A Rammstein felrobbantotta magát, és a mennybe ment – Ilyen volt a dupla buli a Puskásban

Eszelős látvány, nagy slágerek, lehengerlő metálszínház. A Rammstein minden téren mellbevágó produkcióval turnézik, amit legalább egyszer az életben látni kell. De még jobb többször: ott voltunk a Puskás Arénában mindkét este, és nem bántuk meg, mert másodjára még erősebb koncertet adtak, hiába tűnt úgy, hogy nincs már hová fokozni a dolgokat.

Utoljára 12 éve lépett fel a Rammstein Budapesten, és akkor korántsem tűnt egyértelműnek, hogy ennyi idő elteltével egymás után kétszer is megtöltik a Puskás Arénát. Sőt, abból a szempontból egészen szürreális, hogy (a hozzánk hasonló duplázókat nem számítva) közel 100 ezer ember nézte meg őket most élőben, hogy annak idején a tönk széléről kellett visszahozni a Rammsteint, hiszen a kiégés jeleit mutató Rosenrot után, a 2009-es Liebe ist für alle da készítése alatt a saját bevallásuk szerint is majdnem feloszlottak. Utána még jöttek telt házas jubileumi turnék, amerikai sikerek, de a következő 10 év inkább resztli-kiadványokkal és mellékprojektekkel (Lindemann, Emigrate, Villanycigány) telt, koncert kevés volt, stúdiólemez pedig nulla, hogy aztán a 2019-es címnélküli album ne csupán váratlanul erős comebacket, hanem egy egész Rammstein-reneszánszt hozzon. Amibe nyilván belejátszott a 10 éves várakozás okozta eufória, a lemezen mutatott csúcsforma, a hajszálnyival lecsiszoltabb-elektronikusabb hangzás, és persze a Deutschland okos botrányklipjének kirobbanó sikere is. A Rammstein arénazenekarból stadionprodukcióvá nőtte ki magát, ami elsőre úgy hangozhat, mintha csak a szavakkal játszanánk, pedig ez a közönség méretében (10-12 helyett 50-60 ezer fő) és a koncertshow tekintetében is többszörös szintlépést jelent. Ekkor született meg a mostani produkció alapja is, ami talán hozzánk is eljutott volna, ha nem jön a Covid, de hát jött, és a karantén alatt írt Zeit egy újabb, nem várt megújulást hozott, amikor egy lágyabb, melankolikusabb színt vitt a Rammstein zenei világába.

Ebből a szempontból tehát a legjobb pillanatban (másból meg a legrosszabban, de erről később) ért el hozzánk a Rammstein turnéja, aminél nagyobb, látványosabb stadionprodukciót manapság nem igazán lehet látni. Már a színpad puszta mérete is elképesztő, ami a több mint kétórás koncert alatt rengeteg arcát mutatja meg: hol valami ősi civilizációs romnak tűnik egy fiókban maradt Kubrick-filmből, ami hideglelős túlvilági hangulatot áraszt, hol úgy lövelli ki a fényeket az égbe, mintha mindjárt leszállnának ide az ufók, amikor pedig pirotechnikai csúcsbemutatót tartanak, a nézőtér közepére helyezett, szinte állandóan füstölgő tornyokkal együtt úgy néz ki, mintha vészesen közel kerültünk volna Szarumán valamelyik orkgyárához A Gyűrűk Urában. És ez még csak az elsőrangú fénytechnikával megfejelt színpad, amit teljes szélességben bemozognak a zenészek, akik amúgy is folyamatosan akcióznak, és egymásnak is alágyújtanak a gitárra vagy a hátukra szerelt lángszórókkal.

Mondják, hogy ez szimplán csak piromániás parasztvakítás, és persze, van benne az is, de ezzel semmi gond nincs, mert bőven van hagyománya a rockzenében a Kiss (a gitáros Richard Kruspe egyik nagy példaképe) és más 70-es évekbeli rockzenekarok gigakoncertjei óta. És pláne nincs gond, ha olyan szinten művelik azt, mint a németek, akik akkor is meg tudnak lepni a színpadi trükkökkel, ha az ember ismeri már a show-t, mert hiába tudja, mikor jön tűzijáték-ropogás, ha az az irdatlan hangerejével mindig ráhozza a frászt, vagy a tűzcsóvaerdő, ha az a kánikulával megfejelve olyan, hogy akár grillezni is lehetne a Puskás mellett.

Ez nem pusztán tűzijátékmetál, hanem egy látványos horrorshow, egy precíz metálkoncert és egy bizarr Wagner-opera keveréke, ami úthengerként megy át a közönségen. Vannak koncertek, amik érzelmileg érintik meg az embert, a Rammstein előadásának hatása alól viszont fizikailag képtelenség kivonni magunkat. Ebben benne van az is, hogy az első felvonásban olyan szemkápráztató fényjátékot kapunk, amit még a Tame Impala is megirigyelne, az is, hogy olyan tökéletes dramaturgiával építik fel a show-t, hogy pontosan naplementekor érjenek el a Mein Herz brennthez, amiben először eresztik szabadjára bőséggel a lángokat és égetik fel a színpadot, és az is, hogy egyszerű, de iszonyú hatásos színkódokkal teremtenek hangulatot, amikor a Puppe horrorzöldbe, a Sonne egy napkitörés narancsvörösébe, a Zeit pedig az elmúlás kékjébe borul.

Meg persze az is, hogy minden öncélúnak tűnő durrantásra jut egy kidolgozott műsorszám, ami a dalok szövegéből csinál horroroperába illő groteszk geget: ilyen például a fekete konfettieső a Puppe-ben, amikor a kihasznált gyerekekről szóló szám végén a baba "epét hány", vagy az, amikor a híres német kannibál, Armin Meiwes ihlette Mein Teil alatt Lindemann egyre nagyobb lángszórókkal pörköl alá a billentyűsnek, akit egy hatalmas kondérban főz meg, hogy aztán Flake onnan kiszabadulva a világ minden tája felé kalimpáló végtagokkal, ide-oda bukdácsolva másszon fel a szintije mellé, és kezdjen bele a Du hastba. (A billentyűs amúgy is a zenekar legszórakoztatóbb burleszkfigurája, aki minden helyzetet megszív, ha pedig épp csak rárakja a pár hangból álló szintidallamkoronát a Rammstein ipari zúzdájára, akkor nyeszlett sárga űrlénynek öltözve futópadózza végig a számokat.)

A Rammstein olyan elképesztő show-t csinál, és akkora zenei élményt ad, amit nem csak kétszer, de háromszor-négyszer is simán meg lehetne nézni anélkül, hogy elunná az ember. Bajban is lennék, ha választani kéne a két este közül, mert a kedd az első találkozás miatt értelemszerűen maradandóbb élmény volt, a Rammstein viszont egyértelműen a második nap volt jobb formában. Felszabadultabbnak is tűntek, már amennyire ezt ilyen távolságból meg lehet ítélni, és Lindemann is jobb napot fogott ki. Kevesebb hangot csalt el, alig-alig dörmögött, sok számot szinte lemezminőségben énekelt, és magához képest sokat kommunikált, ami azt jelenti, hogy négyszer is belekiabálta a mikrofonba, hogy Budapest! A közönség pedig mindkét este szuperlelkes volt, több számnál szinte a teljes stadion hullámzott, ugrált, integetett – ritkán látni 50 ezer embert ennyire együtt mozogni.

A legnagyobb ováció az alapslágerek mellett az új dalokat fogadta, a Deutschlandot és a lemezen tényleg rádióbarátnak tűnő, élőben viszont iszonyú húzós Radiot meg az Auslandert, de csúcspont volt a Zeit és a Giftig is (kár, hogy az Armee de Tristen kimaradt a legutóbbi lemezről, de a Lügennek is örültem volna, már csak azért is, mert egy metálkoncerten az igazi polgárpukkasztás az autotune-os éneklés lett volna). Zeneileg a Reise, reise rajongói jártak rosszabbul, mert arról csak hírmondónak maradt egy-két sláger (Mein Teil, Ohne dich), viszont volt különlegesség a régi időkből (a 22 éve nem játszott Bestrafe mich). Legutóbb a Red Hot Chili Peppers megszólalása legendásan megosztó volt a Puskás Arénában, a Rammstein viszont sokkal jobban szólt: a 122-es szektorban tökély volt a hangzás, a 119-esben pedig (az első este) hamar orvosolták a problémákat, és előkerültek a gitárok is (barátok beszámolói alapján azért most is voltak olyan szektorok a kakasülőn, ahol nem volt igazán élvezhető a koncert).

Egy ekkora volumenű produkció persze azzal jár, hogy minden pillanata kiszámított és megtervezett, vagyis spontaneitásnak zeneileg sincs helye, de ez a Rammstein katonás metáljánál nem okoz problémát, hiszen amúgy is az óramű-precizitás a lényege. Így aztán senkit se lepett meg, hogy a setlist tökéletesen épül fel, erősen zúz (Rammlied), masíroz (Links 2-3-4) és szed régi kedvencekkel szanaszéjjel (Sehnsucht), aztán pedig mindig jókor lélegez fel (Mein Herz brennt, Puppe). Mondhatnánk, hogy tök felesleges például Kruspe dj-szettje a Deutschland előtt, még akkor is, ha felfoghatjuk tisztelgésnek a zenekar elektronikus tánczenei gyökerei előtt, akik köztudottan sokat merítettek a ’90-es évek német techno színteréből. De a koncert dramaturgiájában ennek is helye van, hiszen nem lehet akárhány szögletes riffelésű dalt egymás után pakolni. A Rammstein jó érzékkel mutatja meg, hogy csak félig igaz az a dicséretnek is beillő beszólás, hogy egy komplett életművet húztak fel a Ministry Just One Fix című dalára, és nemcsak azért, mert legalább ennyit ihletődtek máshonnan (német újhullám, Die Krupps, vagy a Laibach totalitárius esztétikákat kiforgató imidzse), hanem mert ez az életmű tényleg egészen széles skálát ölel fel: legalább annyira groteszk horror (Puppe), mint pimasz szatíra (Mein Teil), merengés (Adieu) és meghatás (Engel, Ohne dich), mint pompás euródiszkós szeletelés (Giftig) és olyan grandiózus dallamvezetés, amit csak Wagner honfitársai tudhatnak megírni.

A Rammsteinnek jól áll mindegyik, pláne, amikor az első ráadásban kijönnek a küzdőtér közepén felállított B-színpadra, ahol az előzenekari posztot betöltő zongorista lányduóval, a francia Ábelarddal adják elő az Engelt. Az ilyen pillanatok nem csupán hatásos látványelemek, hanem a koncertet is bensőségesebbé teszik annyira, amennyire egy 50 ezer embernek adott stadionkoncert intim lehet. A Rammstein nem kiabál közhelyeket a mikrofonba a közönségnek, hogy nélkületek nem tartanánk sehol, hanem inkább felfújható gumicsónakokba szállnak, hogy aztán a közönség tengerén ússzanak vissza a színpadra, és adják elő ott az Auslandert, amivel azt sugallják, hogy a koncert, pláne a közösségi élmény az együttes erőfeszítésünkből születik meg.

A Rammstein bravúrja, hogy csak minimálisan kommunikálnak a közönséggel, az előadásban mégis megteremtik a közösségvállalás illúzióját, akár az Engelben, amikor a közönség és a színpad közötti falat áttörve kijönnek a küzdőtérre, akár az auslanderes gumicsónakozással, ami alatt a gitárosok setlisteket írnak alá és osztogatnak a csónakból az embereknek, akár a Du hast alatti közönségvezényléssel, amikor különösebb buzdítás nélkül együtt énekel az egész stadion a zenekarral, akár a koncert utáni meghajlással, ami több egy szimpla, előadás végi köszönöm-nél, mert a letérdeléssel és főhajtással együtt benne van az alázat gesztusa is a közönség és a színpad felé. Mindezt úgy, hogy a koncert azzal kezdődik, hogy Lindemann az égből aláereszkedik a színpadra, és úgy ér véget, hogy az egész zenekar oda liftezik vissza: mennybe mennek, aztán Rammstein-módra felrobbannak, mit mondjak, nem teljesen váratlanul.

És pont emiatt is mélységesen szomorú Till Lindemann botránya, ami ennek az európai turnénak az elején robbant ki. Mert ha igaz, amivel vádolják, az pont azt a különleges köteléket gyalázná meg, amely a zenekar és a rajongók között az elmúlt évtizedekben létrejött. A két koncert ebből a szempontból egyfajta limbóban zajlott, hiszen a berlini rendőrség nyomozást indított, de fejlemény egyelőre nincs, Lindemannt pedig, ahogy arra a zenekar a közleményében is kitért, megilleti az ártatlanság vélelme. Addig is mindenkinek az egyéni morális dilemmája, mit gondol a történtekről, vagy mennyire színezi ez át a zenekarhoz fűződő viszonyát. Akárhogy is lesz, akár túléli a Rammstein a botrányt, akár szétszakítják a történtek, vagy morálisan kerülnek kompromittált helyzetbe akkor is, ha jogilag tisztázzák Lindemannt, egy biztos: ez a két koncert most közel tökéletes volt, toplistás élmény a legtöbb embernek, aki ott volt. Minden másban később majd okosabbak leszünk.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás