Legyen úrrá rajtam – Az első budapesti Depeche Mode-koncert (1985. július 23., Volán pálya)

Udvariatlan Martin Gore, megdobált Satöbbi és a síró Császár Előd. A Depeche Mode 28 éve is tudott érzelmeket kavarni, amikor először koncertezett a szocialista blokkban. A Recorder 11. számának DM-láz fókusztémája ezzel a múltat felelevenítő összeállítással zárul, most már tényleg jöhet a május 21-i Depeche-koncert a Puskás Ferenc Stadionban.

1985 nyarán az essexi Basildonból indult Depeche Mode öt éves születésnapját ünnepelhette és túl volt már négy lemezen. Legfrissebb albuma, a Some Great Reward 1984 augusztusában jelent meg, rajta négy olyan slágerrel, mint a People Are People (első a németeknél, top 5 Angliában), Master And Servant, Blasphemous Rumours és a Somebody. A zenekar már majd egy éve járta a lemezzel a világot. A Some Great Reward Tour 1984 szeptemberében indult, a cornwalli St Austellben volt az első koncert. Az angliai állomások után Skandinávia, Olaszország, majd az NSZK következett, aztán Hollandia és Franciaország. 1985 márciusában jött a turné amerikai etapja, hogy aztán négy japán dátum után visszatérjenek a kontinensre. Budapest, első kelet-európai helyszínként a turné vége felé került sorra, belgiumi és franciaországi fesztiválfellépések után érkezett a banda Magyarországra. Akkoriban még nem volt nagy hisztéria a zenekar körül, csak formálódott a tábor, a koncertre egyes források szerint négyezren voltak kíváncsiak, mások tízezer nézőről tudnak. Ha hinni lehet a neten fellelhető setlistnek, a Depeche Mode intróval együtt 20 számot játszott, a Some Great Reward anyaga szinte teljes egészében elhangzott (csak a Stories Of Old című dal maradt le). Játszottak számokat mindhárom korábbi albumról (a Construction Time Againről mindjárt ötöt), volt b-oldalas dal (Shout!), illetve egy alig pár hónapos új kislemez, a Shake The Disease. A legendárium szerint a pálya tele volt lengyel és NDK-s turistával, a Depeche Mode tagjai pedig akkor még olyan lazák voltak, hogy fellépés előtt a stadion melletti sörözőben iszogattak. De egy olyan sztori is járja, hogy a koncert után Martin Gore citerát vett az Ecseri piacon, az azonban biztos – mint az alább látható egészen exkluzív képekből is kiderül –, hogy ekkor még simán fotózkodtak a rajongókkal. A Magyar Ifjúság riportere viszont nem volt különösebben elájulva a bulitól. „Alan Wilder a show mesterséget úgy értelmezte, hogy időnként jellegzetes mozdulattal megrázta hátsó fertályát és csípőjét. Elvis, a jó alakú amerikai talán elmosolyodna, ha látná ifjú kollégája nem túl deltás testét, amint „átmegy” leánybűvölőbe.” – írta a lap Gépzene című beszámolójában.

A DEPECHE MODE EBBEN AZ IDŐSZAKBAN BERLINBEN DOLGOZOTT LEMEZEIN, ITT MÉLYEDTÜNK EL A TÉMÁBAN.

Lássuk, hogyan emlékszik vissza a koncertre néhány szemtanú!

Ladányi Balázs, rajongó: Már nem is tudom, hogy kezdődött, de az biztos, hogy a Get The Balance Right-ot hallottam tőlük elsőként. Volt egy ismerősöm, egy német disszidens, Koller úr, ő küldözgette nekem a Bravo magazint. Mindig volt benne Depeche Mode-kép, és nagyon tetszett, hogy a szintik mellett csövek, biciklikerék, kalapács is van a színpadon. Akkoriban a People Are People volt a sláger, erről írtak a német újságok. A magyar rádió viszont a Told You So-t nyomta. Nem tudtam angolul, azt hittem, hogy ez a szám a People Are People, mert ugye a rádióújságban mindig lefordították magyarra a dalcímeket. Ez kicsit összezavarta az embert! Aztán egyik osztálytársam mesélte, hogy a szomszédja mekkora zeneőrült, megvan neki minden, még a People Are People is. Nála hallottam először a dalt, a szerelem azóta tart. 1985 tavaszán 15 éves voltam, éppen matekkorrepetálásra mentem, amikor láttam a buszból, hogy ragasztják a plakátokat. Nem hittem a szememnek! Kicsit furcsa volt a poszter, úgy volt kiírva a zenekar neve, hogy az egyik E betű fölött látszódott egy elsuhanó róka is. De azt is ráírták, hogy „Végre valami a tinédzsereknek.” Mindegy, nagyon megörültem, hogy jönnek.

(A plakátot Kardos Gábor nevű kedves olvasónk küldte be, köszönet érte!)

Diákmelón voltam azon a nyáron, egy kertészetben dolgoztam, innen volt pénzem a jegyre. 150 forint volt a belépő. Három osztálytársammal, két unokatestvéremmel, meg a szüleimmel mentem a koncertre. Őket addigra már sikeresen behülyítettem. Anyukám volt a legnagyobb rajongó! Felvettem a bulit, hallatszik is a kazin, amint olyanokat mond, hogy „jaj de jó!”, „ez a See You”,  „a fiam szerelmes beléjük”, illetve „András, nem látok semmit!” Ma már 69 éves, de simán elénekli az It’s Called A Heart-ot. Nem volt teltház, pár ezren lehettek. Befurakodtam jó előre. Nem voltam módosnak beöltözve, de úgy rémlik, mások se nagyon. Ez csak később lett divat, úgy 1986 körül. A Satöbbi nem hagyott mély nyomot bennem, a főzenekart vártam, ahogy mindenki. Néha megjelent B. Tóth László konferálni, szafari nadrágban, vicces volt. Martin Gore aznap volt 24 éves. Vittünk egy Happy Birthday Martin lepedőt, azt lobogtattuk lelkesen. Martin meglátta és mutatta a többieknek is. A koncert végén Dave Gahan elénekelte neki a Happy Birthdayt. Martin amúgy fekete szado-mazo szerkóban volt, kombiné, bilincs, fekete bőrszoknya, meg minden, ami kell. Mit mondjak, elég feltűnő volt, ilyet sem láttam még magyar színpadon. Persze nagyjából tudtam, mire lehet számítani. A koncert videoanyaga, a Live In Hamburg akkor már megvolt VHS-en, ronggyá néztük a kazettát. A csúcspont nekem a Shake The Disease volt. Mert azt akkor még nem játszották. De ha már videó: úgy rémlik, Alan Wilder filmezett a színpadon. Ki tudja, talán még megvannak neki a felvételek. De szívesen megnézném!

A MAGYARORSZÁGI DM-RAJONGÁS RÖVID TÖRTÉNETE.

Jankó Bálint, rajongó: 14 éves voltam 1985-ben, életem második koncertje volt a Depeche Mode-buli. Azt hiszem, a Poptarisznya című rádióműsorból tudtam meg, hogy lesz koncert Budapesten. Akkoriban nagyon kevés nyugati banda jött ide zenélni, jó, ha volt tíz nemzetközi koncert évente, igazi eseménynek számított az ilyesmi. A Mode-ot elég kevesen ismerték még itthon 1985-ben. Én úgy figyeltem fel rájuk, hogy Göczey Zsuzsa lejátszotta a rádióban a People Are People kislemezt. Nagyon megtetszett, szüleimmel valahogy megvetettem a Some Great Reward albumot, aztán kezdtem gyűjteni a többit is. Az még beugrik, hogy a koncert előtti Poptarisznyában szokás szerint B. Tóth vendége volt Hegedűs László, a koncert szervezője, és arról beszélt, hogy a 25000 jegyből csak 11000 ment el, van még bőven és sajnálja, hogy ilyen korszerű zenekar buliján nem lesz telt ház. Nem voltam beöltözve „módosnak”, és arra sem emlékszem, hogy lettek volna Dave Gahan- vagy Martin Gore-imitátorok a közönség soraiban sem, mindenki hétköznapi ruhában volt. A következő évben megjelent Black Celebration album volt, amivel igazán durrant itthon is a zenekar, a klasszikus Depeche Mode-őrület onnantól kezdődött. Az előzenekar a Satöbbi volt, és hát, nagyon nem szerette őket a közönség. A koncertig sikerült beszerezni az összes addigi DM-albumot, ismertem a repertoárt. Játszottak olyan számokat is, amik nem volt rajta a lemezeken. Az egyiket még sosem hallottam. Próbáltuk megjegyezni a szöveget, meg a dallamot, koncert után mindenki kérdezősködött, ki tud erről a dalról valamit? Mint később kiderült, ez a Shout! című szám volt, a második kislemez (New Life) b-oldala. A színpadképről annyi rémlik, hogy ferde fénysorok voltak, meg pár fura vasszerkezet, amit időnként ütögettek Andyék. Martin Gore-on bőrszoknya volt, meg svájcisapka, a Somebody alatt jött elő a szintije mögül, és a színpad szélére ülve énekelt. Aznap volt a születésnapja is. Elkezdtük a Happy Birthday-t énekelni, erre, ha jól emlékszem, Alan Wilder nekiállt prüntyögni a dallamot a szintijén. Martin nem reagált különösebben, csak szerényen mosolygott. De biztos, hogy nagyon jólesett neki, mert utána olvastam olyan interjút, ahol ezt megemlíti. Valaki felvette a koncertet, aztán persze kézről-kézre járt a kazetta, én is átmásoltam és a koncertjegyet tettem be borítónak. Kellemes emlék, a kazi ma is megvan még valahol.

FOTÓGALÉRIÁNK A DM-RAJONGÓI KIÁLLÍTÁSRÓL.

Seres Péter zenész, a Satöbbi zenekar tagja: Hegedűs László intézte a koncertet, szerette volna, ha valami friss, újhullámos banda nyitja a bulit, így esett ránk a választás. Az újhullámon belül persze teljesen más stílust képviselt a két zenekar, lettek is ebből problémák. Tisztán emlékszem arra a napra. Délután egy utcafesztiválon játszottunk a Vörösmarty téren, koncert után gyorsan át kellett érni a Volán pályára. Azt ígérték a szervezők, rendőri biztosítást kapunk, hogy gond nélkül átszeljük a várost és időben odaérjünk a koncertre. A vicces az volt, hogy nem egy szirénázó rendőrautót küldtek elénk, hanem egy sima gépkocsit. Úton a pálya felé konkrétan megelőztük a felvezető autót. A Depeche Mode teljesen el volt különítve, kigyúrt testőrök vigyáztak rájuk, egy szót sem tudtunk beszélni velük. A teljes színpadot sem használhattuk, csak egy elkerített részen zenéltünk, semmihez nem lehetett nyúlnunk.

Érdekesség, hogy volt a színpadon eldugva négy szalagos magnó, a menedzserünk utólag azt mondta, ezek teljesen egyszerre mentek a koncert alatt. Ebből arra következtettünk, hogy sok minden nem élőben szólt, persze lehet, hogy nem így volt, ennek nem voltam tanúja. De nem is ez volt a fő gondunk. Elkezdtünk zenélni, odasereglettek a színpad elé a német DM-rajongók, akik nagyon zokon vették, hogy nem a kedvencük szól. Gahanéket követelték és dobálóztak mindennel, ami a kezükbe került. Nem volt túl kellemes, de közben történt még valami. Egyszer csak arra figyeltem fel, hogy a DM keménymag üdvrivalgásban tör ki és elkezdenek mutogatni, meg integetni valamelyik irányba. Buli után tudtuk meg, mi történt. A színpad mögött volt a klubház épülete, itt volt a zenekarok öltözője. Martin Gore kisétált az erkélyre, jól láthatóan megmutatta magát. A közönség látta őt, mi nem. Azért ez nem volt túl szimpatikus húzás. Mi nyilván nem voltunk nekik konkurencia, ott szenvedünk a színpadon, a sztár meg kijön a hátunk mögött integetni és elvonja a nézők figyelmét. Rosszul esett, hogy semmibe vettek minket, mert mégis csak egy produkció részesei voltunk. De mindegy, ez történt. Ettől eltekintve kellemes élményeim vannak, nagy tömeg előtt játszottunk, és ekkor láttam először Satöbbi zászlókat a közönségben. Koncert után vissza kellett mennünk a klubházba, nem mehettünk le a közönség közé, így csak hallottuk, de nem láttuk a koncertet.

ŐK VISZONT ANNÁL JOBBAN SZERETIK A DEPECHE-T: LIQUID LIMBS- ÉS BONANZA BANZAI-TAGOK SZINTIPOPRÓL.

Hegedűs László, a koncert szervezője: Én akkoriban Nyugat-Berlinben éltem és dolgoztam, ’82-ben alapítottam a Multimédia céget angol partnerekkel. 1983-ban a Roundhouse nevű helyen ismerkedtem meg a Mute Records vezetőjével, Daniel Millerrel. Martin Gore is ott volt a társaságában. 1984 elején kezdték szervezni a világkörüli turnét. Budapest nem volt cél, inkább az NDK-ba szeretett volna a zenekar eljutni. Rengeteg levelet kaptak onnan, nagy táboruk volt. Én tárgyaltam a keletnémet állami koncertügynökséggel, szörnyű figurák voltak, nem tetszett nekik az ötlet, politikailag veszélyesnek tartották. Ez nem jött össze, a Hungaroton viszont ekkoriban importálta a jugoszláv nyomású Some Great Reward albumot, ez végigfutott a városon, mindenkinek tetszett.  Elmentem az Ifjúsági Rendező Irodához (IRI), az ő segítségükkel próbáltam megszervezni a koncertet. A fő gond az volt, hogy senki nem adott helyszínt a bulihoz, sem a Budapest Sportcsarnokot, sem a Kisstadiont nem kaptuk meg. Nem volt hivatalos devizakeret sem a célra, egyéb utakon kellett összeszedni a pénzt. Az IRI igazgatójának a férje, Jónás Lajos volt a Volán pálya igazgatója, ő vállalta a kockázatot, hogy ott legyen a buli. Hivatalos engedély nem volt, de mindenhol találtunk valakit, akinek tetszett a zenekar és tudott lelkesedni a dologért. A Depeche Mode akkoriban, ha jól emlékszem, általában 40000 dollárért játszott, nálunk százalékos elszámolás volt, nem kértek fix összeget. A koncertre 11500 jegyet adtunk el. Van még egy sztorim a koncerttel kapcsolatban. A Hyattben lakott a Depeche Mode, a buli előtti este a Roosevelt téri Gresham étteremben vacsoráztunk a zenekarral. Az étterem hátsó részében Marjai József miniszterelnök-helyettes, a gazdasági ügyek irányítója adott fogadást kínai főelvtársaknak. A rajongók valahogy megtudták, hogy ott van a zenekar, bejönni nem tudtak az étterembe, de verték az ablakot és Depeche Mode-dalokat énekeltek. Egy idő után maga Marjai jött oda, hogy csináljak valamit, mert a gyerekek zavarják a fontos állami vacsorát. Kimentem, mondtam, hogy srácok, nekem nagyon jó az arcmemóriám és ott leszek holnap a stadion kapujánál – aki nem megy haza egy percen belül, azt nem engedem be. Erre mindenki fogta magát és eltűnt. De volt egy kisgyerek, aki pár perc múlva visszajött. Sírt, és azt mondta nekem: De a bácsi mit csinálna, ha annyi idős lenne mint mi, és épp a Beatles vacsorázna Budapesten? A bácsi el tudna csak úgy menni? És tudod, ki volt ez a gyerek? A Császár Előd. Jóval később ő maga emlékeztetett engem erre az estére.

A BUDAPESTI DEPECHE MODE-KONCRTRE MÁJUS 18-ÁN, SZOMBAT DÉLIG LEHET JEGYEKET NYERNI ITT!

Lévai Balázs (rádiós és televíziós műsorvezető, rendező): Ott voltam ’85-ben, ahogy három évvel később is, de már nem emlékszem sok konkrétumra. Régen volt, csak villanások maradtak meg. Talán az Everything Counts nagy közönségéneklésével fejeződött be a buli. Már rég lementek a színpadról, mikor a közönség még mindig énekelte azt a két sort. Nekem azért úgy rémlik, voltak Gore és Gahan hasonmások a koncerten. Persze lehet, hogy már keverem az 1988-as bulival. Érdekes módon több Gore-osra emlékszem, valószínűleg azért, mert őt könnyebben le lehetett venni. Az ugrik még be, hogy öcsémék, akik hardcore depesesek voltak, odaálltak a Hyatt hotel elé előző este és órákat vártak, hátha meglátják a sztárokat, mikor be- vagy kiszállnak a kocsijukból. A koncert után is rohantak a szállóhoz. Mikor megjött a limuzin, elkezdtek őrjöngeni, integetni, mire Gahan játékosan „megfenyegette” őket a mutatóujjával, hogy nem lesz ennek jó vége… 

Lévai János (Gumipop, Psycho Galore dj): A rocker bátyám vitt el, akinek könyörögnöm kellett, hogy várjuk meg a koncert végét. Alig ismertem pár számot. Fél ház lehetett, a fű felén álltak csak az emberek. És sokan elmentek a ráadások alatt. Nem mentem előre csápolni, ültünk, mert kicsi voltam még. A Satöbbi azért nekem tetszett, az volt a legjobb pillanata, amikor elhangzott a " Kutyám már három hete nem vizel" szöveg, ami persze rímelt az előző sorral. Úgy rémlik, Martin a Somebody alatt egy későbbi gimis osztálytárs csajjal szemezett, aki a bátyja nyakában ült. Császár Előd viszont nem volt ott,  ismertem akkoriban, nem engedték el a szülei a koncertre. De szerintem nem a Hyattben laktak, hanem az Intercontinentalban. 1988-ban is ott voltak, akkor a koncert után én is elmentem a szállodához, de sansztalan volt. A minibuszuk beállt a parkolóba, és egyből kipattant két testőr elénk.

lejegyezte: Fábián Titusz
(a cikket illusztráló, félmeztelen DM-tagokkal pózoló magyar rajongók fotóit az egyik nyilatkozótól kaptuk, de nem sikerült kideríteni eredeti tulajdonosát, amennyiben valaki felismeri saját képeit, kérjük jelentkezzen a szerk@recorder.hu email-címen és mesélje el a találkozást)

a korabeli Live In Hamburg koncertvideó teljes anyaga jól érzékelteti, hogy milyen volt ekkoriban egy DM-fellépés: