Sok helyzetben Andy Fletcher tartotta össze a zenekart, közvetítése mégis feszültséget teremtett a Depeche Mode két vezéregyénisége között. Az új stúdiólemezük megjelenésére és a Budapestet is érintő világkörüli turnéra készülő Dave Gahan friss interjúkban mélyebben is megnyílt arról, hogyan érintette őket a billentyűs tavalyi halála, és hogyan változtatott ez a zenekar belső dinamikáján.
„Még mindig nem tűnik teljesen valóságosnak, hogy meghalt. Több mint 40 évig dolgozol valakivel, mindent tudtok egymásról – és közben semmit sem. Furcsa, nagyon furcsa kapcsolatot jelent egy zenekarban játszani” – mondta Dave Gahan az áprilisi Mojo címlapsztorijában. Tudja, mit beszél, hiszen a legkülönösebb kapcsolata épp a Depeche Mode másik alapemberével, Martin Gore-ral van – vagy hát, úgy tűnik, csak volt.
ZENE, TÖMEGEKNEK – A DEPECHE MODE-KATALÓGUS.
Andy Fletchert általában a Depeche Mode-ot összetartó tapaszként, a Gahan és Gore közti ellentéteket elsimító békefenntartóként jellemezték, aki ugyan nem nagyon játszott a lemezeken, de kulcsszerepe volt abban, hogy működjön – és ne oszoljon fel többször is – a zenekar. Ezt Gahan is aláírja, ugyanakkor árnyalja a képet: szerinte Fletcher jelenléte és folyamatos közvetítése rontott a Gore-ral való kapcsolatán. „Martin elveszítette a bajnokát, azt, aki mindig harcolt érte. Ha nem értettünk egyet egy dal vagy egy részlet kapcsán, Fletch mindig leültetett, és elkezdte, hogy „Martin és én beszélgettünk, és…” Ebbe nagyon beleuntam. Miért nem mondja el nekem Martin maga? Kábé idáig jutottunk el az előző lemezen” – meséli Gahan.
A 2017-es Spirit felvételeinél először a producernek, az Arctic Monkeys, a Foals vagy a Florence + The Machine lemezeiről ismert James Fordnak lett elege a kimondatlan feszültségekből, aki úgy döntött, leülteti egymással a két főhőst, hogy beszéljék ki végre a problémáikat – Fletcher nélkül. Gahan szerint a menedzserüknek úgy kellett kidobnia a billentyűst a stúdióból, mert úgy érezte, a zenekar tagjaként neki is joga van ott lenni a megbeszélésen. „Voltak kimondatlan dolgaink. Martin úgy volt vele, hogy „neked az jutott, hogy kisétálsz a színpadra és mindenki megőrül, de én írom a dalokat" – elevenítette fel az énekes a Mojonak a konfliktuskezelő beszélgetésüket. „Akkor hány dalt írhatok?” „Hát, ha 12 dal van egy lemezen, akkor max. 4-et.” „Jó! Most már legalább, tudom, és nem fogok tízet írni!”
Gahan szerint Fletch jelenléte arra kényszerítette őket Gore-ral, hogy versenyezzenek, és ettől kicsit ellenséges lett a hangulat közöttük. „Úgyhogy Martinnal ki kellett találnunk, hogyan tudnánk másképp kommunikálni, hogyan tudnánk barátokká válni” – mondja Gahan, aki tudja, hogy furán hangzik, hogy több mint 40 évnyi zenekarozás után lettek igazi barátok Gore-ral, mégis ez a helyzet. A Guardiannek azt is kifejtette, hogyan néz ki ez a hétköznapokban: „Most már ketten kell meghoznunk a döntéseket, úgyhogy kibeszéljük a dolgokat, sokkal többet telefonálunk, néha FaceTime-ozunk is. Ilyesmi egyszerűen nem történt korábban.”
MIÉRT IMÁDJUK ENNYIRE A DEPECHE MODE-OT?
Gahan, aki terápiára is járt, hogy kibeszélje a Gore-hoz fűződő viszonyát és azt a szokatlan új helyzetet, amelyben a Memento Morit kellett felvenniük, Fletcher halála kapcsán is jobban megnyílt. „Vannak dolgok, amiket bárcsak elmondtam volna Fletchnek. Olyasmiket például, hogy „Tudom, hogy nem játszol semmit, de basszus, örülök, hogy itt vagy. Nem tudom, mi a szart csinálsz, de az valami. És valószínűleg nagyon, nagyon fontos” – mondta az énekes, akit idegesített, hogy a billentyűs mennyire szerényen nyilatkozott a saját szerepéről a Depeche Mode-ban. Fletch egyszer haszontalan zenésznek írta le magát, akit nem hoz lázba a dalszerzés, a klasszikus DM-filmben (Depeche Mode: 101) pedig úgy jellemezte – némi öniróniával – a zenekart, hogy „Martin a dalszerző, Alan a jó zenész, Dave az énekes, én pedig csak lődörgök körülöttük.”
„Számomra ez bántó. Hatalmas személyiség volt. A zenekarban ő volt a józan ész hangja, ha túl messzire mentünk egy dallal. Régóta csináltuk ezt hárman, én, Martin, és Fletch. Úgyhogy ez most egy hatalmas változás. Nem zeneileg, mert Fletch semmi zseniálisat nem csinált a lemezeken, de ő képviselte a zenekar identitását” – mondta Gahan, akinek nem csak a stúdióból hiányzik a barátjuk, hanem a koncertekről is. „Martin olyan, mint a pisztolyhős az oldaladon, Fletcher pedig olyan, mintha a zenekar legnagyobb rajongója állhatna színpadra a Depeche Mode-dal. Hiányozni fog a támogatása.”
A Spirit mellett a Memento Mori produceri munkálatait is ellátó James Ford szerint egészen más volt most a hangulat a stúdióban, Gore-ék sokkal nyitottabbak voltak az ötletekre, és volt valami „gyengédség a stúdióban, a veszteség érzése, ami beszivárgott a dalokba is”. Ford állítja, hogy olyan melankolikus szépsége van a Memento Morinak, amit már rég nem hallott a Depeche Mode lemezein, és hasonlóról számolt be a Mojo újságírója is, aki szerint hosszú idő óta a legjobb számaikat írták meg az új albumra. Szerinte a legjobbak azok, amiket Martin Gore közösen jegyez a The Psychedelic Furs énekesével, Richard Butlerrel, mint a lemezről elsőként kihozott Ghosts Again, vagy a leírás szerint Scott Walker világát megidéző Don’t Say You Love Me. „Hatalmas lépés volt Martin számára, hogy valaki mással írjon. Nagyot kockáztatott, mert nagyon határozott bizonyos dolgokkal kapcsolatban, szereti, ha minden a helyén van, és ott, ahol ő akarja” – mondta Gahan, aki először meglepődött, hogy Butler énekel a demókon, amiket Gore átküldött neki, és ettől el is kellett vonatkoztatnia, hogy belevigye a saját személyiségét, de aztán sikerült neki.
AZ ELSŐ BUDAPESTI DEPECHE MODE-KONCERT TÖRTÉNETE.
Gahan egyébként két dalt írt a lemezre, egyet pedig közösen jegyez Gore-ral (a dühösen szövegelős Wagging Tongue-ot, melynek egyes részeit Mark Lanegan halála után írta Gahan, aki Laneganhez hasonlóan szintén énekelt a Soulsavers lemezein, innen volt meg a személyes ismeretség is). A Memento Mori március 24-én jelenik meg, a turné pedig július 28-án ér el a Puskás Arénába. Jegyvásárlás, Facebook-esemény.
