„Jó erős nyolcas hátulról" – Antonia Vai és I Am Soyuz (interjú)

Magyarok a szüleik, de Svédországban nőttek fel. Bár a zenéjük különböző, sok köztük a hasonlóság: habzsolják az életet, két ország között ingáznak, és határozott véleményük van arról, ami nem oké. A tavaly már a Nagyszínpad döntőjébe jutó Antonia Vai és az első albumát egy március 20-ai budapesti koncerten bemutató I Am Soyuz, azaz Bozóky Felícia az otthonról, utazásról, a svéd zeneiparról, a női testről és arról, hogyan lesz egy műtétből albumcím. Csepelyi Adrienn interjúja a Recorder magazin 69. lapszámának Nagyon svédek című mellékletéből.

Hogyan ismertétek meg egymást?

Antonia Vai: Stockholmban játszottam, Lili ismerte a zenészeimet, és eljött a koncertünkre. Hatalmas jammelés volt a backstage-ben, én meg csodálkoztam, hogy hú, ki ez a csaj, milyen jól énekel. Korábban is tudtunk persze egymásról. Mindenki azzal jön, hogy jé, te svéd vagy? Ismerek egy másik svéd zenészcsajt! Aztán volt az a buli nálad…

I Am Soyuz: Ó, igen. Kikísértelek, de nem működött a kapukód, úgyhogy kizártam magam a saját házibulimból.

Antonia Vai: Pólóban, mínusz tíz fokban.

I Am Soyuz: Kiabáltunk, hívogattuk azokat, akik a buliban voltak, de hiába, úgyhogy végül elmentem Antoniáékhoz aludni.

Az a benyomásom, veletek mindig történik valami.

I Am Soyuz: Muszáj csinálni dolgokat. Nincs sok időnk itt a Földön.

Antonia Vai: Nekem a kíváncsiság a lételemem, muszáj mennem. Ha mozgásban vagyok, rátalálok a jó energiákra. Ezért költöztem Pestre is.

Mi az első három szó, ami eszetekbe jut Magyarországról?

Antonia Vai: Pörkölt… Na jó, nem.

I Am Soyuz: Az első kicsit melegebb tavaszi éjszaka illata. Az nagyon erős emlék. A szabadság illata.

Antonia Vai: Az én illatemlékeim nem ilyen finomak. A gyógyfürdőké, például. Az a gyerekkorom.

Svédországról mi ugrik be először?

Antonia Vai: Egy friss érzés. Rögtön előjön, amikor kiszállok a repülőből. Nem tudom, mi az. Talán a végtelen erdők.

Antonia Vai és Bozóky Felícia. Fotó: Komróczki Diána

A művészetetekre hatással volt az, hogy Svédországban nőttetek fel?

I Am Soyuz: Szerintem igen, abból a szempontból, hogy más a viszonyom a zenével. Ott a zene a norma. Mindenki zenél valamilyen szinten, és sok zenét hallgat. Az iskolában nem ének-, hanem zeneóra van, és az alapoknál kezdjük.

Élvezitek ezt a rengeteg utazást?

I Am Soyuz: Én nem szeretek utazni, de imádok elmenni helyekre. Úgyhogy ez a kényelmetlenség belefér. Tizenhét éves koromban felállítottam egy szabályt: ha lehet utazni, akkor muszáj utazni. Ha jön a lehetőség, nincs kérdés. Minden útból tanulsz, még ha rosszul sül is el.

Antonia Vai: Én a Stockholm–Budapest távot már nem utazásként élem meg.

I Am Soyuz: Körülbelül mintha elmennék Szegedre.

Össze lehet hasonlítani a két főváros könnyűzenei életét?

Antonia Vai: A budapesti underground szcénába nagyon gyorsan be lehet kerülni. Ez Stockholmban egész más, kicsit mint Londonban: nem fizetnek a legjobb klubok sem, és mivel rengeteg az élőzene, végtelennek tűnt az egész. Ott kiadó nélkül nem lehet bekerülni sehová, a svéd zeneipar még mindig kicsit presztízskérdést csinál ebből.

I Am Soyuz: Ha nincs mögötted label, nem kerülsz be sehová.

Antonia Vai: Budapesten kíváncsibbak az emberek. Stockholmban tuti nincs olyan, hogy csak úgy elmenjen egy tömeg megnézni, ki vagy.

Nagyon svédek című cikksorozatunkból megtudhatod, mi a svéd zenei csoda egyik titka, ki a világsztárok legnagyobb svéd slágergyárosa, kik a legmenőbb svéd popcsajok manapság és olvashatsz a legmagyarabb svédek és a legsvédebb magyarok ízlésének metszéspontjairól (többek között a budapesti svéd nagykövet is megmutatja kedvenc zenéit a Recorder olvasóinak), de bemutatjuk a világ legjobb, svéd kamaszlányokról szóló leszbifilmjét is.

Mi a helyzet vidéken?

Én csak Linköpingről és Örebróról tudok nyilatkozni, ott tanultam egy évig az erdőben, akkor voltak fellépéseim.

Mit tanultál te az erdőben?

Antonia Vai: A Bibliát!

I Am Soyuz: Mondjuk, kicsit most tényleg úgy nézel ki, mint egy hittérítő.

Antonia Vai: Van benne valami. Ma bohém papnak öltöztem.

Kalapban és sok ékszerrel. Szóval mit tanultál az erdőben?

Antonia Vai: Zenét. Svédországban sokan járnak úgynevezett folkhögskolorba vagy népiskolába érettségi után. Ezek közül sok bentlakásos, távol a világtól.

Felícia, hogy kerültél a Burnig Man fesztiválra?

I Am Soyuz: Los Angeles–Reno road tripen voltunk a barátaimmal, és nekem kellett egy bendzsó. Találtunk egy boltot Renóban, ahol Burning Man-biztosítást kínáltak a hangszerekre – ha tönkremegy a fesztiválon, visszakapod az árát. Így lett bendzsóm, aztán találkoztam emberekkel, akiknek volt színpadjuk, és megkérdezték, nem akarok-e játszani. Akartam.

Igaz, hogy rajongóval is találkoztál a nevadai sivatagban?

I Am Soyuz: Igen, odajött egy srác, hogy hé, én ismerlek Spotifyról! Nagyon vicces volt. Találkoztam magyarokkal is. Egy homokviharban elvesztettük egymást a többiekkel. Biciklizek a porban farkaséhesen, egyszer csak a homályból kibontakozik egy címeres magyar zászló. Azt hittem, délibáb! Odamentem, volt pálinka, kaptam vacsorát. Egyébként egy trambulinon lehetett ugrálni náluk meztelenül. Később vissza akartam menni egy üveg piával, de sosem találtam meg őket.

Nem kell sokat beszélgetni veletek, hogy kiderüljön: mindkettőtök számára nagyon fontos a női egyenjogúság.

Antonia: Fú, kinyitjuk ezt az ajtót?

Várható volt, nem? Engem néha feminácinak becéznek a kommentelők.

Antonia Vai: Jó, de itt bárki, aki erről beszél, femináci. A svéd ismerőseim – srácok is – tök komolyan vették a #metoo-t. Magyar oldalról viszont elképesztő passzivitást tapasztaltam. Amikor pedig a még panaszkodni is kezdtek, hogy ez kicsit már túlzás – hát, megszédültem.

I Am Soyuz: Szerintem a szembesülés volt a legnehezebb: te jó ég, hogy bírtuk ezt eddig tolerálni? Miért kellett ennyi időnek eltelnie, hogy mi, nők beszélni merjünk? Tinikorodban megtanultad, hogy ne szólj, nehogy valakit megsérts, igazából még pozitív is, mert hát csinosnak lát… Ezt nevelte belénk a társadalom, és ez még mindig nem fordult át, még többet kellene ezzel foglalkoznunk, hogy mindenkibe beleivódjon.

Svédországban érzékelhetően jobb a helyzet?

Egyszerre: Igen.

Antonia Vai: Ha a svéd barátaimnak mesélek az itteni vitáimról, azt kérdezik: úristen, hogy bírsz nyugodt maradni? Nem értik, hogy alapvető dolgokról kell beszélnem. Basszus, hát én nem vagyok egy radikális ember!

I Am Soyuz: Ha Svédországban megkérdezed bárkitől, feminista-e, az a válasz, hogy persze. Itt meg elkezdenek magyarázkodni, hogy hát, feministának mégse mondanám magam, hordjanak azért melltartót… Svédországban azt mondani, hogy nem vagy feminista, nagyjából olyan, mint kijelenteni, hogy antiszemita vagy. Nem akceptálható.

Az utóbbi években Björktől Taylor Swiftig sok női előadó szólalt fel a zeneipar hímsovinizmusa ellen. Benneteket hogyan érint a szexizmus?

Antonia Vai: Egy nő vagy túl szexi, vagy nem elég vad. Lehetne kicsit több, vagy jaj, picit túl sok. Csakhogy mi nem vagyunk kíváncsiak ezekre a véleményekre. Nem kértük őket.

I Am Soyuz: Semmi másról nem beszélnek, csak a külsőről. Akkor se, ha a zene ott van.

Antonia Vai: Gyakran kérdezik, hogy ha ez engem zavar, miért foglalkozom vele. Próbáltam elmagyarázni, hogy ebből nem lehet kiszállni. Mész az utcán, és tudod, hogy néznek. Sőt én is kívülről tanultam meg látni magam. A női testet férfiszemmel látjuk. Amikor pontoznak engem, én is pontozom magam! Egy női testet tudat alatt teljesen máshogy kritizálunk, mint egy férfiét. Én ez ellen kőkeményen dolgozom, de attól még mindig így van.

I Am Soyuz: Stockholmban laktam egy csajjal, aki egy híres gyerekműsort vezet a tévében, és egy betegség miatt jellegzetes külseje van. Állandóan felismerik az utcán. Egyszer odajött hozzá egy gyerek, és azt mondta: a papám szerint csúnya vagy. Nem a gyerek tehet róla, az apja erre kondicionálta. De valójában miért is számít, hogy néz ki? Sikeres nő saját műsorral, keményen dolgozik, kompetens – annyi pozitívuma van, de a legvégén teljesen mindegy. Csak az számít, jól nézel-e ki. És ehhez alkalmazkodnunk kell. Ha rossz napunk van, szarul nézünk ki, azonnal lecsapnak. Nem arról beszélnek, hogy hű, annyit dolgozott a stúdióban, hogy nem fésülködött, hanem, hogy mi ez a kóc? Elhagytad magad?

Antonia Vai: Alapbeállítás, hogy a női test ott van a férfiszemek számára. Hát az csak pozitív lehet, amikor utánunk ordítanak, hogy szép vagy, Cicmic! Jó erős nyolcas hátulról! Amikor Pestre költöztem, ez sokkolt. Szociális kutatásba fogtam: lemegyek a boltba melegítőben, akkor mi van? Valaki beszólt. Próbáltam visszavágni – az csak olaj volt a tűzre. Rájöttem: egyetlen dolgot tehetek. Én úgy érzem, a catcallinggal belegázolnak az integritásomba, nem tisztelik a határaimat, és ezt vissza akarom adni valahogy, úgyhogy fura dolgokat csinálok. Grimaszolok egyet. Csinálok valami váratlant. Hogy kizökkentsem, úgy, ahogy ő tette velem. –

Na, akkor beszéljünk a szakmai dolgokról: Antonia, te most épp Dél-Amerikába indulsz.

Antonia Vai: Új zenei projektbe fogtam egy Budapesten élő német DJ-lánnyal, Tareminával, A duónk neve Shambalesa, hamarosan megjelenik az első dalunk. Most Dél-Amerikába utazunk, a Facebookon és az Insta-profilunkon követhető a turnénk. Májustól koncertezem újra itthon.

Felícia, neked pedig február nyolcadikán jelent meg az első lemezed.

Az a címe, hogy Whipple. Ez egy műtét, amit hasnyálmirigy-daganatnál alkalmaznak, amikor az még műthető. Kiszedik a hasnyálmirigyet, a patkóbelet, a gyomor egy részét, sokszor a májét is – tulajdonképpen kivesznek mindent, és visszavarrnak. És fantasztikus módon működik. Kicsit ilyen ez az album is: bennem volt egy csomó minden, amit most kiadok.

Szerző: Csepelyi Adrienn

Fotó: Komróczki Diána