Megnéztük Azahriah poptörténelmi jelentőségű triplázásának első estéjét. Bár nincs zenész, aki korábban ehhez akár csak hasonlót elért volna, Azahriah ambíciója az volt, hogy az este ne róla, hanem a zenéjéről (és a világszínvonalú látványról) szóljon.
Szegény Azahriah tragédiája az, hogy kifejezetten egyéni hangú, rengeteg, egymástól távoli műfajból merítő, számtalan ötlettel megszórt zenével lett iszonyatosan népszerű. (Lehet nem szeretni, de azt a véleményt sosem tudtam hová tenni, hogy „tucatzene” – mintha tele lennénk előadókkal, akik popot, latin és jamaicai műfajokat, trapet, drillt, mulatóst, metalt és akár, mint tavalyi nagyinterjúnkban olvasható, arabos melizmákat raknak a zenéjükbe anélkül, hogy abból teljes káosz jönne ki.)
ÍGY TAROLTA LE AZAHRIAH ÉS DESH A YOUTUBE-OT
Oké, az vicc volt, hogy tragédia, de számomra a kicsivel több mint másfél órás koncert első, nagyobbik része arról szólt, hogy Azahriah azt akarta, hogy a zenéjéről szóljon az egész; vagy inkább a zenéről és a látványról, de semmiképpen nem róla, a Sztárról, Akiről Mindenki Beszél stb.
Kb. negyedórával a kezdés után kommunikált először hosszabban a közönséggel, mégpedig arról, hogy vannak, akik azért jöttek, mert szeretik őt, vagy szeretik a zenéjét, és vannak, akik csak meg akarják nézni, hogy mire volt ez a nagy felhajtás – reméli, hogy mindenkinek élvezetes és emlékezetes lesz a történelmi (és ezzel nem túlzott) este. A későbbiekben is elég kevés volt a felkonf, és inkább a dalokat helyezte kontextusba (az egyik korai, egy másik új, ilyesmik). Mozgása is – a gesztikulálást leszámítva – minimális volt.
A látványra nem is lehetett panasz: hatalmas LED-falak egyedi videókkal, bőségesen adagolt füst- és tűzcsóvák, néhány tűzijáték, táncosok, a közönségbe mélyen benyúló kifutó közepén emelkedő hengeres színpadrész – lásd alább a fotókat.
Hanem a zene. Egyrészt az van, hogy nem azért ment a hatvanas évek végén a rockzene az arénákba, mert ott annyira jól meg tud szólalni, mert hiszen egyáltalán nem – hanem színtisztán gazdasági okokból (lásd ezt a cikkünket). Az Azahriah zenéjét igazán izgalmassá tevő részletek egy jelentős része definíció szerint el kellett, hogy vesszen.
Másrészt sajnos Azahriah is osztja azt a megmagyarázhatatlanul széles körben elterjedt, teljességgel téves elképzelést, hogy a számítógéppel írt zenét élőben rockzenekarnak kell megszólaltatnia. Így aztán az a műfaji kavalkád, ami az egyik legfontosabb jellegzetessége, jelentősen kilapult és kissé össze is szürkült. Szép dolog, hogy többször vonósokat (mármint igazi, élő zenészeket) és fúvósokat is bevetettek, de ez nem igazán hallatszott (lásd: aréna).
TAVALYI KONCERTBESZÁMOLÓNK A BUDAPEST PARKBÓL
Persze a számok így is felismerhetőek voltak, Azahriah fülbemászó hookhalmozása és egyedi énekstílusa gyakorlatilag tetszőleges kísérettel megtenné a maga hatását, szóval lehetett örülni a slágereknek és nézegetni a látványokat. Ez teljesen rendben is van, mondhatni a legtöbb ember számára ez az egésznek a lényege – csak éppen úgy éreztem, hogy maga Azahriah ennél jóval komolyabb zenei ambíciókkal vágott bele ebbe a koncertbe, amiket nem sikerült (talán nem is lehetett volna) megvalósítani.
Aztán egy bő óra múlva megérkezett Desh (aki egyébként az előzenekar is volt, és este 8-kor, amikor elvileg kezdődött az egész, már játszott is), és az ő dinamikus, a teret bemozgó stílusa Azahriah-t is kimozdította az addigi statikus jelenlétből. A záró bő félóra az arénakoncert másik, talán kevésbé nagyratörő, de legalább szinte biztosan működő fajtáját hozta: a sztárok pörögnek a színpadon, a közönség pörög a nézőtéren, örülünk a slágereknek és egymásnak (és közben még szólnak valami hangszerek is).
A legvégére jutott a legnagyobb közönségénekeltetés a Mind1-ben, majd az összes táncos és zenész felvonulása után egy egyszerű elköszönés: „Köszönjük szépen, hogy itt voltatok, további jó éjszakát mindenkinek”.
Rónai András
MÉG TOVÁBBI ÍRÁSOK AZAHRIAH-RÓL
Még fotók, Lékó Tamás képei:
