"Nem akarok mindig ironizálni" - Barkóczi Noémi-interjú

Sokan nagyon megszerették Barkóczi Noémi 2021-es lemezét, a Dolgom vant és most márciusban jön a még annál is imádnivalóbb folytatás, a Mindig kések, de hozzád jókor indultam (kritikánk). Az énekes-dalszerzővel beszélgettünk félelmetes koncertekről, megállapodásról és menőségről, meg arról, hogy meddig lehet ezt még folytatni. Ez a Recorder magazin 121. számában megjelent interjú bővített változata.

Az előző lemezed előtt többéves szünetet tartottál, sőt nem is voltál biztos benne, hogy folytatni akarod a zenélést. A lemez megjelenése után aztán egyértelmű lett, hogy folytatni fogod?

Az előző lemeznek nagyon jó volt a fogadtatása, nagyon fellelkesültünk. Aztán előzenekaroztunk a Carson Coma előtt a Budapest Parkban, az is hozott egy olyan lendületet, ami azóta is visz minket.

Azon a koncerten úgy léptetek a színpadra, hogy szinte a teljes közönség már ott állt. Ez sokkoló volt?

Félelmetes volt, és felfoghatatlan. Szerencsére az elöl állók közül páran már kiabálták a nevemet, tehát úgy tűnt, hogy ismernek. A Carson Comások jófejek voltak, és hamar lekommunikálták, hogy mi leszünk az előzenekar – ez sem mindig van így. Éreztük, hogy van, akit érdeklünk ott. 

Hamar megnyugodtál?

Nyugodt nem voltam, de volt már olyan koncertem, amin jobban kétségbe voltam esve. 

Barkóczi Noémi és zenekara a Budapest Parkban a Carson Coma előtt | Fotó: Komróczki Dia

Ott tanultál valamit arról, hogy milyen egy ekkora közönség figyelmét fenntartani?

Azért nagyon sokan nem velünk voltak elfoglalva. Annak zenéltünk, aki figyelt, nem próbáltam mást bevonzani. Sokáig éreztem utána, hogy ha ezt megcsináltuk, akkor innentől nincs már ijesztő dolog. Most már nincs meg ez a high, de kitartott jó darabig.

Amikor az előző lemezed után megint jöttek azok a bosszantó dolgok, amik miatt korábban abba akartad hagyni a zenélést, már jobban tudtad kezelni őket? 

Szerintem igen. Erősebb a csapat, mint régen volt, kevésbé vagyok egyedül a problémákkal. Bármennyire is triviális, de segít az is, hogy kaptunk az emberektől sok pozitív visszajelzést, és így könnyebb átlendülni dolgokon. Azért nem mindig egyszerű most sem.

Milyen nagy változások történtek az életedben az előző lemez megjelenése óta eltelt három és fél évben?

Költöztem még egyszer, arról megint írtam egy dalt (Szia, fényfolt). A Dolgom volt egy szakítós lemez volt, az új pedig egy megállapodottabb lemez.

Ha kiegyensúlyozott a magánéleted, akkor nehezebb találni témákat a dalszövegekhez?

Ezt nem érzem, mert vagy magammal, vagy a világgal kapcsolatban mindig van valami téma, ami foglalkoztat. Lehet, hogy kevesebbet szomorkodom ilyenkor, de a szomorkodós dalokat nem is annyira akarom megírni.

Nem ontod magadból a dalokat, voltak írói válságos időszakaid a múltban, mondtad azt is, hogy sok dalt kaszálsz el. Ezt a lemezt magadhoz képest könnyen összehoztad?

Nagyon nem. És azt is érzem, hogy az a három-négy év, ami eltelt a két lemez között, nekem kevés volt. Csoda, hogy a végére ennyi dal összeállt. Nem érzem, hogy ezek a dalok csak azért vannak ott, hogy legyenek, de a folyamat közben többször éreztem azt, hogy megállnék. Volt olyan dilemmám, hogy van-e elég olyan fontos témám, amit érdemes lenne a lemezre tenni. Utólag nem bánom, hogy ezek a dalok itt vannak. 

Milyennek érzed az új lemezt az előzőhöz képest?

Nyomasztott az előző. Izgalmas érzés volt, hogy most nem csináltunk olyan hú, de nagyon újat. A Nem vagyok itt és a Dolgom volt között tudtam, hogy ha más nem, legalább meglepő lesz. Most viszont maradtunk ugyanabban a mederben, és emiatt könnyebb is összehasonlítani a kettőt. Van bennem bizonytalanság, hogy sikerült-e megugrani. Egy csomó dalról azután derült ki számomra, hogy működik, vagy nem, hogy már kikerült az emberek elé. Benne van az is, hogy akkor tudom elhinni egy dalról, hogy jó, ha már azt mondták rá emberek, hogy jó. Vannak dalok, amikre büszke vagyok, vannak szövegek, amiket bár jobban írtam volna meg, de volt egy pont, amitől már nem tudtam többször leülni hozzá.

Nehéz befejezni a dalokat?

Változó. Van dal, például a Sétáló, ami nagyon hosszan íródott, sok verziója volt, és az a tapasztalatom, hogy az ilyen dalokat érdemesebb elengedni. De ezt valahogy nem akartam. Végül tök jó dal lett szerintem, de nehéz szülés volt. Más dal meg egyben van hamar.

A Belső udvar című dal új irányt mutatott az előző albumon, és azt érzem, hogy az új lemez több számával is azon az úton mentél tovább.

Volt több olyan dal, aminél éreztem, hogy szívesebben venném egy kicsit durvábbra, de egyértelműen rockos dal most is talán csak egy van, A régi nők. De például a Pulóvert fel utolsó kis változtatási fázisában bementem, és felgitároztam egy overdrive-osabb gitáron, mert az hiányzott neki. 

Van A régi nőkben az a népdalszerű versszak. Régi terved volt, hogy ezt a vonalat becsempészd valahogy?

Nem. Bajban voltam azzal a dallal, mert megvolt az első verze, és rengeteget küszködtem a másodikkal. Mindent túlmagyarázósnak éreztem, egyszerűen nem tudtam oda kitalálni működőképes dolgot. Egy túrázás alatt dudorászgattam magamban, és akkor ugrott be, hogy ott lehetne egy ilyenfajta váltás. Aztán ezt megmutattam a többieknek, tökre fellelkesültek tőle, és valaki mondta, hogy „ez olyan fonós”. És akkor elkezdtem keresni egy jó népdalt, ami klappolhat oda tematikában. Ez egy létező népdal, de átírtam, hogy passzoljon. 

Mit jelent az, hogy ladilom?

Sajnos nem tudom, ez ott volt a népdalban. Szerintem olyasmi, mint a nanana.

Milyen érzést vált ki belőled, amikor a közönség énekli a soraidat egy koncerten?

Nagyon megható, és sokat segít abban, hogy ne legyünk egyedül a színpadon. Biztos, hogy már hatással van a dalírásra is, de általában próbáltam megállni, hogy ne ezért kerüljön be valami. Az tud érződni, hogy raktak ide egy kántálós részt, hogy énekeltessék a közönséget.

A Pulóvert felt végén azt a „Gyertek könnyek, itt vagyok…” kezdetűt éreztem ilyen együtténeklős powerrésznek.

Igen, azzal hadilábon is voltam, hogy szabad-e ilyet csinálni, de aztán arra jutottam, hogy nekem jó érzés, én akarom azt énekelni, és ezért felvállalok egy ilyen szintű érzelgősséget.

Hogyan változott a zenekarod, és miért?

Az előző lemez után egyből elhagyott minket Szőke Barna, mert rájött, hogy most nem igazán akar koncertezni. Jött a helyére Bognár Marci, aki végre a saját témáit is játszhatja majd a koncerteken, mert az hülye helyzet volt, hogy neki dicsérgették Barna basszustémáit. Koncerteken Várnai Sziló volt nálunk billentyűn, aki az előző lemezen még nem hallható, az új lemezen meg már nem hallható csak két dalban, mert lejjebb építette a zenekaros dolgait, és ő helyére múlt nyáron jött hozzánk a szupertehetséges és szuperjófej Szczuka Panka. Gulyás Kristóf pedig a biztos pont, aki a kezdetek óta mellettem van.

Fotó: Komróczki Dia

A többiek hogyan tudnak kreatívan hozzátenni a dalokhoz?

Én hozom a szövegeket, illetve a gitár- és az énektémákat. És maximum mondok valamit, hogy érzetre nekem mi van a fejemben, vagy mondok egy zenekart, ami közben eszembe jutott, de alapvetően együtt szüljük meg a dalok végleges formáját. Úgy látom, hogy ez a közös munka nekik is inspiráló, és ennek nagyon örülök. Utálnám, ha ez egy sessionérzetű valami lenne. Nagy szükségem is van erre, mert ez nagyon más lenne, ha egyedül csinálnám.

Azt hallottam, hogy ennél a lemeznél többször is el tudtatok vonulni, és rászánni az időt, hogy koncentráltan foglalkozzatok az anyaggal.

Igen. Sajnos csak kétszer sikerült ezt összehoznom, hogy lemenjek Marciék nyaralójába picit, de mindkettő nagyon hasznos volt. Úgy látszik, ez tényleg működőképes valami. Ilyenkor nagy feladat, hogy mindenféle külső ingert kiiktassak, és már önmagában ez is segít a munkában, hogy oda nagyon fókuszáltan azért megyek, hogy a dalokon dolgozzak. Egyszer pedig zenekarosan is elvonultunk, lecsót főztünk, kutyáztunk és zenéltünk is kicsit.

Mit jelent számodra a lemez címe (Mindig kések, de hozzád jókor indultam)?

Ez a sor a Viharsarokból van, ami egy szerelmes dal. Amúgy a borítót készítő illusztrátor, Rumi Zsófi találta ezt címnek. Nagyon meg voltunk lőve, rengeteget brainstormingoltunk, de semmilyen cím nem tetszett senkinek, és végül átküldtem Zsófinak a lemezt, hogy hátha neki valami kirajzolódik. Pár hét múlva jelentkezett, gyönyörű grafikákat küldött, és mondta, hogy amúgy ő erre gondolt címnek.

Min elmélkedtél, amikor ezt a sort írtad?

Hogy mennyire durva, hogy az ember talál valakit, akivel ennyire jó, és hogy ennek milyen pici az esélye.

Számodra mi köti össze ezeket a dalokat?

Nem látom, hogy mi, azon kívül, hogy vívódások, elmélkedések, emlékezések. Még mindig nem sikerült konceptalbumot írnom, pedig szeretnék, csak ennél kaotikusabb szokott lenni ez a folyamat.

Az előző lemez jobban a jelen életedről szólt, az újon meg mintha visszanyúlnál a régebbi élettapasztalataidhoz.

Lehet, hogy ez így van. Szívesen mennék olyan irányba, hogy a dalaim kevésbé szóljanak arról, hogy mi van velem most. Megjelenhetne valami távolság a dalszövegeimben, ami még mindig nem azt jelentené, hogy kitalált személyekről énekelek novellaszerű dalokat.

Néha megleped magadat is azzal, hogy milyen témák merülnek fel a számaidban? Most például a fojtogatós szex és a pornó az Aftercare címűben.

Meglepni nem lep meg, tudom, hogy ez egy olyan dolog, ami engem foglalkoztat. Megérint, hogy hallgatnak engem fiatal lányok, érzek egy tök nagy felelősséget, hogy hozzájuk szólhatok.

Töprengtél azon, hogy hogyan nem lesz ennek társadalmi célú felhívás jellege?

Sokat. Egy barátom például azt mondta, hogy neki ez a szöveg már ebbe a kategóriába esik. De egyrészt zeneileg nagyon megszerettük a dalt, és aztán arra jutottunk, hogy jó, akkor ezt most vállaljuk be. Vannak ebben kockázatok. Azt érzem, hogy ez egy olyan dal, ami bénán is elsülhet, meg adhat valami pluszt is, lehet katartikus. És most még nem tudom, hogy melyik lesz. De nem lehet mindig ironizálni, nem akarok mindig ironizálni. Ez telibe van.

„Azzal a zenével és szellemiséggel, amit én csinálok, azért olyan nagyon nagy távlatok nincsenek” – mondtad pár éve. Hogyan vagy azzal, hogy csinálsz egy dolgot, amiben nagyon jó vagy, és mégsem élsz meg belőle?

Engem ebben tényleg csak az frusztrál, hogy nincs lehetőségem arra, hogy a zene központibb része legyen az életemnek. Frenkkel láttam egy interjút nemrég, amiben azt mondta, hogy neki mindig a művészet volt az, amivel foglalkozott. Nem tudom, hogy lehet megcsinálni ezt, de nagyon irigylem azt, akinek ez sikerül.

Közben azt is érzem, hogy a zenéd pont olyan, ami jön belőled, és nem teszel engedményeket a nagyobb siker reményében.

Ezt jól érzed. Ha arra törekednék, akkor tényleg máshogy kéne mindent csinálni. Nem arról van szó, hogy picit néha itt, ott, amott, hanem egyszerűen mást kéne csinálni. Ez alól a Carson Coma tudott csak kivétel lenni, de nem vagyok huszonéves fiú már. 

Szoktál fantáziálni lottóötösről?

Nagyon ritkán. Múltkor a barátom megosztotta velem, hogy ő eltitkolná előlem, ha nyerne. Azért, hogy megvédjen. Az például egy kicsit kellemetlen beszélgetés volt.

Az első szám kivételével nem fedezhető fel a szövegekben, hogy Magyarországon játszódnak 2025-ben. Ettől ódzkodsz?

Szerintem csak nem annyira érdekelt most. Az is benne lehet, hogy mostanában többen csináltak közéleti témákról lemezt, és most még egyszer megírni egy Szabó Benedek-dalt, annak sok értelme nem lenne. A Sétálóra is lehetne mondani, hogy ráül egy hullámra, de ott is próbáltam olyan perspektívát találni ebben az érzésben, ami sokunkban közös.

Mitől hervadsz le a zenei karriereddel kapcsolatban?

Az életkor egy fura dolog. Szokott foglalkoztatni, hogy meddig lehet még ilyen dalokat csinálni, meddig lehet még fiataloknak zenélni. Ha látok valakit, aki huszonpár évesen ír egy olyan dalt, amilyet én harmincpár évesen írok, az pillanatokra nehéz tud lenni. De ez valami, amivel nem foglalkozhatok.

Hány éves vagy?

Idén leszek 35.

Szerintem a te zenéd pont olyan, amit nyugodtan nyomhatsz 85 éves korodban is, mint Joan Baez.

Amúgy ebben bízok, csak például azt a lendületes valamit, ami például A régi nőkben megjelenik, tök jó lett volna fiatalabban is csinálni. Lehet, hogy nyolcvanévesen már béna lenne.

És miért nem csináltad fiatalabb korodban?

Mert akkor még tök másban voltam. Be kellett járni ezt az utat. Egyszer elmentünk trambulinozni, és ott voltak az öltözőben ezek a gyönyörű, iszonyú menő 12 éves lányok, és ugyanolyan szerencsétlennek éreztem magam, mint régen az öltözőben. Ezek a lányok most is iszonyú menők, és én ugyanaz a béna kisgyerek vagyok, akin nem úgy áll a tornadressz. Ez az érzés elő tud jönni néha koncerten is.

Mitől éreznéd magad menőnek?

Lehet, hogy ez már egy identitásféleség, ami bevésődött. És persze ez ezerszer jobb, mint régen volt, de vannak helyzetek, amikor visszakerülök.

Hogyan jöttél ki ebből az érzésből annak idején?

Az kellett hozzá, hogy legyen olyan közegem, akikkel van rengeteg közös bennünk. Illetve az, hogy olyan dolgokat tudok csinálni, amik nekem klappolnak.

Hó Márton és Barkóczi Noémi a budapesti éjszakában | Fotó: Szőke Barna

Amikor kérdeztem tőled pár éve, hogy kik voltak azok a pesti zenészek, akik kedvesek voltak veled a karriered elején, egyből Hó Marci nevét mondtad. Most, hogy meghalt Marci, milyen gondolatok kavarognak a fejedben?

Felfoghatatlan. Nagyon váratlanul ért mindenkit. Marcival nekem olyan volt a viszonyom, hogy koncerteken találkoztunk, meg csináltunk együtt koncertet, de nem tudtam mélyebben, hogy ő miben van. A dalaiból lehetett azért sejteni. Marci nem sokat osztott meg arról, hogy ő min megy keresztül. Sokan álltunk ott kérdőn. És ami üzenet, nekem most kirajzolódott, hogy olyan jó lenne, ha többet osztanánk meg egymással. Annak örülök, hogy még tudtunk együtt koncertezni 2023-ban, és lehetett teli torokból üvöltözni a dalait, és megölelgetni őt. Azért nagyon hálás voltam akkor is, és most utólag még hálásabb vagyok.

Barkóczi Noémi április 3-án a Magyar Zene Házában mutatja be új lemezét.

interjú: Varga Ferenc
fotó: Valami Hektor