azt gondolhatta, hogy ez akkor ilyen modern Fluor Tomi, utána meg a Sapiensről azt, hogy ez valami szomorú zene. Na jó, nem ennyire fekete-fehér a helyzet, de a Szívvel sikerült először tragikomédiát rendeznem, amiben megvan a humor, a játékosság, a pörgőség és lazaság, amit a vicces, és az az érzelmi töltet és őszinteség, amit a komoly dalaimban szeretek. Az új lemezen jutottam el oda, hogy akár egy háromperces dalban is teljes képet tudok adni arról, hogy mi az a Krúbi-jelenség, sound és szövegírási stílus. Azt akartam, hogy ez legyen a definitív Krúbi-lemez, egy második bemutatkozó album, amire beérik a produkció minden tekintetben. Élőben is mostanra fejlődött fel arra a szintre, hogy tudok érát építeni, ezért is akartam, hogy szerepeljen a lemez címében az, hogy Krúbi.

Azt megfejtetted már, hogy az Ösztönlény miért nem lett megosztó lemez?

Nem igazán. Utólag persze már látni, hogy az elmúlt években itthon is lettek mainstream sikereket elérő előadók, akik látványosan önazonos és helyenként elég kísérletező zenét írnak. Én az elsők között lehettem ebben a hullámban, amivel aztán a Carson Coma, Azahriah vagy Dzsúdló is felbukkant. Korábban a siker eléréséhez az kellett, hogy játsszon a rádió, az pedig korlátokat rak a zenére. Azóta ez megváltozott, de az Ösztönlény idején még nem volt egyértelmű, hogy működni fog egy ilyen lemez. Talán a magyar hallgatóság felnőtt a feladathoz, hogy olyan albumokat hallgasson, amibe neki is kell egy kis effortot rakni, hogy élvezze.

Tényleg egy popzenei aranykorban élünk? „Itt vagyunk az aranykorban / Krúbi, Azi, Hofi, Carson Coma” (Krúbi interjú)

Bizonyos értelemben igen. Aztán meglátjuk, meddig tart. A szubkultúrákban mindig is voltak ilyenek, de most a mainstreamben is jóval érdekesebb előadók vannak zeneileg. Vegyük például Azahriah-t, aki a hazai Taylor Swift vagy Harry Styles, tehát a legnagyobb popszupersztár jelenleg. Hát mennyivel jobb zenét csinál már, mint Harry Styles vagy Taylor Swift? Seaside barátom, aki keveri és masztereli az albumaimat, szokta mondani, hogy van az a fajta popzene, amin azt érzed, hogy fehérköpenyes tudósok laborban kitalálták és futószalagon legyártatták felmérések alapján, hogy mire van igény. Na, ezt nem érezni most a magyar mainstreamen. Persze, a mainstream az mainstream, Azahriah és Dzsúdló dalai is egyszerű popdalok a maguk műfaji korlátaival, de azt érzem, hogy önazonosak, és ezek a srácok ilyen zenét akarnak írni maguktól. Tök egészséges, amikor ez történik a popzenében.

AZAHRIAH: „MÉG CSAK MOST FOGOM MEGÍRNI A LEGNAGYOBB SLÁGEREKET”

És abban látod ennek az okát, hogy a rádió és a tévé helyett már az interneten érvényesülnek a zenészek, és emiatt nem kell korlátozniuk magukat?

Nem szűkíteném ezt egyetlen tényezőre, de biztos közrejátszott benne. Ha megváltozik, hogyan hallgatnak és fedeznek fel az emberek zenét, akkor az elsők, akik betörnek erre az új területre, gyakran organikus, fasza előadók lesznek. Utána az iparág szép lassan leköveti a változást, és bekerülnek a helyükre a gatekeeperek, és akkor megint torzul a zene. A rendszerválás után jött például a Kispál és sok más előadó, a kétezres évek elején pedig, amikor elterjedt a torrentezés, olyan izgalmas zenekarok, mint a Hiperkarma vagy a Bëlga. A streaming berobbanása is hasonló virágzást okozhatott. Aztán majd szépen jönnek a nagykiadók és a rideg kapuőrök, akik szabályozzák, hogy mi tud rövid távon pénzt termelni nekik.

Ez a lemez hangsúlyosan szól arról is, hogyan tudod megőrizni a relevanciádat a popzenei generációváltás után, aminek az úttörője voltál (lásd még: „poszt-Krúbi zeneipar” a Krúbi interjúban), ugyanakkor az általad is ütött résen sorra másztak be a tehetségesebbnél tehetségesebb figurák a mainstreambe Beton.Hofitól Dzsúdlón át Azahriah-ig. Vannak pillanatok, amikor szorongsz, hogy túlnőnek rajtad az utánad jövők?

Nem igazán. Kommerciális értelemben biztos lesz ilyen, de van annyi önbizalmam dalszerzőként és előadóként is, hogy nem tartom valószínűnek, hogy ne érdekelje a zeném az embereket. Mindig lesznek előadók, akik nagyon be vannak robbanva. Nem várhatja el senki, hogy 15 éven át mindenki érte legyen elájulva. Van egy csapódó tömeg, amelyik kicsit felszínesebben hallgat zenét, az ő figyelmükből egy idő után kieshet az ember, de a közönségemnek van egy olyan magja – és ez a zenehallgató réteg szintén egy jelentősebb tömeg Magyarországon –, akik számára hosszútávon is érdekes maradok. Akikre felnézek, hogy én is valami hasonló életművet szeretnék, az nem Drake vagy Ed Sheeran, hanem olyan előadók, mint Trent Reznor a Nine Inch Nailsből. Neki is volt olyan albuma, amelyik első volt a Billboardon, és olyan is, ami sokadik. Ettől még a közönsége harminc éve követi. Én sem streamingszámokban és stadionturnékban mérem a karrierem.

„MÁR EGY EMBERRE VAGYOK GYAKORLATILAG BÁRKITŐL” – BETON.HOFI-INTERJÚ

Akkor nem vágnál eret, ha egy számod nem érné el az alaphatárnak tartott egymillió streamet?

Nem is tudtam, hogy ez az alaphatár. Szóval nem. Én Tidalt használok, ezért nem is követem a Spotify-számokat. A Tidal nagyon király, van olyan prémiumcsomag, aminek a 10 %-a egy az egyben annak az előadónak megy, akit a legtöbbet hallgattál. Szóval Figura már vagy 900 forintot kapott tőlem az elmúlt két évben.

Amellett, hogy a népszerűséged alakulását a popzenei ciklusok természetes részeként szemléled, nincs olyan abszurd gondolatod, hogy ha Azahriah háromszor megtölti a Puskást, ami korábban elképzelhetetlen volt egy magyar előadótól, az relativizálja a sikert, és egy telt házas Aréna-koncert már „csak” egy telt házas arénakoncert lesz – pedig az is hatalmas szó önmagában?

Érdekes gondolat. Talán az a szerencsém, hogy még mindig anomáliának érzem, hogy ez a projekt ekkorát megy. Amikor a Szívet megírtam, akkor már nem abban voltam, mint az Ösztönlény idején, hogy ez megosztó lesz, hanem abban, hogy a Krúbi-fanok szeretni fogják, mert ez a legjobb dalom eddig. De arra nem számítottam, hogy a legstreameltebb dalom lesz az utóbbi időben. Most is ott van a top 5-ben.

Akkor mégiscsak tudod, mi folyik a streamingen.

A sorrendet tudom, mert a setlistek összeállításánál figyelembe veszem, hogy mit hallgatnak az emberek. De amikor megírok egy kilencperces dalt, amiben nincs refrén, nem abból indulok ki, hogy ezt fogja minden 14 éves bömböltetni JBL-ekből a Balaton-parton. Van benne politika, sok káromkodás, zenei kísérletezés, műfaji keveredés, és egy nem túl popzenés dalstruktúra, ami alapból kizár csomó hallgatót, és el vagyok képedve, hogy akiket nem zár ki, azok megtöltenek egy arénát. Ha a nemzetközi trendeket nézed, akkor Taylor Swift, Ed Sheeran és Harry Styles stadionturnékat csinál, de Kendrick Lamar meg arénaturnékat. Tizenpár ezres helyeket tölt meg, és ő is egy experimentálabb hiphopelőadó a mainstream keretein belül. Ennek a műfajnak itt vannak a határai. Büszke vagyok a kommerciális sikereimre, tök jó, hogy sokan hallgatnak, és örülök, hogy jól lehet keresni vele, de én úgy látom, hogy a magyar mainstreamben nincs olyan extrém produkció, mint az enyém. Aki ekkora sikereket ér el, az jóval mainstreamebb és egyszerűbb zeneileg, és akik hasonlóan bevállalósak és kísérletezőek, azok örülnek, ha megtöltik az A38-at. Azt érzem, hogy én egy másik sportágban játszom, ezért nem is mérem magam a többiekhez.

KRÚBI A KISPÁL ÉS A BORZ VISSZATÉRŐ KONCERTJÉN – KÉPEKKEL!

Nemcsak a magyar könnyűzene jelene, hanem a közelmúltja – a 90-es, 2000-es évek – is hangsúlyosan megjelenik a lemezen. Már a tök vicces számcímekben is: Ganxsta Zolee tehet mindenről, A Tankcsapda sem hazudott mindenben. Plusz a Kispál foglalja keretbe az albumot: az első szám (Partyzán) Lovasi énekével indít, és a Forradalmárból idéz, a záróban (Szex Krúbival) pedig Kispi szólózik egyet. Ez miért volt fontos neked?

Van még egy csomó cameo az albumon: Még5lövés a Bëlgából, Csongor Bálint a Subscribe-ból. Bödőcs, Fluor, Ganxsta. Közreműködőt nem akartam a lemezre, de szerettem volna ízlésesen elhelyezni olyan előadókat rajta, akik a zeneiparnak vagy az én zenehallgatási szokásaimnak is fontos szereplői voltak. Pont azért, mert a zeneiparnak és a közszereplőknek is van egy ilyen ciklikussága, és mert ezzel a szereppel mélységében foglalkozik ez az album, úgy éreztem, helyénvaló szerepeltetni rajta ezeket az embereket.

A lemezt hallgatva így az az érzése az embernek, hogy ez az egész egy nagy popkulturális láncolat, valahonnan jövünk, és valahová tartunk.

Ez is cél volt ezzel az albummal. Míg az Ösztönlény egy napot mutat be, és azt is implikálja a befejezése, a szarkasztikus „Holnap más lesz majd minden”, hogy ugyanaz lesz akkor is, tehát egy beragadt pillanatot örökít meg az akkori életemből, most sokkal inkább egy időszakot akartam felölelni, amiben megjeleníthetem mind a Krúbi-karakterben, mind a magánéletemben végbement fejlődéstörténetet. Ez egy eljutunk A-ból B-be album, és ezt erősíti a cameózás is.

Szerinted ki fogsz egyszer nőni a faszos viccekből? Erre a lemezre sokat finomodtál, reflektáltabb lett a vulgáris humor.

A Nehézlábérzésen úgy volt jelen a vulgáris humor, hogy én vagyok a Krúbi, és ilyeneket írok. Ezen meg úgy, hogy én vagyok a Krúbi, és ilyeneket írtam, de már nem abban vagyok, hogy megbaszok mindenkit a kocsmában. A Ganxsta Zolee tehet mindenről első verzéjét, ami úgy kezdődik, hogy „Múltkor kinyaltam egy cigánylányt”, aztán jönnek a különféle rasszok, korábban simán csak egy vicces verzeként írtam volna meg.

Pont erre gondoltam: azon nagyon érződik, hogy sztereotípiákkal játszol. A Nehézlábérzésen ez biztos nem lett volna ennyire idézőjeles, ironikus.

Így van. Az a dal arról szól, hogyan lehet fiatalos, vulgáris előadóként megöregedni. Különféle példák vannak erre, rosszak és jók is. Nagy Feró lázadóból seggnyaló lett. A Tankcsapda a fiatalkori lázadást kereskedelmi formában csomagolja újra és újra és újra, de már nincs meg benne az a tűz. A Killakikittben zord raparcokból lenyugodott harmincas faszik lettek, akik ebben vezetik le a mindennapi feszkót, de közben önmagukból is tudnak viccet űzni. Vagy ott van a Ganxsta, akiről azt érzed, hogy ugyanaz a csávó, mint 30 éve volt. Az biztos, hogy nehéz ebben ízlésesen megöregedni. A korai, nagyon offenzív dalaimnál, mint a Nehézlábérzés, a PestiEst, vagy a Getszifürdő, már nem is fogom fel, mit mondok, mert izommemóriából adom elő, és azt érzem, hogy sokszor a közönség is. Néha elgondolkodok azon, hogy mi lesz, ha 35 leszek, és lesz 3 gyerekem. Hétvégente apu megy rappelni, és fröcsög a geci a színpadon?

Hogy szemléltessem ezt a problémát, mondhattam volna a dalban, hogy tudjátok, volt a Pestiest, de az nem éri el ugyanazt a hatást, mintha a jelenlegi Krúbiként írok egy ugyanolyan verzét, mint régen, de már úgy mondom, hogy érződik rajta az idézőjel. Pont ezt a hatást akartam elérni, hogy felkapd a fejed, hogy ja, igen, ez régen ilyen volt, és aztán megjöjjön a tanulság a második verzében, hogy egyre távolabb kerülök attól a 22 éves egyetemista idiótától, aki úgy írta ezeket a dalokat, hogy azt hitte, maximum öt haverja fogja meghallgatni a rapjeit.

Elhagynád a koncertekről azokat a dalaidat, amiknek a vulgaritásával már nem tudsz azonosulni? Vagy ezt nem teheted meg, mert azok a slágereid?

Nem venném ki. Nincs az, hogy ne tudnék velük azonosulni, inkább csak érzem a helyzet komikumát. Mai napig szeretek ilyen zenéket írni és hallgatni. A Legendás ribancok nyomában két éve jött ki.

De azon nagyon érződik, hogy hülyéskedés.

Igen, de már a régi dalaimat is másképp adom elő. Az egyes daloknak is van fejlődéstörténetük élőben, és tökre megvan a helye a műsorban a Nehézlábérzésnek és a PestiEstnek is.

Ha már fejlődéstörténet: én azt éreztem, hogy ez a legszemélyesebb lemezed, ezen engedsz be leginkább a Krúbi-perszóna mögé, és fogalmazol meg sok privát, frappáns felismerést magadról. Mintha az elmúlt időszakban elmentél volna terápiába, és ennek a hatása adná a lemez gondolati gerincét. Jól sejtem?

Igen. 2022 elejétől 2023 elejéig jártam – életemben először – terápiára, és nagyjából az album is ebben az időszakban született. Az ember jó esetben élete végéig tanul és fejlődik, és vannak időszakok, amikor ez a fejlődés ugrásszerűbb – ez is ilyen volt. Az Ösztönlényen hallatszik, hogy az nem volt egy sokáig fenntartható állapot az életemben, és részben a terápia, részben a magam hatására megszületett az igény, hogy kilépjek abból a fogságból, amibe magamat ejtettem. Alapvetően kiegyensúlyozott ember vagyok: nem üvöltök, ha gólt rúg a kedvenc csapatom, és nem vágom földhöz a telefonomat, ha dühös vagyok. Ezeket az érzelmi mélységeket inkább a dalokban tudom kiélni. Kábé úgy képzeld el, hogy mész a hajóddal a tengeren, és jön egy örvény, amiről érzed, hogy ez most rohadtul behúz, ezért kidobálod az összes felesleges súlyt a hajódról, és mész tovább. Kívülről csak annyi látszik, hogy egy pillanatra kitért a hajó az útjáról, de belülről óriási küzdelem volt mindent kihajigálni. És a kihajigált cuccok az örvényben a zenéim. Ettől a szublimációtól intenzívebbek a dalaim.

Emiatt lehetnek szélsőségesebbek is?

Biztosan hozzájárul. Én akkor érzem magam komfortosan, ha mindent a helyére rendezek, mert olyan személyiségem van, ami erősen kontrollálja az életemet. Ennek az az ára, hogy az érzelmi csúcs- és mélypontokat kiszedem a rendszerből, és a zenébe öntöm, ami viszont így sokszor színtiszta káosz lesz.

Ezt is beleírtad a lemezbe. „Tudom, hogy kell elfojtani mindent / úgy, hogy semmit ne érezzek itt bent, / miközben mindenki menekül innen / tudom, hogy kórosan vágyok a kontrollra.” „Tudom, a tudatom védi a lelkem / de hogy a jótól is elzár, azt folyton elfelejtem.” Ezek szerint ez a kihajigálós feldolgozási módszer sem működik teljesen?

Megvan az ára, az biztos. Különböző okokból kifolyólag én eleve elnyomtam magamban dolgokat, és a nővérem halála erre nagyon durván ráerősített. 18 éves voltam, amikor beteg lett, és 19, amikor meghalt. Ez egy hosszú lefolyású horrortörténet volt, amputációval és szörnyű állapotokkal, ami olyan sokkot jelentett az addigi, relatív traumamentes életemben, amivel abszolút nem tudtam mit kezdeni. Amúgy sem voltam ügyes abban, hogy kezdjek valamit az érzéseimmel, mert „ez katonadolog” hozzáállással szocializálódtam, de akkor olyan szinten lecsuktam mindent, és olyan mélyen internalizáltam az elfojtást, hogy gondolkoznom sem kellett, ha jött egy intenzívebb érzelem, hopp, elzártam. Akár pozitív volt, akár negatív. Kicsit gépszerűen éltem az életem – és élem a mai napig, bár sokat fejlődtem –: nem éreztem kitörő örömöt, se lesújtó szomorúságot. A zeneírással eresztem ki gőzként ezeket, meg a zenehallgatással. Ahogy a magánéletben egyre jobban azt éreztem, hogy kontrollálnom kell, ami bennem van, a zenében egyre nagyobb igényem lett a teljes szabadságra és megőrülésre.

Több dalt is írtál a nővéred haláláról. Az Ösztönlény után azt mondtad, hogy kiadtál magadból mindent ezzel kapcsolatban, mert az Egy sírásó viccei még a tagadás, a Jéghideg viszont már az elengedés fázisát járta körül. De ez a téma az új lemezen is hangsúlyosan megjelenik. Rá kellett jönnöd, hogy mégsem dolgoztál fel mindent teljesen?

Persze. A Jéghidegben annyi történt, hogy életemben először direktben kimondtam dolgokat, ami valljuk be, elég kezdetleges lépés volt a művészi gyászfeldolgozásban. Akkor azt éreztem, hogy hú, ez para volt, és remélem, többet nem kell ilyen számot írnom. Most már könnyebben beszélek erről a zenémben és a magánéletemben is, de már nem gondolom, hogy ezt valaha fel lehet dolgozni, hanem együtt kell vele élni az életem végéig.

A Szellemvasút sokkal súlyosabb, sokkal mélyebbre menő dal a Jéghidegnél. Hogyan bukott ki belőled?

Nem is tudom. A Tankcsapda sem hazudott mindenben-t és a Szellemvasutat, miközben írtam, eléggé sírtam. De ezek csak úgy kijönnek belőlem, mintha már tudat alatt meg lennének írva.

Ezt szó szerint képzeljük el, gépelsz, és közben potyognak a könnyeid?

Aha. Ment a zene, próbálgattam rá a szöveget, és ahogy adtam elő, és gondolkoztam rajta, sokat sírtam. Eléggé röhejesen nézhettem ki kívülről. De amikor flexelős szöveget írok, abba is teljesen beleélem magam, és úgy érzem, én vagyok a legnagyobb király. Amikor megélem ezeket az érzelmi csúcs- és mélypontokat ebben a kis safe space-emben, akkor nem is fogom fel, hogy ott ülök egy szobában, annyira belemerülök a dal univerzumába.

Egészen szórakoztató lenne megnézni egy biztonsági kamerás werkfilmet a Krúbi-albumok születéséről.

Az biztos. Befeszítek, mutogatok, néha felröhögök, nevetségesen nézek ki. Ha valaki benyit, miközben zenét írok, lefagyok, hogy úristen, ki vagyok én, mit csinálok, és ki vagy te? Utána kell egy kis idő, hogy visszazökkenjek a valóságba.

Krúbi a Szigeten. Fotó: Lékó Tamás.

Beszéljünk az új lemez politikai töltetéről is. Mintha lenne egy kis fásultság ebben a lemezben, hogy itthon úgyse változik soha semmi.

A trágársághoz hasonlóan itt is inkább arról van szó, hogy Krúbi mint a politikához gyakran hozzászóló rapper hogyan van jelen az életemben. A 2022-es választások után megváltozott, hogyan viszonyulok a magyar politikához.

Neked az volt a nagy kiábrándulós választásod?

Előtte is kiábrándult voltam, de akkor még tudtam átmenetiként tekinteni a magyar politikai klímára, aminek jön majd helyére valami, ami vagy jobb lesz, vagy rosszabb. ’22-ben viszont az a lesújtó, és egyben megnyugtató érzés tört rám, hogy ez a rendszer konstans. Az ellenzéki összefogás halálpontosan ugyanakkora kudarcot vallott, mint előtte bármi más, pedig már a Fidesztől függetlenül se lehetett érte lelkesedni. Elkezdtem azt érezni, hogy amíg Orbán ki nem öregszik a politikából, addig ő marad a mi új Kádárunk – 3-4 ciklusig még biztosan. A választások óta azt érzem, hogy ez ugyanolyan állóvíz, mint a szocializmus volt, és a rendszerváltás rövid ideig tartó illúziója után csupán annyi történt, hogy az előző Nagy Testvért lecseréltük Orbánra. Ezzel pedig a saját szerepem is újrakereteződött a rendszerben, de közben azokkal a dalokkal koncerteztem, amikben még mást éreztem, és az újakat még nem adtam ki. Ebből a disszonanciából született a Partyzán is.

Arról beszéltél már, hogy néha azokba a dalaidba is belelátnak mély tartalmat, ami csak poén volt (Nehézlábérzés), de a Partyzánban mintha azt mondanád, hogy a politikával foglalkozó dalaidat is túldimenzionálták.

Abszolút. Sose gondoltam, hogy a dalaim bármit változtatnának a hazai politikai kultúrán. Akik azonosulnak azzal, ami elhangzik a számaimban, azok ott vannak a koncertjeimen is, de ha nem ott lettek volna, akkor egy podcast alatt gyűltek volna össze. Ebből kicsit gúnyt is űzök a Partyzánban. A szigetes fellépés kapcsán is a politika volt a téma, pedig ez csak pár másodperc volt a koncertben.

Azért a Viktória királynővé maszkírozott Orbán-portréval elég hangsúlyosan benne volt a politika már a koncepcióban is.

Benne, de ebben a műsorban igazából nem kommentálom ezt a királyságot, csak annyit mondok, hogy a Fidesz az úr. Nem azt, hogy és ez baj, vagy és ez jó. Csak belehallod, mert van egy véleményed róla, és érződik az is, hogy mi az enyém. Most ők az urak, mint Az oroszlánkirályban a Mufasza, és az ő gyereke, és senki nem kérdőjelezi meg, hogy miért az oroszlán az állatok királya. A korábban említett fásultságomat jelképezi, hogy a műsoromban sem kérdőjelezem meg az uralkodó létjogosultságát. Csak a sajtóban ezt másképp kezelik, mert ott mindent el kell helyezni egy végletes skálán, hogy hú, most megmozdult valami, a fiatalok azt kántálják, hogy Mocskos Fidesz!, szóval velünk vannak. A kormánypárti sajtóban pedig azt szajkózzák, ha bárminemű kritika éri a kormányt, hogy annak csak az lehet az oka, hogy pénzelik valahonnan. Valójában meg annyi történt, hogy egy ember csinált egy jó rapkoncertet, és mint annyi mindent, a politikával kapcsolatos gondolatait is beleírta, és ezt egy csomó ember élvezte, mert hasonlóan gondolkodik ebben a kérdésben. Ennek nincs politikai jelentősége, ez szimplán csak egy művészi megnyilvánulás. Nem akarok a forradalmár szerepében tetszelegni, amikor nem érzem magam annak. Régen se éreztem, most már meg pláne.

Ez a show volt már a nyári Parkos koncerteden is, de a Sziget után hirtelen mindenki rácsodálkozott, hogy mi folyik már hónapok óta a Krúbi-koncerteken, és gyorsan ki is fejtette a véleményét a Krúbi-jelenségről. Amiknek az volt a lényege, hogy a zenéd csak egy szelep, amin a Reddit visszhangkamrájában ragadt budai úrifiúk levezetik a feszültségeiket negyvenezer forintos Sziget-jegyekért, tehát komoly problémájuk úgysem lehet a rendszerrel, te viszont nem bátor vagy, csak hülye, mert a közönséged majd lenyugszik harmincpluszos korára, és akkor már nem fogják élvezni a zenédet, mert konzervatívvá válnak – vagyis hosszútávon elveszíted a politikai dalaiddal a rajongótáborodat.

Örülök, hogy így aggódik értem és a karrierem kommerciális sikeréért a kormánypárti sajtó. Politikai jelentőséget én sem tulajdonítok a dalaimnak: ebben jobban egyetértek a kormánypárti sajtóval, mint az ellenzékivel, még ha tudom is, hogy előbbiben nem valós újságírói vélemények vannak, csak egy központi kormányzati narratíva. Ettől még a jövőben is bele fogom írni a gondolataimat a dalaimba, aztán akinek tetszik, az majd hallgatja. Elképzelhető, hogy ahogy öregszenek, úgy egyre kevesebb idejük lesz az embereknek foglalkozni egy rapper felkavart érzelmi világával, mert lesz jobb dolguk is. Akkor meg így jártam.

Nálad a show is a történetmesélés része, a nyári Viktória királynő-koncertek már az új nagylemezt vezették fel. Hogyan dolgozol ki egy ilyen show-t, és hogyan született meg III. Krùbi, a fasznyakláncos diktátor figurája?

A diktátor mint karakter a magánéletemből fakad. Annyira elhatalmasodott az életemen a karrierem azáltal, hogy a hobbim lett a munkám, mindent ennek rendelek alá és semmi mással nem foglakozom, hogy azt éreztem, Horváth Krisztián mögött ott áll Krúbi és csapkod egy ostorral, hogy csináljam a dolgokat, és áldozzak be mindent érte.

Annyi dolgod volt a zenével, hogy nem maradt időd a magánéletedre?

Is. De inkább arról van szó, hogy leuralta és uralja a mai napig, nem csak az időmet, hanem a gondolataimat is. Egész nap ezt csinálom, lefekvés előtt azon kattogok, hogy mi lesz a koncerten, hajnali négykor, amikor kimegyek hugyozni, azon agyalok, hogy hogy is van az a pergő, és amikor kipattanok reggel az ágyból, akkor folytatom tovább. Eljutottam arra a pontra, amikor már csak le akartam állni. Így jutott eszembe a diktátor, mint egy mögöttem vigyorgó kis rohadék, és úgy éreztem, ennek a lemeznek nagyon gecinek kell lennie – mindennel, de főleg velem. Ráadásul az én szerepemre is tök jól illett ebben a politikai állóvízben, meg a narratívába is jól illett a forradalmárnak hitt rohadék, aki valójában a rendszer alkotóeleme.

Viktória királynő, az előző uralkodó jelképezi a konstans, kimozdíthatatlan hatalmat. Aztán van az ösztönlény, amit ketrecbe zárnak. Valahol egy bizarr szitu, hogy kiírod magadból az érzelmileg intenzív dolgokat, elnevezed ösztönlénynek, és úgy kontrollálod, hogy pénteken 23.30-tól 0.45-ig kiengeded a Strand Fesztivál nagyszínpadán, aztán hazamész, és az a csávó leszel, akivel most is beszélgetsz. Amikor az éned egy részét berakod egy ketrecbe és tudatosan adagolod, akkor létrejön egy új szereplő, akinek az a munkája, hogy azt a valamit rakosgatja a színpadra, a ketrecbe. Innen jött a második felvonás a koncerten, amikor az ösztönlény kiszökik, és az, aki ezt az egészet a háttérből irányította, előlép – vagyis a kontrollfreak diktátor része a személyiségemnek, ami leuralja az életem minden aspektusát. Ez az énem felülkerekedett az ösztönlényen, közben viszont annyira terhes lett ez is számomra, hogy ki kellett írnom ezt is egy albumban.

ÖNKONTROLL NÉLKÜL – PÁROS KRÚBI & DÉ:NASH-INTERJÚNK

Van számodra kulcsdal a lemezen?

Kulcsdalt nem mondanék, mert remélhetőleg mind a kilenc esszenciális, de a személyes kedvencem A babám zokog az ágyon. Lehet, hogy el vagyok tévedve, de szeretném azt gondolni, hogy senki más nem írhatta volna meg ezt az albumot. Zeneileg, szövegileg és előadásmódban is teljesen egyedi. Leginkább pedig a Babám az, amiben úgy keverednek a műfajok, és úgy van elénekelve, és produceri tekintetben is olyan, hogy azt tényleg csak én csinálom így. Plusz abban van az eddigi legjobb flexelős verzém. „A szemét mindenki az ösztönlényre mereszti” sortól odáig, hogy „Nemhogy utódom nem lesz, elődöm sincs és pont”. Amikor megírtam, bólogattam, hogy mekkora király vagyok, és ezt úgy öt percig el is hittem.

Kifejezetten változatosan énekelsz a lemezen, sokat játszol a hangoddal, suttogsz, üvöltesz, elváltoztatod, néha olyan, mintha nem is te lennél az.

Itt hadd emeljem ki Csongor Bálint munkáját. Ahogy terápiára, úgy énektanárhoz is elkezdtem járni, hogy a feltörő érzelmekhez a megfelelő énektechnikát is elsajátítsam. Azt gondolom, sokkal jobb énekes lettem, mint az Ösztönlényen voltam, pedig ott is próbálkoztam sokszínű lenni vokálban, mert nagyon inspirálóak számomra az olyan előadók, mint Mike Patton, aki folyamatosan feszegeti a határait. A 90-es, 2000-es években a mainstreamben is jobban kihasználták az énekesek a hangterjedelmüket, hörögtek, rappeltek, énekeltek is.

A mai populáris zenékben, akár mondjuk Weekndet, vagy hazai fronton Azahriah-t és Dzsúdlót vesszük, akiket nagyon szeretek (na jó, Weekndet nem annyira), nekik van egy énekstílusuk, komfortzónájuk, és szinte soha nem lépnek ki belőle, és a közönség nem is várja el tőlük. Én mint közönség nagyon várom. Nagyon szeretem, amikor kicsit hangszerként használja a hangját egy énekes, és megpróbál sokoldalú lenni. Ehhez az ambíciómhoz próbáltam felfejlődni a lemezen.

És min fejlesztettél?

Mindig is meg tudtam csinálni nehéz dogokat, de csak tízből egyszer. Régebben többet szenvedtem a saját dalaimmal. Olyan énekessé szerettem volna formálni magam, aki konzisztensen le tudja hozni, amit tud, és ebben sokat segített a Bálint. Sokkal tudatosabb, technikásabb énekessé képzett. Az eddigi legjobb vokálperformanszom ez az album, és remélem, a következő még jobb lesz.

CÍMLAPINTERJÚ: KRÚBI A KEZDETEKRŐL, SIKERRŐL ÉS A MAGYAR RAPRŐL 2018-BAN

interjú: Soós Tamás
fotó: Valami Hektor