"Pisilni se megyek ki, amíg nincs kész a dal" - cserihanna-interjú

Milyen egy elvarázsolt gyereknek felnőnie, aki folyton kitalált történetekben él? Ennek írta meg a fájdalmát és szépségét második lemezén cserihanna, akivel a Hirtelen mélyül mellett arról is beszélgettünk, hogy miért rímel szenvedélyesen, mit szólt a pszichológusa a debütalbumához, miért volt szürreális a Times Square-en látni a saját arcát, és miért nem adta fel a koncertezést, amikor túlélhetetlennek érezte az izgulást. Ez az interjú először a Recorder magazin 119. számában jelent meg.

Mi az ősélményed arról, hogy mi mindent lehet kihozni a magyar nyelvből?

A szüleim nagy hangsúlyt fektettek az irodalmi nevelésemre. Apukám már tök korán olvastatott velem Kafkát, és rengeteg Sebőt hallgattunk, főként Weöres-versek megzenésítéseit. Az volt az első nagy találkozásom azzal, hogy milyen mély jelentése lehet valaminek, ami játékos és könnyed. Apukám akkoriban újságíróként dolgozott, és sok vicces cikket írt a Dunántúli Naplóba, például álhír-paródiákat április elsejére. Rá nagyon felnézek, és sokat merítettem abból, ahogy ő játszik a nyelvvel. Kicsiként a túlélésem eszköze is az volt, hogy frappánsan tudtam fogalmazni. Dagi kislány voltam, és azzal próbáltam megelőzni, hogy csúfoljanak, hogy kinövesztettem egy humoros ént, aki tud önironikusan viszonyulni a saját dagiságához. Így el is került ez a fajta csesztetés, mert önmagamat csesztettem.

„Szorongok, el vagyok veszve / Be vagyok zárva a faszságomba” - ezt az első zenekarod (cseRihannák) első lemezének (Abszint) első dalában (Nyitány) énekled. Mindig is a szorongással vegyes önreflexió foglalkoztatott dalszerzőként?

Igen. Ösztönösen kerestem az eszközöket, amelyekkel enyhíteni tudom ezeket az érzéseket. Az fel se merült, hogy terápiára járjak, mert sokáig azt gondoltam, hogy akinek pszichológus kell, az biztos bolond. Amikor először voltam pszichológusnál, nem mertem bevallani, miért jöttem, mert attól féltem, hogy valami szörnyű diagnózist ad, és kiderül, hogy nem vagyok normális. Inkább a dalokhoz nyúltam.

Ha írsz egy vicces dalt a szorongásaidról, a pánikbetegségedről vagy a halálfélelmedről, az old is rajtuk valamit?

Nem. De abban segít, hogy jobban rálássak, mert arra kényszerít a dalforma, hogy sűrítsem a gondolatokat, és ezer szó helyett egyszer csak ott lesz ötven, ami pontos.

És mondhatod a terapeutádnak, hogy tessék, hallgasd meg. Meg szokta?

Most már kevesebbet járok hozzá, de amúgy igen. Az első albumot elküldtem neki. Azt hiszem, tetszett neki, de inkább arról beszélgettünk, nekem miért olyan fontos, hogy neki ez tetsszen.

"Akinek én sok vagyok, az nekem kevés!" - kritikánk cserihanna első lemezéről

Milyen második lemezt akartál csinálni?

Nem voltak ilyen elképzeléseim. Piaci nyomásnak érzem, hogy egy második lemeznek jobbnak kell lennie, mint az elsőnek, és mindig egyre jobbat kell csinálni. Ez nem életszerű. Az alkotói teljesítmény hullámzó, és ez teljesen normális. Ezzel nem azt mondom, hogy az új lemez rosszabb lett, csak próbáltam nem ezzel az elvárással nekiállni, mert akkor biztos nem lesz jó, vagy legalábbis nem arról fog szólni, amiről kellene. Tudtam, hogy nehezebb lesz megírni, mert most nem volt olyan magánéleti krízishelyzet, ami felszínre dobta volna azokat a tartalmakat, amiket a Kikötőnél könnyebben ki tudtam halászni, hanem nekem kellett kutakodni és leásni, de ez izgalmas volt. Nem szabad arra várni, hogy rossz legyen az életed.

Könnyebben írsz, ha dráma van?

Akkor ömlik belőlem a zene. De minden apró emberi történés adhat témát. Ha az ember leás a saját természetének a mélyére, mindig talál valami érdekes gebaszt, amiről dalt lehet írni.

A Hirtelen mélyül a gyerekkorodról szól. Mit jelent számodra ez a dal?

Ez a lemez egy felnövéstörténetet mesél el, amire a címadó dal egy szélesebb látószögből tekint. Én egy nagyon elvarázsolt gyerek voltam, aki történetekben élt és folyamatosan játszott. Kései gyerek vagyok, és a tesóim, unokatesóim már felnőttek, így egyedül töltöttem a nyarakat a nagyszüleimnél, és kiépítettem magamnak egy varázsvilágot. Nem voltam őrült, tudtam, hogy ez játék, de egy gyerek fejében azért összemosódik az a valósággal. Valami mély meggyőződésem volt azzal kapcsolatban, hogy különleges képességem van, és nem történhet velem semmi rossz. A ráeszmélés fájdalma, hogy engem is érhet veszteség, mély nyomot hagyott bennem. Ezt próbáltam kiírni magamból ebben a dalban. Visszamentem Balatonkeresztúrra a nyaralónkhoz, amit a nagyszüleim már rég eladtak, és az árok mellett ülve, a kerítésen túlról néztem nosztalgikusan a házat, és megírtam a dalt.

Tényleg volt egy különleges képességed: már gyerekkorodban is történeteket írtál, és most is ezt csinálod zenészként és bábrendezőként.

Emlékszem, egyszer nagyon elmélyülten játszottam, és azt mondtam anyukámnak, hogy ha leérettségizek, egy évig csak játszani akarok, mert annyira utáltam, hogy meg kell szakítani a játéksessionöket iskolába menéssel. És így is lett, mert a színház és a zene igazából játék. Nagyon komolyan vett és nagy alázattal vitt játék, ami addig jó, amíg nem veszíti el a játékosságát. Ebben nem tűrtem ellentmondást: azt mondtam, nekem játszanom kell, mert ahhoz van a legnagyobb szorgalmam, alázatom és türelmem, hogy kitaláljak történeteket és létrehozzak dolgokat. Ebben fáradhatatlan vagyok, minden másban viszont hajlamos vagyok halogatni.

Örömteli folyamat számodra a dalszerzés?

Rettentően. Nagyon erőteljes flow-élményt ad. Mindig kitalálom előre, hogy meddig szeretnék eljutni, de annyira izgatott leszek, hogy nem bírom ki, hogy ne folytassam. Nem eszem, nem iszom órákig, még pisilni se megyek ki, amíg nincs kész a dal és nem úgy szól, ahogy elképzeltem. Olyannyira, hogy ha nem szakad ki egyben az egész, akkor valószínűleg nem volt elég erős a gondolat.

Az egyben azt jelenti, hogy…

… egy nagyon intenzív session alatt, ami eltarthat akár két napig is. Ha hónapokig el vagyok akadva egy dallal, akkor az azért nem szülte meg magát, mert hiányzik belőle a gondolat – és akkor nem is kell erőltetni.

A Kikötőt még Kövér Kristóf producerrel raktátok össze. A Hirtelen mélyült miért egyedül akartad?

Az én fejemben már meghangszerelve szólnak a számok, és sokszor nehéz átadnom, hogy mire gondolok. Nagyobb élvezet, ha megcsinálom én magam. Egy ponton túl jó, ha másnak is vannak ötletei, mert finoman szólva sem végtelen a zenei tudásom, de az alapokat szeretem én lefektetni. Ezekben a dalokban annyira a saját, személyes világomat próbálom letükrözni zeneileg is, hogy azt érzem, úgy lesz önazonos, ha a hangszerelésben is az én elképzeléseim valósulnak meg. A Hirtelen mélyülnek én voltam a producere, bongor csinálta a felvételeket és a mix-mastert, két számban pedig WaTa volt a producer.

"A vicc elfedi, hogy ez tényleg így van." - kritikánk cserihanna második lemezéről

A Csaknekedkislány énekese, Csepella Olivér mondta, hogy ő tulajdonképpen mondókákat, csasztuskákat ír, amikor szöveget szerez. Te is szenvedélyesen rímelsz. Ez honnan jön?

Engem inkább az lep meg, ha valakiben nincs igény a rímelésre. Számomra ez az egyik legvonzóbb dolog a dalszerzésben, hogy konkrét, koherens formába kell tartalmat sűríteni. A szabad versekkel nem is nagyon tudok mit kezdeni. Nekem az tetszik, ami egyszerre formai és tartalmi bravúr is.

Melyik rímedre vagy a legbüszkébb?

Talán az új lemezen a Neked megfelelni című dalból arra a részre, hogy „Rég nem érdekel már, vagy fenntartom a látszatát, mégis egész énem lényegét folyton ez járja át.”

Negyedéves bábszakosként élted át az SZFE modellváltását és az egyetemfoglalást. Ez hogyan formált téged alkotóként?

Fontos állomás volt a Kikötő megszületésében, hogy nagyon mélyre kerültem akkor mentálisan. Ebben sok minden közrejátszott: szétforgácsolódott az egyetemi közösségem, hirtelen a lakótársam is elköltözött, munkám se volt, és már egyetemem se – senkim. Erre jött még rá a covidos izoláltság, és ez a magány és kiábrándultság vezetett végül egy termékeny időszakhoz. De olyan vágyat nem éreztem, hogy az SZFE ügyére reflektáljak az alkotásaimban.

Még utalás formájában sincs politika a dalaidban.

Véleményem nekem is van, de nem találom azt az alkotói hangot, amelyen érvényesen meg tudnék szólalni ilyen témákban. Úgy érzem, én sokkal erősebben tudok fogalmazni az intim emberi viszonyokról. De rendeztem akkoriban egy bábelőadást, a Mundstock urat Ladislav Fuks regénye alapján, ami arról szól, hogy egy zsidó bácsi várja a behívóját Auschwitzba, és annyira fél, hogy mi lesz vele ott, hogy elkezd otthon felkészülni rá, hogy ne érjék meglepetések. Ez egy groteszk, fekete humorú bábelőadás volt, ami reflektált kicsit arra, hogy milyen az izoláltságban becsavarodni a félelmeidbe, és különböző megküzdéseket kitalálni az ismeretlenre, amik végül maguk válnak a rossz élménnyé. Én akkor már évek óta írtam dalokat, és ezen a mélyponton azt éreztem, hogy jó-jó, de minek? Kinek? Végül kitaláltam, hogy ez lesz az én nagy projektem, és megteszem magamért azt a gesztust, hogy felveszem ezeket a dalokat, amikkel amúgy rengeteg időt eltöltöttem. Ebből lett a Kikötő.

Mennyire hirtelen mélyült a karriered a Kikötő megjelenése után?

Ha kicsit távolabbról nézek rá, akkor elég hirtelen, de belülről nem így éltem meg. Ez egy mentálisan abszolút tartható tempó. A robbanásszerű befutást valószínűleg nem tudnám elviselni, de ez nem is olyan zene.

Milyen lenne számodra az ideális mértékű siker?

Ami most van, az ideális. Én már azon is meglepődtem, hogy az emberek egyáltalán hallgatják. Én kifejezetten szeretem a klubkoncerteket, amikor bele tudok nézni az emberek szemébe. Sokkal jobban félek attól, hogyan kell helytállni egy nagyobb színpadon, milyen jelenléttel lehet ott megőrizni egy koncert intimitását.

Hogyan sikerült az első koncerted?

Amúgy rosszul. Ez a Kikötő lemezbemutatója volt, és ott döbbentem rá, hogy nemcsak a barátaim hallgatnak, hanem eljöttek idegenek is, akik énekelték a dalokat. Ez szürreális volt, és fantasztikus élmény, de közben nagyon szenvedtem. Úgy éreztem, hogy ez az izgulás túlélhetetlen.

Attól még lehet, hogy jól sikerült a koncert.

Lehet, de én az első tíz koncerten a túlélésért küzdöttem. Féltem, hogy elfelejtem a szöveget, leblokkolok, elájulok. Egy évet adtam magamnak, hogy ne kelljen kitenni magam egy életre szóló szenvedésnek, de mégse adjam fel rögtön. Azt mondtam, ha nem javul, akkor nem kötelező csinálnom. Aztán volt egy fellépésünk a Toldiban, amire pont meggyógyultam a Covidból, de még kicsit szarul voltam, és nem volt erőm izgulni. Este 11-kor hőemelkedéssel felmentem a színpadra, és ott megéreztem, hogy ja, ezt ilyen lazán is lehet? Nem kell eljátszanom valami szerepet, csak elmondom, amiben épp vagyok, és ehhez tudnak kapcsolódni emberek. Azóta megvan ez a lazaság.

Mit jelent számodra, hogy az év második felére a Spotify magyar nagykövete lettél? A New York-i Times Square-en is kivetítették az arcodat.

Nagyon büszke vagyok rá és megtisztelő, hogy én képviselem úgymond a női előadókat ezen a platformon. A Times Square viszont annyira szürreális volt, hogy nem is tudtam vele mit kezdeni. Épp a Mindenki legyen kufli című előadást próbáltam a színházban, és egyszer csak láttam, hogy ott vagyok a Times Square-en – ez valahogy összeegyeztethetetlen volt a valósággal.

Egyszer azt mondtad, sokat szoktál arról gondolkozni, hogy mit jelent nőként zenélni, de a nyilatkozataidból azt érzem, hogy leginkább azt szeretnéd, ha ez nem lenne téma és csak zenélhetnél.

Ez így van. Sokan arról számolnak be, hogy hátrányos megkülönböztetés éri őket, amit arra vezetnek vissza, hogy nők. Mondják azt is, hogy ha férfi lennék, már befutottam volna. Lehet, hogy valakinél ez igaz, másnál meg nem. Szerintem az amúgy is alulreprezentált női előadóknak nem tesz jót az áldozatszerep, mert ezt könnyű lesöpörni azzal, hogy biztos így próbálják palástolni az alkalmatlanságukat. Az biztos, hogy ha én férfi lennék, teljesen más zenét játszanék, mert más tapasztalatok értek volna, és más ember lennék. Lehet, hogy nagyobb piaca van a fiatal fiúknak zenészként, mert a lányok rajongóbb alkatúak, de ez kit izgat? Engem biztosan nem.

Téged kik hallgatnak?

Eleinte azt gondoltam, hogy ez csajos zene lesz, és dühös nők fognak állni az első sorokban, akikkel együtt fellázadunk, és néha elhozzák a pasijukat, akik majd megijednek az amazonoktól, de abszolút nem ez a tendencia. Tök sok pasi énekli a koncerteken a dalokat. Még azt is, hogy „Néha állok a tükör előtt, azt mondom, dagadt lusta kurva”. Azonosulnak vele, mert ők is érezhetik magukat rondának. Ezek univerzális témák. Ezért én inkább próbálom ezt az egész kérdést ignorálni. Ahelyett, hogy miről szól egy szám, arról beszélni, hogy én nő vagyok: ez jó valakinek? Ettől függetlenül szeretek csaj lenni, de hogy milyen ember vagyok, milyen zenét játszom, és milyen alkotói attitűddel veszek részt ezen a pályán, azok szerintem sokkal fontosabb kérdések, mint hogy minek születtem.

Október végén jött ki bongor új dala, a HOL A SIKER?, ami arról szól, hogy kisebb előadóként könnyű megrekedni két világ között, ahol mindig ott van egy nagyobb siker ígérete, de folyamatosan félsz az eljelentéktelenedéstől. Te ezt mennyire érzed magadon?

Én kevesebb ideje csinálom ezt, mint bongor, érzek egy folyamatos növekedést, haladást. Még nem telt el annyi idő, hogy azt érezzem, megrekedtem. Ez bongorral is így van, csak ő régebb óta van hasonló pozícióban, és ahogy telik az idő, ez az érzés nagyon fel tud erősödni, pláne, ha közben valaki olyan robbanásszerűen befut, hogy két hónap alatt háromévnyi munkádat túlszárnyalja. Közben viszont olyan kicsi ez az ország, és olyan kevesen vagyunk benne, hogy azt gondolom, szurkolni kell egymásnak. Ez is egy piaci szemlélet, hogy az előadók konkurensei egymásnak, miközben magas minőségű művészetből sok megfér egymás mellett. Nem tudják egymást kioltani, pláne hosszabb távlatban, amiből kiderül, hogy mi értékálló és mi nem. Ha az ember ezt tudatosítja, akkor a negatív érzések csökkenhetnek, és tudunk inspirálódni egymásból.

Te kinek a sikeréért drukkolsz?

Én laurie.-nak. Szerintem ő nagyon tehetséges és nagy sikerek állnak előtte.

Te milyen hosszú távra tervezel?

Úgy gondolom, hogy mindig fogok zenélni. Lehet, hogy egy ponton túl már csak magamnak, de ha egy időre el is tűnik, mindig vissza fog térni, mert ez egy olyan belső kényszer, ami mindig is hajtott.

interjú: Soós Tamás
fotó: Chován Eszter