Filmrecorder. Szerelmesek, lányok és kész – 20 éves minden idők egyik legjobb leszbifilmje

A Redvás Åmål 1998-ban érkezett a mozivászonra, és azóta nem tudjuk megunni ezt a svéd csodát. Pedig önutálattal küzdő és lázadó kamaszokkal, kisvárosi felnövéstörténetekkel, tiltott szerelmekkel is tele a padlás. Miért ilyen időtálló? Miért lett belőle LMBTQ-alapmű? És mit szólt hozzá Ingmar Bergman? Körbejárjuk minden idők egyik legszerethetőbb tinifilmjét. A cikk 69. Recorder magazin Filmrecorder rovatában jelent meg.

Két kamaszlány ül egy vadidegen férfi kocsijának hátsó ülésén. Agnes 16 éves, csendes, zárkózott, kirekesztett, és pontosan tudja, hogy a lányokhoz vonzódik. Elin 14 éves, szószátyár, impulzív, népszerű a suliban, és elege van a fiúkból. Agnes szerelmes Elinbe. Elin még csak néhány órája vett először tudomást Agnes létezéséről. Mindketten az Åmål nevű svéd porfészekben élnek, elvágyódnak onnan. Stoppolni akarnak, egész Stockholmig. Mert az tuti más lesz, izgalmas. Kaland. Még sosem csináltak ilyet, a szívük hevesen dobog. „Totál megőrültünk” – súgja Elin Agnesnek. – „De kurvára menők vagyunk.” És ahogy a rádióból felerősödik a Foreigner romantikus slágerének refrénje („I want to know what love is”), a lányok megcsókolják egymást. Libabőrös pillanat, aminek a nem túl bizalomgerjesztő sofőr vet véget, kitessékelve őket. Tök mindegy. A világ tótágast állt. Már semmi sem ugyanaz.

Ez az 1998-as Redvás Åmål egyik legszuperebb jelenete, és még tartogat hasonlókat. Lukas Moodysson szűk másfél órás, varázslatosan életszerű, imádnivaló romantikus debütfilmje bombasiker volt Svédországban: a Titanicot ugyan a tévhitekkel ellentétben nem tudta lekörözni, de így is tömegesen tódultak be rá előbb a svéd, majd európai nézők. (Nálunk 2000-ben mutatták be Kurva Åmål címmel a Titanic filmfesztiválon; eredeti címét, a Fucking Åmålt azért változtatták meg Show Me Love-ra angol nyelvterületen, mert amikor Oscarra nevezték a filmet, a Variety nem lett volna másképp hajlandó reklámozni.) „Egy ifjú mester első remekműve” – áradozott róla Ingmar Bergman. A film népszerűsége húsz év elteltével sem látszik csökkenni; a film nem hivatalos online fóruma most is úgy pörög, mintha tegnap mutatták volna be. Miért imádjuk mindmáig ezt a szerény, sztárok nélküli svéd tinifilmet?

ÉS MIÉRT IMÁDJUK A SVÉD POPZENÉT?

Agnes (Rebecka Liljeberg) és Elin (Alexandra Dahlström) szeretetreméltó viszontagságai nemzetiségtől függetlenül bárki számára könnyen átélhetőek, mert Moodysson keresetlen, lo-fi egyszerűséggel, nagy adag spontaneitással, végtelen együttérzéssel fordul a lányokhoz, meg egyáltalán, a kamaszkor utólag kisszerűnek tűnő, ám akkor világrengető, végletes drámáihoz. A két fiatal színésznő természetes játékának is köszönhető, hogy nem sablonfigurák, hanem vicces, rokonszenves, néha frusztráló személyek, akik velünk is járhattak volna egy osztályba.

Átérezzük, miért borul ki Elin azon, hogy mindig ugyanazokon a dög unalmas házibulikon mindig ugyanazok a mulya fiúk legyeskednek körülötte, és hogy még soha nem volt rave-en, de már nem is lehet, mert a megfellebbezhetetlen tinimagazin szerint a rave már lejárt lemez. Legszívesebben megölelnénk Agnest, amikor szinte senki nem jön el a szülei által szervezett szülinapi zsúrra, vagy amikor apja úgy vigasztalja Michael Stuhlbarg Szólíts a neveden-beli pompás monológjának botcsinálta változatával, hogy 25 év múlva már ő lesz a legmenőbb. És tudnak önzők, kiállhatatlanok is lenni: Elin eredetileg fogadásból szórakozik Agnesszel, és később érzéseivel viaskodva levegőnek nézi; Agnes azon az egy barátnőjén tölti ki a haragját a szülinapi bulin, aki megjelent. (És aki később nemkülönben kicsinyesen áll bosszút rajta.)

SZÓLÍTS A NEVEDEN-KRITIKÁNKAT ITT OLVASHATJÁTOK

A film hatásának megfejtéséhez két fontos szempontot sem szabad elfelejteni. Az egyik, hogy a svéd mozi felett mindig ott lebeg a nagy rendezőóriás, Bergman árnyéka, és akadtak ugyan, akik eltávolodtak a mélydepresszív művészfilmektől – az ABBA-klipektől Hollywoodig jutó Lasse Hallström közönségbarát műveket készít –, üdítő változatosságnak minősült egy ilyen életigenlő, energikus, aktuális történet. Kevés híja volt pedig, hogy nem sült ki ebből is súlyos nyomasztás: Moodysson forgatókönyve eredetileg két lánytestvérről szólt volna, akik egy csonkoló sorozatgyilkos szomszédai, de amikor elkezdte írni a filmben is látható jelenetet, ahol kólával öblítik le a gyomorégésgyógyszert, szerencsére rájött, nem kell ide mészárlás.

A másik, és talán legfontosabb, hogy a Redvás Åmålban egy leszbikus párkapcsolat bomlik ki előttünk teljesen magától értetődően, méghozzá a kilencvenes években, amikor ez még többé-kevésbé tabutémának számított. Tom Hanks 1993-ben Oscart nyert a Philadelphiáért, és az évtized elején virágzó New Queer Cinema mozgalom egy-egy darabja néha picivel szélesebb nagyközönséghez is eljutott (Otthonom, Idaho), de még mindig kivételnek számított, hogy a fősodorba kerüljön egy LMBTQ-szemszöget felvállaló alkotás. A Redvás Åmål nem csinál nagy ügyet belőle – Agnes és Elin szerelmesek, és lányok, és kész –, az pedig, hogy nem tragédiával végződik, még ma is ritkaságszámba menne. A film tetőpontja, ahol Agnes és Elin a gimis mosdóba zárkózva vallanak szerelmet egymásnak, miközben odakint az egész suli az ajtón dörömböl, csodás metaforája az előbújásnak; megható, ahogy a locsifecsi Elin keresgéli a szavakat, és katartikus, ahogy Agnes megértően, nyomásgyakorlás nélkül vezeti el odáig, hogy fel merje vállalni magát, a kapcsolatukat. „Ő a barátnőm. Most pedig megyünk dugni” – kürtöli világgá Elin, és utána már nincs más hátra, mint boldogan kitárgyalni, mennyi csoki kell a csokis tejbe, azzal az emberrel, akinek a társaságában végre nem vagyunk egyedül.

szerző: Huszár András