Újra szellemek leszünk – Ilyen volt a Depeche Mode a Puskás Arénában

Profi energia, lelkes teltház és tökéletes dalok – minden ugyanúgy történt tehát, mint már annyiszor megtapasztalhattuk. Miért volt más mégis az élmény? Jankó Bálint (Clayfeet) a budapesti Depeche Mode-koncerten járt.

Depeche Mode-rajongó vagyok. Nem kísérem végig őket a turné összes állomásán, nincs meg a japán kiadású maxi, amin kicsit sötétebbek a betűk, de amióta a rádióban 1984-ben meghallottam a People Are People-t, minden magyar koncerten ott vagyok (plusz egy bécsin), minden lemezt várok és beszerzek, és mindegyiken, még a tompa és enervált Exciteren és a tök felesleges Spiriten is találok valamit, amit szeretek. Nélkülük valószínűleg nem zenélnék.

A MAGYARORSZÁGI DEPECHE MODE-RAJONGÁS RÖVID TÖRTÉNETE

Mindennek ellenére rutint vártam és én is picit rutinból indultam el az új lemez, a Memento Mori turnéjának itthoni koncertjére Árpival (első koncert: 1988, Sportcsarnok, kedvenc szám akkor: Behind the Wheel, kedvenc szám most: In Your Room) és Csabival (első koncert: 1985, Volán pálya, kedvenc szám akkor: Just Can’t Get Enough, kedvenc szám most: Enjoy the Silence). Biztonsági játékra számítottam, ehhez képest váratlanul euforikus élményt kaptam.

Pedig minden ugyanúgy történt, mint az utóbbi sok-sok évben.

A színpadkép Anton Corbijntól megszokott egyszerű ötletre épül, de nagyon hatásos. A háttérben magasodó M betűre vetítenek néha kisfilmeket, sokszor csak a tagokat, monokrómban vagy túlszaturálva, vörösbe, kékbe vagy sötétsárgába borítva a stadiont. Corbijn a nyolcvanas évektől a zenekar kreatív vizuális agya, plusz egy tagja. Sok előadót fotózott, de senki nem köszönhet annyit neki, mint a Depeche Mode: ő tette remek ízléssel menővé a pulcsit addig a nadrágjukba tűrő srácokat.

A setlist is olyan, mint azt megszokhattuk: picit megúszós. A nyitószám a My Cosmos Is Mine – azaz a friss album első száma, pontosan úgy, ahogy az óraműpontossággal négyévente érkező előző öt lemez turnéjánál, 2001 óta. Az azelőtti Ultra esetén talán csak azért nem így történt, mert nem mentek vele turnéra. Négy-öt számot játszanak az aktuális albumról – most éppen négyet, amit nagyon sajnálok, mert a Memento Mori ennél sokkal jobb. Bekerül néhány nem túl meglepő meglepetésdal (most igazából csak egy, az Ultráról a Sister of Night). Az egyes helyszíneken három-négy dal változik, Budapesten az új lemezről a My Favourite Stranger volt a cseredal, Martin Gore csendesebb blokkjában most a Question of Lust és az akusztikus Strangelove került elő – már ezért a két számért megérte eljönnöm –, a ráadásnyitó duett pedig az egy szál gitáros Condemnation. A program gerince viszont a kihagyhatatlan húsz sláger közül tizenöt. A stadionsztároktól valószínűleg ezt várhatjuk: tízezrekhez kell szólni minden este, nem az extrákra éhes hardcore rajongókhoz.

ZENE, TÖMEGEKNEK – A DEPECHE MODE-KATALÓGUS.

A megszólalás nem tökéletes, néha sajnos csak egy nagy massza hallatszik, amit memóriából pótlok, de azt hiszem, ez a Puskás Stadionon múlik, nem a produkción. A zenészek profik természetesen. Az egyre inkább Lars Ulrichra hasonlító (csak jobban doboló) Christian Eigner korábban hajlamos volt értelmetlenül szétdobolni a számokat, most viszont jól egészíti ki és erősíti meg az alapokat. Amikor Peter Gordeno billentyűs basszusgitárt ragad, már szinte hagyományos rockzenekart hallunk. Ők ketten egyébként 1998 óta sessionzenészek – furcsa leírni is, de az együttes történetének már jóval nagyobb részében voltak a produkció részesei, mint nem.

Dave Gahan 61 évesen egyszerűen remek formában van, lehengerlő energiával szántja be a színpadot és a kifutót, játszik az erre nagyon készségesen reagáló közönséggel, felpörget, lecsendesít, énekeltet, majd énekel egy kis Freddie Mercury-t is, ezt sem első alkalommal. A rocksztárnak mindenképpen introvertált Martin Gore is láthatóan élvezi az estét. A ráadásban a Never Let Me Down Againnél érkezik a sokadszorra is hidegrázós élmény, a tízezernyi, ritmusra integető kéz.

MIÉRT IMÁDJUK ENNYIRE A DEPECHE MODE-OT?

Szinte mindenki tudja (legalábbis azok, akiket érdekel egy Depeche Mode-koncertbeszámoló), hogy az alaptag Andy Fletcher tavaly májusban, az új lemez felvételei előtt hunyt el. Bár a cím és a téma – „emlékezz arra, hogy meghalsz” – állítólag korábban megvolt, mindez különös jelentőséget kapott Fletch halálával. A koncert megható pillanata a World In My Eyes alatti háttérvetítésen Fletcher dupla képe, amelyen először lassan szemüveget kap, majd eltakarja egyik szemét.

Fletch zenei funkcióját tekintve valahol a menedzser és a kiemelt státuszú rajongó között volt. Sokszor közvetített Gahan és a kommunikációban nem annyira jó Gore között – néha viszont éppen ő akadályozta meg, hogy megértsék egymást. Sok helyen lehetett olvasni-hallani, hogy halálával, ennek a furcsa szerepnek a megszűnésével valamilyen nyomasztó súly is lekerült a két sztárról.

Én azt hiszem, nem erről van szó. Az elkerülhetetlen elmúlás már nem csupán jól hangzó cím, amelyhez illik a koponyás meg az angyalszárnyas design és A hetedik pecsétet idéző klip, hanem közvetlen élmény, ami bekopogott az ajtón. Ez lehet az oka, hogy a koncerten hiába ment minden a megszokottak szerint, valami mégis másként működött. Innen az érezhető plusz energia, a jelentőséget kapó összemosolygások és ölelések, a látható derűs összhang: Gahan és Gore így küzd meg a közelgő elmúlással. Úgy gondolják, hogy érdemes mindent beleadniuk, minden percet kihasználniuk, mert ki tudja, melyik lesz az utolsó alkalom, hogy színpadon láthatjuk őket.

Vagy talán nem is ők gondolják ezt, hanem én.

AZ ELSŐ BUDAPESTI DEPECHE MODE-KONCERT TÖRTÉNETE – TÖBBEK KÖZT JANKÓ BÁLINT SZEMSZÖGÉBŐL

szöveg: Jankó Bálint
fotók: Szvacsek Attila