"A saját dalaimat mindig sok időbe telik megértenem" - Tindersticks-interjú

Harmincéves karrierje egyik legjobb albumával tér vissza Budapestre a soulos kamarapopot izgalmas hangszereléssel játszó nottinghami Tindersticks, akik március 2-án lépnek fel a Magyar Zene Házában. A különutas britek dalszerző-frontemberével, az énekes-gitáros Stuart A. Staplesszel beszélgettünk a csúcslemezeikről, Nick Cave-ről és Neil Diamondról, britpop-robbanásról és a kultzenekarok sikeréről, és arról is, hogy miért tartja magát rossz énekesnek az egyik legnépszerűbb lemezén. Ez a Recorder magazin 121. számában megjelenő interjú bővített verziója.

13 év után újra Budapesten játszotok, és megint egy csúcslemezzel. A The Something Rain (2012) mellett a tavalyi Soft Tissue is egyfajta kreatív szintézise egy korszakotoknak és a megelőző pár lemeznek.

Talán öt éve volt együtt az új felállás (a kétezres évekbeli leállást követően – a szerk.), amikor a The Something Raint felvettük. Hosszú időbe telik, hogy igazán elmélyülten tudjanak együtt játszani emberek, még akkor is, ha pompás zenészekről van szó. A The Something Rain nagy ugrás volt nekünk, mert azon vált az új felállás igazi zenekarrá. Onnantól minden lemez nagy továbblépés volt. A járvány előtti No Treasure But Hope egy kifejezetten naturális album lett, és bár a dalok nagyon erősek rajta, nekem hiányzott belőle a kísérletezés, ami korábban jellemző volt ránk. Valószínűleg ezért csináltunk utána egy radikális lemezt, amire a pandémia is rásegített: a Distractions a kísérleti Tindersticks arca. A Soft Tissue-n ezek után meg akartuk tartani a dalok szigorúbb kereteit, és azt, hogy a zenekar együtt, egymásra reagálva játszik a stúdióban, ugyanakkor nyitottak akartunk maradni a kísérletekre, hogy megnézzük, mivé tudnak fejlődni ezek a dalok. Ebből a szempontból tényleg kulminációs pont ez a lemez, de nem a vége, inkább a kezdete valaminek. Kíváncsi vagyok, mi jön ezután.

Vannak dalok a Soft Tissue-n, mint a Nancy vagy a Falling, the Light, amikről nem tudtad eldönteni írás közben, hogy jók-e, mert kivittek a zenei komfortzónádból. Milyen értelemben?

Gyönyörű dal a Falling, the Light, de amikor felvettük, úgy éreztem, hogy meg kéne emelni kicsit a hangzását. Sokat kísérleteztünk azzal, hogy minden hangszer hangját feljebb toltuk, és így egy olyan, szokatlan hangkép született, amit semmihez sem tudtam kötni. A stúdióban általában vannak referenciapontjaim, hogyan illenek össze a különböző hangzások. Amikor például megírtam a New Worldöt akusztikus gitáron, Cat Stevens jutott eszembe. Nem gondoltam rá soul számként, de amikor a zenekar elkezdte játszani, felépítették köré ezt a hangzásvilágot, és eszembe jutott, hogy Gina Foster énekelhetné a refrént, ami teljesen más irányba vitte az egészet. Én mindig szeretném a lehető legtöbbet kihozni az emberekből, és begyűjteni az összes ötletet, hogy megnézzük, azok hogyan alakítják a zenét. A Soft Tissue egy igazi zenekari lemez. Hiába írtam meg például az Always A Strangert is akusztikus gitáron, amikor megmutattam a zenekarnak, olyan ötlet- és energiarobbanás történt, hogy fél óra múlva írtam tovább, mint az őrült.

Nehezebb vagy könnyebb dalokat írni, ahogy telik az idő?

Nekem mindig is nehéz volt. A pillanatok, amik megindítanak annyira, hogy dalt írj, ritkulnak. Úgy képzelem, a dalok eljönnek hozzád, megkocogtatják a vállad, vagy fejbekólintanak, és tőled függ, hogy befogadod-e őket vagy sem. Amikor az első lemezeidet csinálod, ez mindennap megtörténik. Én az érzelmi intenzitásban hiszek, és manapság, amikor jönnek a dalok, még mindig intenzívek az érzések, de már nem napi kétszer.

A Soft Tissue kulcsmotívuma a zuhanás: zuhansz szarviharban (New World), szakítás után (Nancy, Don’t Walk, Run), de zuhan – esik – a fény is a lemezen (Falling, the Light). Egyszer úgy fogalmaztál, a Soft Tissue dalai izgatottak, a megértésért küzdenek.

Ez az album arról szól, hogy hogyan érzem magam a mai világban, de a saját dalaimat mindig sok időbe telik megértenem. Amit nem értesz, az lenyűgöz, és izgalmas kérdés, hogyan tudod megőrizni ezt az érzést egy dalban. Emlékszem, amikor kijött a második Tindersticks-album, mindenki arról beszélt, mennyi borongás, mennyi halál van ezen a lemezen – miközben mi olyan jól éreztük magunkat zenekarként, mint még soha. Csak később raktam össze, hogy abban az időben sok hozzánk közelálló embert elveszítettünk, ráadásul fiatalon. Ha most meghallgatom azt a lemezt, őket hallom benne. Az írásnak van egy tudatalattija: valami olyasmit próbálsz megragadni, amit nem értesz. Legfeljebb utólag. Biztos a Soft Tissue-val is ez lesz. Azt mondjuk majd, hogy ez az a lemez, amit pont a pandémia után írtunk, amikor tiszta őrült volt a világ – és erre rakódtak még rá a személyes történeteink.

Az első két Tindersticks-lemez idején tört ki a britpop-mánia, de ez titeket egyáltalán nem érintett meg. Könnyű volt függetleníteni magatokat attól, ami az angol zenében történt akkoriban?

A kilencvenes évekre sokan nosztalgiával gondolnak vissza, és értem, miért. A mából én is pozitív időszaknak látom, tele reménnyel. De amikor benne éltünk, teljesen el voltunk szakadva a korabeli popkultúrától. Egy enklávé voltunk valahol egy londoni próbaterem mélyén. Nem is hallgattunk Blurt vagy Oasist. Nem elvi okokból, egyszerűen csak más zenék mozgattak meg. A kilencvenes években sok zenekar volt Londonban, mint a Stereolab vagy a Cornershop, akiket szerettünk és hallgattunk, még jól is éreztük magunkat velük, és semmi közük nem volt a mainstream kultúrához.

Kezdettől fogva egyértelmű volt, hogy a Tindersticks nem lesz egy szimpla gitárzenekar. Honnan jött ez a gazdagon hangszerelt, soulos-kamarapopos stílus, amit játszottatok?

Minden zenekar azoknak az ötleteknek a keveréke, amiket a tagok beleraknak a közösbe. Amikor először találkoztam Daviddel (David Boulter), sok volt bennünk a közös, például a Cabaret Voltaire vagy a Joy Division iránti szeretet. Davidnek akkoriban a filmzene volt a szenvedélye, én meg Neil Diamondon nőttem fel, és más énekesek lemezein, és ezek mind hozzátettek valamit a Tinderstickshez. Aztán megláttuk Dicket (Dickon Hinchliffe), aki olyan jól hegedült, hogy muszáj volt megkérnünk, hogy játsszon velünk. Ebből pedig már adta magát, hogy egy nagyzenekarral is eljátsszuk ezeket a hegedűtémákat. Már a legelején is az első Tindersticks-lemezt próbáltuk megírni (még Asphalt Ribbons néven – a szerk.), csak sokáig kudarcot vallottunk vele.

Nick Cave-hez meg Tom Waitshez szoktak hasonlítani, de ezek szerint Neil Diamond volt rád nagyobb hatással?

Kezdetben mindenképp. Aztán a nyolcvanas években már ikonok vettek körül minket, akik olyanok voltak, mint mi. Marc Almond, Ian Curtis, Terry Hall, vagy akár Kevin Roland, akikkel akár egy suliba is járhattam volna, mert ugyanabból a környezetből jöttek. Fiatal, munkásosztálybeli, észak-angliai srácok, akik beleordították a világba, hogy mit éreznek. Nem arról volt szó, hogy nézd, milyen remek zenészek, hanem hogy milyen remek ötleteik vannak. Ez a robbanás megváltoztatta az elképzeléseimet arról, hogy mi lehetséges a zenében. És igen, a korai Nick Cave-albumok is hozzátartoztak ehhez.

A harmadik lemezetek, az 1997-es Curtains már nagykiadónál jelent meg, amiről sokszor elmondtad, hogy talán a legkevésbé szereted a Tindersticks albumai közül. A Recordernek arról is meséltél az előző interjúdban, hogy nem minden zenekarnak tesz jót, ha nagykiadóhoz kerül. Nektek miért nem volt jó ez a felállás?

Túlzás, hogy nem szeretem a Curtainst, mert egyes dalai a kedvenceim azok közül, amiket írtam, de az valóban egy nehéz időszak volt a zenekar életében. Az első két albumon a saját világunkban éltünk, mindenkitől függetlenül, aztán bekopogtatott az ajtónkon a valóság. A zene, ami addig a menekülőutunk volt a valóságból, egyszer csak a megélhetésünkké vált. Ez hatalmas változás azután, hogy tíz évig szar munkáink voltak, és annak éltünk, hogy kedd esténként próbálunk. Aztán jött némi siker, és öntudatossá váltunk, pedig azelőtt egyáltalán nem tudatosan írtunk dalokat. A Curtains ebben az átmeneti időszakban született, amikor még feszegettük a kreativitásunk határait, de a zenélés már nem pusztán szórakozás volt, hanem munka is. Ettől még nem lett rossz a végeredmény. Szerintem az egy jó lemez – rossz énekléssel.

Elégedetlen vagy azzal, ahogy a korai lemezeken énekelsz?

Az első kettővel nincs bajom. Azokon naiv voltam, viszont amikor a Curtainsen öntudatossá váltunk, megpróbáltam jobban énekelni, és ettől elromlott az egész. Frusztráló volt, mert nem tudtam megcsinálni, amit akartam. A következő lemeznél, a Simple Pleasures-nél döntöttem el, hogy muszáj lesz többet foglalkoznom a hangommal. Sokan énekesként gondolnak rám, pedig én alapvetően stúdiókban ülök és zenét írok. Az első két Tindersticksen a hangom volt az utolsó dolog, amivel foglalkoztam. Nem agyaltam rajta sokat, csak felénekeltem valahogy a dalokat, hogy kész legyenek. Fontos nekem az éneklés, főleg élőben, de a mai napig azzal töltöm a legtöbb időt, hogy különböző tereket és textúrákat találok ki a daloknak. Ehhez sokféle készség kell: dalszerzői, énekesi, produceri, hangmérnöki. A második lemezre a dalszerzői képességeim fejlődtek sokat: az elsőre még nem tudtam volna olyan dalt írni, mint a Travelling Light. Ez egy hatalmas ugrás volt, de attól, hogy jobb dalokat írtam, a többi képességem nem fejlődött, és egy idő után elcsúsztak a dolgok. A The Something Rain például azért lett jó lemez, mert megvolt rajta az egyensúly minden szinten: bennem is, és a zenekarban is. Az írás, az éneklés, a felvétel és a produceri munka harmóniában volt egymással.

Örülsz, hogy a Tindersticks végül inkább egy kultzenekar lett?

Természetesen örülnék, ha minél több ember hallgatna minket, de tudom, hogy a döntéseink ide vezettek. Nyomulni, reklámozni magunkat – ezek nem mi vagyunk. Ha mégis bevállaltuk volna, az nem tett volna boldoggá minket. A sikert többféleképpen mérheted. Az, hogy ennyi év után is itt vagyunk, és még mindig várjuk a következő koncertet, és a következő dalt, amit megírunk, az például elég nagy dolog.

Dalszerzőként melyik számodra vagy a legbüszkébb?

Nem feltétlenül azokra, amikre a közönség gondolna. Van két dal a szólólemezen, az Arrhythmián – az egyik a Memories of Love, a másik a félórás Music For a Year In Small Paintings –, amikre nagyon büszke vagyok. Ezekben szerintem eljutottam az esszenciájáig annak, amit kerestem. De mondhatnám a Travelling Lightot is: annak idején odáig voltam, hogy ezt én írtam. A Soft Tissue-val már 40-50 koncertet adtunk, és ezeket a dalokat is színtiszta öröm játszani.