Zene, tömegeknek – A Depeche Mode-katalógus

Ha csak a Depeche Mode utolsó tizenöt évét ismerném, zavarban lennék annak az állításnak a hallatán, hogy ez a popzenetörténet legutóbbi közel négy évtizedének egyik kulcsegyüttese. Persze ott van minden más is, ami korábban történt: íme, a Recorder Depeche Mode-katalógusa az összes fontos, nagyszerű, korszakalkotó és felejthető tétellel. Az apropó a friss, tizennegyedik Depeche Mode-album, a márciusban kiadott Spirit, amelynek turnéján az angol zenekar Budapestet is útba ejti, hogy május 22-én fellépjen a Groupama Arénában. Németh Róbert tekinti át a diszkográfiát.

Speak & Spell (1981)

A Depeche Mode sok minden miatt különleges zenekar. Most éppen nem arra a kétségtelen tényre gondolunk, hogy például sosem lett igazi próféta a saját hazájában, Nagy-Britanniában, hanem arra, hogy olyan együttes, amelynek történetében az első lemez után azonnal fejezethatár következett. A könnyed, játékos, slágeres Speak & Spellre az album megjelenése után kilépő, addig viszont a zenekar irányvonalát döntően meghatározó Vince Clarke stílusa és szerzői attitűdje nyomja rá a bélyegét. A könnyűkezű Clarke ezt a hangütést vitte tovább későbbi zenekaraiba, többek közt a Yazoo-ba és az Erasure-be is.

A Broken Frame (1982)

A Clarke kiválása után triófelállásban rögzített Törött keret (ennél képszerűbb, beszédesebb címet a jóisten sem tudott volna adni neki) igazi tranziens, és mint ilyen, „kicsit ilyen, kicsit olyan” album. És – attól eltekintve, de nyugodtan mondhatjuk, hogy azzal együtt is, hogy nem kifejezetten, sőt kifejezetten nem egységes – ihletett munka, sőt egyesek titkos kedvenc Depeche Mode-lemeze. A hangsúly inkább a sötétebb dalok, mint a Leave In Silence, vagy a My Secret Garden felé billen, de az olyan számokkal, mint a The Meaning Of Love még mindig jelen van az egészen korai hangütés is. Ezen a lemezen hallhatjuk az életmű egyik legcsillogóbb gyöngyszemét, az albumzáró The Sun & The Rainfallt.

Construction Time Again (1983)

A harmadik LP címe és a borítón a havas hegycsúcson kalapácsot emelő ember képe és figurája egyértelműen jelez egyfajta irányt. Az album – az első, amelyen a DM-diszkográfiába a Get The Balance Right című, sorlemezen nem szereplő 1983-as kislemezzel becsatlakozott Alan Wilder teljes jogú tagként szerepel – Martin Gore ihletadó 1983-as Einstürzende Neubauten-koncertélménye után mindenféle zajokkal és zörejekkel az ipari zene hatásait viseli. A Construction Time Again mindemellett a kvartett egyik legszínesebb stúdióalbuma: a skála a More Than A Party zakatolásától a Love In Itself jazzes felhangjaiig, és az Everything Counts melodikás popjáig ível.

Some Great Reward (1984)

Ugyan a Construction Time Againt már Berlinben, a Hansa Tonstudióban keverte a zenekar és hűséges producerük, kiadóvezetőjük, Daniel Miller, az egy évvel később elkészített Some Great Reward Martin Gore-ék első nagylemeze, amit teljes egészében a nyugat-berlini kulthelyszínen rögzítettek. Ez volt az az album, amely első ízben rakta fel egységesen azt a soundot és visiont a palettára, amelyekből a későbbi évek egyre erősödő DM-kultusza táplálkozhatott. Az imidzset, a frizurákat, a színeket, a hangulatokat, a hangzásokat, a témákat. Mindezek mellett ez volt a kvartett első mérhető amerikai sikere is – a lemez Top 100-ba került és platina lett.

 A DEPECHE BERLINI MUNKÁSSÁGÁT RÉSZLETESEN IS TÁRGYALTUK.

Black Celebration

(1986)

1985 ugyan nem maradt Depeche-lemez nélkül, ekkor jelent meg a zenekar addigi pályafutását keresztmetsző Singles 81-85 című válogatás, két új dallal, a Shake The Disease-zel és az It’s Called The Hearttal – ennek turnéján léptek fel először Budapesten, a Volán-pályán –, de ez volt az első év, amikor nem jelent meg sorlemez. A következő évben azonban egy minden értelemben, minden addiginál feketébb és sötétebb tónusú anyagot kaptak a rajongók, amely csúcsra járatta a zenekar körüli dark-kultuszt és végképp kontinentális sztárstátuszba emelte Dave Gahanéket.

Music For The Masses

(1987)

„Azért választottuk ezt a lemezcímet, mert annyian mondogatták nekünk, hogy kommerszebb zenét kellene csinálnunk” – nyilatkozta a Music For The Masses ironikus címéről Andy Fletcher. A valódi irónia persze az, hogy ezzel a nem kifejezetten popos, viszont hatalmas slágereket (Behind The Wheel, Strangelove, Never Let Me Down Again) tartalmazó letisztult LP-vel lett a Depeche Mode interkontinentális sztár, és saját ambícióikon túl, főleg a Tears For Fears és Peter Gabriel felől érkező Dave Bascombe producernek köszönhetően, jelzők nélküli popzenekar.

A DM ELSŐ BUDAPESTI KONCERTJÉNEK EMLÉKEI, A HAZAI DM-FAN RAJONGÁS TÖRTÉNETE.

Violator

(1990)

Egyfelől a Violator az első poszt-Vince Clarke-korong, amelynek dalai nem a Martin Gore által legyártott/meghangszerelt demókra épülnek – Alan Wilder kérésére a szőke dalszerző csupán felskiccelt dalvázlatokat rakott össze, amikhez Wilder és a Violator társproducere, a kilencvenes évek egyik legfontosabb stúdióembere, Flood kísérletezett hangzásokkal és hangszerelésekkel. Másfelől és összességében: a Violator a tökélyre csiszolt, csúcsra járatott, csúcsra emelt, esszenciális, világhódító Depeche Mode, a zenekar történetének legsikeresebb kislemezdalaival (Personal Jesus, Enjoy The Silence).

Songs Of Faith And Devotion

(1993)

Ha a Violator a tökéletes, esszenciális Depeche, akkor a három év szünet után megjelent Songs Of Faith Of Devotion (az együttes Achtung Baby-je) a grandiózus, sötét Mode-szörnyeteg, az a magaslati pont, az a súlyos feszültségekből összefeszülő pillanat, ami megelőlegezi a zuhanást is. Mire elkészült a lemez, és főleg mire lement a turné, az, hogy az egymással már alig-alig kommunikáló, súlyos alkoholproblémákkal küzdő Gore, a drogfüggő Gahan, és az együttest a hátán cipelő Wilder továbbra is egy zenekarban zenéljenek, többé nem volt opció. Alan Wilder 1995-ben elhagyta a hajót.

WILDERREL HOSSZÚ INTERJÚT KÉSZÍTETTÜNK, TERMÉSZETESEN A DM-RŐL IS SZÓ VOLT.

Ultra (1997)

Ahhoz képest, hogy Dave Gahan majdnem belehalt egy heroin-túladagolásba, hogy a zenekar elvesztette azt az embert, aki meghatározta a hangzást, és hogy talán az is kérdéses volt, lesz-e még valaha Depeche Mode, a trió nem süllyedt el és az Ultra kifejezetten élvezetes lett – főleg így, húsz év távlatából, még akkor is, ha a Mode-ultrák egy részének a megjelenéskor lehetett némi hiányérzete. A Bomb The Bass-vezér, Tim Simenon produceri irányításával elkészített új album részben őrzi a hagyományokat, azonban reagál is a jelen időre (már csak a producer személyével is), főleg a kortárs elektronikus tánczenére, miközben olyan nagyágyúk vendégszerepelnek rajta, mint Doug Wimbish basszusgitáros, vagy a Can legendája, a nemrég elhunyt Jaki Liebezeit. Az Ultra turnéján jelentek meg első ízben kisegítőzenészek a Depeche Mode színpadán.

Exciter (2001)

Azzal, hogy Alan Wilder távozása után már nem volt olyan tagja a zenekarnak, akinek belsősként koherens víziója lett volna a formáció hangzásáról, a sounddesign, a hangkép megalkotása az éppen aktuális producer kezébe került. Itt ez az ember az LFO-ból, és a főleg Björk-albumok felől ismerős (2014-ben elhunyt) Mark Bell volt, aki ugyan tisztességes munkát végzett, ám ez is kevés volt ahhoz, hogy ne ez a korrektül összerakott, többnyire finom és éteri, de főként unalmas lemez legyen az első nem nagyon fontos Depeche Mode-album, sőt a teljes diszkográfia egyik leggyengébb darabja.

Playing The Angel (2005)

Ez egy újabb első lemez a zenekar pályafutásában: az első album, amelyen az énekes, Dave Gahan dalszerzőként szerepel, az első, amelyen nem-DM-tagok is dalszerzői kreditet kaptak – és az első, amelynek Ben Hillier (Blur, Suede, Elbow) a producere. Az Exciternél zajosabb és dinamikusabb LP – és akkor a most következőket majd nem ismételjük el az újabb sorlemezek bekezdéseiben is – ismét olyan lemez, ami inkább csak azoknak fontos, akik már szeretik a Depeche Mode-ot, de nincs olyasfajta jelen idejű relevanciája, mint a zenekar csúcskorszakában született legfontosabb albumoknak. Viszont ez az egyik értékelhető poszt-Alan Wilder-kiadvány.

Sounds Of The Universe (2009)

Ez pedig az egyik olyan Depeche-album, amit legfeljebb a fanatikus rajongás menthet meg. Amúgy szinte semmi. Amíg az ugyancsak a komfortzónán belül mozgó, négy évvel korábbi lemezzel ki tudunk egyezni, addig az Univerzum hangjai – amelyre Dave Gahan ismét írt dalokat, összesen hármat, és amelyet ismét Ben Hillier jegyez producerként – a semmiből a semmibe tartanak; a lemez úgy biztonsági játék, hogy még a majdnem olyan, mint megnyugtató és nosztalgikus érzését se nagyon sugározza.

Delta Machine (2013)

A négy évvel ezelőtt megjelent legutóbbi korong – aminek ismét Ben Hillierrel, és hosszú évek után újra a keverést vezénylő Flooddal futottak neki –, ugyan nem szolgál annyi emlékezetes dallal, mint a 2005-ös Playing The Angel, mégis ez az utolsó másfél évtized, de így is mondhatjuk: az új évezred talán legizgalmasabb Depeche-lemeze. A zenekar, ha nem is öles léptekkel hagyja el a biztonságot jelentő territóriumot, és nem is alkot nagyot, de legalább kísérletet tesz arra, hogy változtasson a jótékony unalmat permetező modus operandin.

Németh Róbert

HA A HANGOS ÉLETMŰ NEM VOLNA ELÉG - ITT ÍRTUNK A KÉPESRŐL.

Spirit

(2017)

Az új DM-lemezről csak a tények: a 12 számos, közel ötvenperces LP-re három dalt írt társszerzőkkel Dave Gahan, egyet pedig a fő dalszerzővel, Martin Gore-ral közösen jegyeznek. James Ford dance-producer nem vitte el a zenekart kortárs elektróba és a dalok a korábbiaknál erősebben politikus hangvételűek.

a Spirit: