"Már nem akarunk végigszomorkodni egy lemezt" - Analog Balaton-interjú

Szerdán jelent meg az Analog Balaton második lemeze, a Repedés, még a stúdiós véghajrában ültünk le beszélgetni a srácokkal. Miért borzasztó érzés befejezni egy albumot? Miért spájzolták el a legjobb dalaikat öregkorukra, és mi történik, ha elmennek nyaralni a Balatonra? Rácsúsztak a Fontaines D.C.-re? És miért agyalnak azon, hogy milyen furát lépni? Nagyinterjú Zsuffa Abával és Vörös Ákossal dalszerzésről, sikerről és zsigeri zenékről. Ez a Recorder magazin 118. számában megjelent cikk bővített változata, az Analog Balaton október 19-én, egy teltházas koncerten mutatja be az új albumot a Barba Negrában.

A Csússz le EP-hez csaptatok hozzá még öt számot és ez lett az új lemez. Miért nem csináltatok teljesen új albumot?

Zsuffa Aba: Mert akkor nem jönne ki a Csússz le vinylen.

Vörös Ákos: Azt a képet, amivel az EP megjelent, szeretnénk látni egy vinylen. Már annak is úgy álltunk neki, hogy nagylemez lesz, de csak a feléig jutottunk.

ZSA: Januárban úgy kezdtük el a második lemezt, hogy ezt most befejezzük mindenféle határidő-nyomasztás nélkül. Persze, hogy nem fejeztük be. Sajnos az a gyakorlat alakult ki nálunk, hogy ha nem szorítjuk sarokba magunkat valami külső nyomással, például pályázati határidővel, akkor nem jön ki a lemez.

Kép a Csússz le EP és a Repedés borítóján

Miért esik ennyire nehezetekre befejezni zenéket?

ZSA: Ha koncertre készül egy szám, és nem lesz jó, akkor a következőre kijavíthatod. Egy lemezen erre nincs lehetőség. Irigylem azokat a szerzőket, akik mint a Bibliában, úgy hisznek a saját döntéseikben. Én erre képtelen vagyok. Sok példa volt rá, hogy amit megcsináltunk koncertre, az mégsem volt jó, és már máshogy játsszuk, másképp szól, másképp éneklem.

VÁ: Nem csak a Lent vagy a Csússz le, hanem a Tönkretesszük a Barbie babákat is tök más már élőben, pedig az a nyáron jött ki.

Attól féltek, hogy nem elég jó, amit kiadtok?

ZSA: Inkább attól, hogy lehetne jobb is. Régen is az volt, hogy megírtuk a dalokat, és eltelt öt-hat év, mire eljutottunk oda, hogy lemezzé alakítsuk őket. Akkor értük utol magunkat technikailag. A 2012-13-as tudásunk még nem volt elég ahhoz, hogy egy jó lemezt csináljunk.

Még most is annyit fejlődtök, hogy amit januárban írtál, azt még nem tudod jól megcsinálni?

ZSA: Nemcsak a januári számokon aggódok, hanem a nyolcéveseken is. Azt a dalt, ami Rajtad címmel került az új lemezre, sok-sok éve találtuk ki, de ahogy elindul, azt még mindig nem tudtuk jól megcsinálni. Aztán egy idő után ezt elengedjük, lesz, amilyen lesz, és másodlagossá válik, hogy mi mennyire vagyunk elégedettek, mert ha megjelent egy zene, az már nem rólunk szól.

A Lenttel és a Csússz le EP-vel mennyire voltatok elégedettek?

ZSA: Ez nehéz kérdés, mert a Lenttel nyilván azért voltunk elégedettek, mert az volt az első lemezünk, és örültünk, hogy egyáltalán megjelent. De befejezni akkora stressz volt, olyan dzsihád meló, hogy nagyon örültem, amikor megszabadultunk ettől a tehertől. Pont a napokban gondolkoztam azon, hogy ki merjem-e írni, hogy lemezt készíteni borzasztó. Tényleg nagyon rossz érzés. Lemezt befejezni és elengedni – az a világ legjobb érzése. A zenészek szokták ecsetelni interjúkban, hogy ez milyen izgalmas folyamat – biztos az, de én gyomorrákot kapok közben. Amíg kitalálgatod a számokat a próbateremben besörözve, az izgalmas és jópofa, de amikor véglegesre kell gyúrni, arra én nagyon rá tudok stresszelni. Ákos kevésbé.

VÁ: Én mindig arra gondolok, hogy az első pár lemezen kell túljutni, és eggyel könnyebb lesz, ha már van egy repertoárod.

Akkor meg az a kérdés, hogyan ne ismételd magad négy-öt lemez után. Addigra a zenekarok többsége elmondja, amit el tud. Kevesen szoktak egy hetedik-nyolcadik lemezen igazán újszerűt alkotni.

ZSA: Szerintem már mi is elmondtuk, amit el kellett mondanunk. Nem hiszem, hogy lesznek nagy újdonságok a nap alatt. Ezért volt ennyire nagy teher kiadni az első lemezt, mert éreztük, hogy az valamiféle viszonyítási alapja a zenekarnak. Meg az is van, hogy nincs végtelen témakör, amiről érdemes egy zenében beszélni. Egy zenekar négy-öt lemezben elmondja, amit el szeretne, aztán jön egy másik zenekar, amelyik ugyanazt mondja, de mivel az új, ezért érdekesebb lesz. Valójában mindenki ugyanarról beszél, csak hozzászoksz a hangzáshoz, az énekhanghoz, és egy nyolcadik lemezen az már nem fog meg annyira. Aztán persze olyan is van, aki tizedjére is jó lemezt csinál. Ritka, de van.

Viszont azt is mondtátok a Lent után, hogy még egy ilyen – ennyire melankolikus – lemezetek nem lesz. Ez érződött már a Csússz le EP-n is. Szerintetek milyen ez a második album?

ZSA: Az a furcsa, hogy akkordmeneteiben talán még melankolikusabb, de szövegeiben már nem tud az lenni. Miért szomorkodjunk, amikor csináltunk egy zenekart a haverommal, és azóta abból élünk, hogy zenélünk? Ez már nem ugyanaz a sztori. Ettől még nem lesz őrületes boldogság a lemezen, de ez már inkább a személyiségemből fakad.

VÁ: Én a Zserbógaloppot választóvonalnak éreztem az EP-n. Azt kábé nulláról írtuk meg, más felfogással, és ezt a hangulatot visszük tovább az új lemezen is. A Lent egy sajátos album volt, amiből nem lehet még egyet csinálni – és nem is kell. Ma már nem az van, hogy bármi, amit kitalálsz, az fun, mert újdonság. Egy plugint megnyitottál már négyszázszor, tudod, milyen reverb, delay, gitársound tetszik, milyenek a padok, a leadek, és nem fogsz acidos témákat beleírni, mert nem írsz acid technót, hanem finom kis zongorabetéteket csinálsz, puha tereket teremtesz. Hangzásban tehát hasonló lesz, mint az eddigiek, de a szöveg arról beszél, amit most élünk meg.

ZSA: A Zserbóból egy félperces loop volt meg és egy sor szöveg. A Lentnél sok rész – verzék, refrének, hangszerelések – készen voltak, mert összeraktuk őket az évek során. Egy zenekar egy-két évente kiad egy lemezt – mi évekig nem adtunk ki semmit, de ugyanannyi anyagunk van, mert folyamatosan írtunk. Csak hát a többsége félkész, ezért most már ötletfoszlányokból csinálunk lemezt. Vannak alkotók, akik egy ihletett állapotban megírják az egész számot – mi nem. Nálunk egy zenei ötlethez általában egy sor társul, amit soha nem szoktam ott helyben kidolgozni. Ebben már benne van az értelme, de még ki kell bontani. Az ihletett állapot nálam egy sort tud – és utána kegyetlen meló, mire abból kész dal lesz. Az már szerkesztői munka: rímpárokat találni, tologatni a sorokat. Lehet, hogy igazából mi jól érezni szeretjük magunkat, és nem melózni. És ezért nem szeretünk lemezt írni, mert az már nem arról szól, hogy jön-e az ihlet vagy jó-e a trekk, hanem be kell fejezni és az csak meló.

A Lent dalai a húszas éveitek mélypontjairól szóltak. Most, hogy siker van és nyugi, mennyivel nehezebb dalokat írni?

ZSA: Sokkal. Most is eszembe jutnak ezek a mélypontok, de már nem érzem a magaménak. Bizonyos értelemben sokkal nagyobb problémáim vannak most, viszont akkor egy kisebbet is óriásinak éltem meg. Most meg egy megoldandó feladatnak. Egészségügyi parák, családi problémák... ha ezekkel az akkori énemnek kellett volna megküzdenie, valószínűleg nem néztem volna ki az ital mögül. Most már nem írom le ezeket, vagy ha mégis, akkor nem érzem annyira jónak. Már nem akarok végigszomorkodni egy lemezt. Legalábbis úgy nem, hogy sajnáltatom magam. Inkább olyasmit szeretnék, ami azt is karcolgatja, miért érzi az ember szarul magát. Már a Lenten is voltak ilyen számok, például a Fent. „Azért vagyok ilyen, mert így döntöttem.”

Számodra milyen egy jó Analog Balaton-dalszöveg?

ZSA: Én akkor érzek jónak egy szöveget – és ez nem csak az Analog Balatonra igaz –, ha játékos. A rímpárok szépen összecsengenek, és jól lehet énekelni, vannak jó bemondások. Másrészt hétköznapi helyzeteket keresek, amikben az ember magára ismer. Nemrég azon gondolkoztam, hogyan tudnám megírni, amikor azt hiszed, van még egy lépcsőfok előtted, pedig nincs, vagy pont fordítva, és furát lépsz. Imádom, ha sikerül megfogni valamit, ami ott van az életedben nap mint nap, csak nem gondolsz rá, de egy dalszöveg emlékeztet rá.

A Lemeztáska-interjúdban azt mondtad, hogy a legjobb dalszöveged még nem jött ki. Az új lemezen rajta lesz?

ZSA: Nem. Ezen kívül van még öt-hat kurvajó dal, amik kész vannak, de nem adtuk ki. Ezeket még egyedül csináltam, nem az Analogba, és kicsit időtlen zenék olyan értelemben, hogy húsz évvel ezelőtt is jópofák lettek volna és húsz év múlva is azok lesznek. Az a tervem, hogy ha már abszolút kiégtünk és semmi jót nem tudunk kitalálni, akkor kirakjuk ezt az öt dalt.

Lemeztáska: Zsuffa Aba

Nem bánod, hogy a legjobbnak tartod dalaid és szövegeid egy fiókban pihennek, és senki nem hallja őket Ákoson kívül?

ZSA: Így legalább ki lehet adni valamit majd akkor is, ha meghaltam. Másrészt ez biztonságot ad. Nem az van, hogy kilövöd minden töltényedet, hanem még van a tárban, és újakat kell csinálni. Engem megnyugtat ez a gondolat. Az újcsinálás pedig visszahozza az izgalmakat. Most például zongorázni tanulunk. Múltkor kitaláltam rajta egy B részt az egyik számhoz, ami ugyanolyan érzés volt, mint húszévesen. Adrenalinrush, azonnal ki a teraszra cigizni, és hívtam Ákost, hogy meg van fejtve. Levideóztam, átküldtem, kurvára örültem. Szóval, amikor sikerült kicsit kidugnom a fejem a lemezkészítős stresszből, arra jutottam, hogy csak többet kell csinálni ezt az egészet. Most kezdem megérteni, hogy a zenélés akkor lehet 20, 30, 40 év múlva is izgalmas, ha nem hagyod abba a tanulást. Az Analog Balaton egy zsigeri zenekar, egyszerűen csak kigurultak belőlünk ezek a számok, előképzettség nélkül. Viszont a zsigeri dolgokkal az a probléma, hogy hamar önismétlésbe fulladhatnak, ezért muszáj fejleszteni magadat egy idő után. Nem lehet öreg halász és a tenger üzemmódban végignyomni egy egész életet, mert ha a zenében ugyanazt csinálod, mint pár éve, az rohadt unalmassá válik. Ha tanulsz, ugyanolyan izgi, mint bármikor.

Aba, egyszer úgy fogalmaztál, hogy senki mellett se voltál olyan nyugodt, mint Ákossal, pedig volt pár zenekarod az Analog Balaton előtt. Ennek mi az oka – amellett, hogy legjobb barátok vagytok?

ZSA: Elsősorban Ákos személyisége. Ő egy végtelenül türelmes ember. Én meg nagyon türelmetlen vagyok, de Ákos hagy kibontakozni. Szeretem benne, hogy ha valamit kitalálok, ahhoz hozzá tud tenni valami olyan furcsaságot, egy kis dallamot, kis effektet, amitől az kap egy csavart. Ezektől a furáktól lesz egy kis kosz a zenében. Ugyanez igaz a dobokra. Ha nekem van egy ötletem, Ákosnak általában nagyon más ötlete van. Ez nem mindig passzol, de ha igen, akkor nagyon. Nagyon szeretem a dalaink beatjeit, szerintem egyediek.

VÁ: Ez egy életre szóló brotherhood, ami ritkán adatik meg embereknek. Van egy érthetetlen oldala, hogy miért működik, hogyan férnek meg egymás mellett az eltérő zenei ötleteink. Gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy zenével foglalkozzak, de soha nem tudtam úgy megszólaltatni hangszereket, mint Aba, de ő hagyta, hogy kiteljesedjek a saját dolgaimban. Ez a fajta elektronikus zene arról szól, hogy ülsz a gép előtt, gyártod a beateket, keresed a hangzásokat, Aba pedig partner abban, hogy minden hülyeséget kipróbáljak. Nagy a bizalom kettőnk között. Ez egy nagy match.

ZSA: Amit én csinálok, dallamot, akkordmenetet kitalálni, az gyors, impulzív. Amit Ákos csinál, a sound design, a hangszerelés, az természeténél fogva lassú és kísérletezgetős. Dolgozunk együtt egy dalon, aztán külön, aztán összesimítgatjuk. Néha meg beülök Ákos mellé, és elalszom mögötte a fotelben, amíg ő kattintgatja a dobokat.

Mostanában volt olyan erős zenei hatásotok, mint kezdetben a Darkside, a Bob Moses vagy Nu?

ZSA: Elmúltak azok az évek, amikor nagyon nagy hatással van rám valami. Régen vallásosan hallgattuk ezeket a zenéket, egész nap, minden nap. Nem is voltam képes mást hallgatni, csak amiket mondtál. Ma már más szerepe van a zenehallgatásnak az életemben.

"Két út volt előttünk: vagy összekaparjuk magunkat, vagy abbahagyjuk" –
Analog Balaton a Koncertsztorik podcastban

VÁ: Érdekes, mi lett azóta ezekkel az előadókkal. A Weval és a Bob Moses teljesen más zenét csinál, a Darkside eltűnik, aztán néha visszajön. Egyre kevesebb olyan világú zene van, mint az Analog Balaton. A 2010-es évek elején, közepén sok ilyen született, de azóta más lett az elektronikus zene. Sokban a hiphop lett az alap, vagy a durva döngölés. Nekem az tetszik, amit például Fred again.. csinál, aki visszahozta ezt a house-os vonalat. Persze, a drum & bassre is felül, de nem ultra gyorsat játszik, hanem szép dallamokat, érzelmes elektronikát. Közben meg elkezdtem sok rockot és hardcore-t hallgatni. Nagyon rácsúsztam például a Fontaines D.C.-re. A zenénkbe is bele-belecsempésszük az élő dobokat, a basszusgitárt, mert másfajta élményt ad. A stílusán az ember nem tud változtatni, de fejlesztheti, ha másfajta zenéket hallgat. Az Analog Balaton se változott alapjaiban, de úgy érzem, eggyel szofisztikáltabb lett.

ZSA: Nekem az a fontos, hogy ne legyen trendi a hangzás. Minél trendibb, annál kevésbé időtálló. Az elektronikus zenében mindig jönnek új sample pakkok, új szintik, és ha elkezded használni ezeket, ha becsatlakozol egy aktuális divatba, az hamar avétossá tud válni – akár pár éven belül. Ezt szeretnénk elkerülni.

Ebből a szempontból hogyan fejlesztitek az Analog Balaton-hangzást? Meséltétek, hogy két éve volt egy nagy technikai upgrade-etek, mert előtte sok cuccotok elromlott a koncerteken, és ez stresszelt titeket.

ZSA: A névhez hűen analóg cuccokkal. Építettünk magunknak egy stúdiót Törökbálinton, és telepakoltuk vasakkal. A trendi dolgok általában ritmusképleteket takarnak, vagy olyan sample packokat és virtuális szintiket, amiket le lehet tölteni. Mi analóg szintiket vásároltunk. Ha tekergeted ezeket a cuccokat, az mindig bevisz az erdőbe, de minél többet tekergeted, annál inkább egyedi hangzás születik belőle. Az időtlen hangzásra a legjobb példa szerintem a Crystal Castles. Azok olyan 8-bites hangszínek, hogy soha nem értettem, hogy lehet ilyet, nem is kitalálni, hanem leokézni. Azok 30 évvel ezelőtti furaságok, izgalmas új köntösbe bújtatva. Bírom, amikor valaki ilyen bátor, de én nem tudnék soha ilyen hangszíneket használni.

VÁ: Hálistennek még nem ültünk fel a trendvonatra. Sok haverom splice-ol, és monumentális, gigamega számokat írnak, nagyon jól szól, érthető a zene, de ez egy másik megközelítés. Mi keveset splice-olunk, kevés előre gyártott mintát használunk. Tök jó, amikor azt tudod mondani, hogy ez például egy biciklipumpa volt. Meg analóg dobgépek, analóg szintik, érdekes pedálok, amikből izgalmas soundokat lehet gyártani. Ha nagy a pánik, mert szarul szól valami, akkor én is nekiállok jó pergőket vagy lábdobokat gyűjteni, de mindig hasznosabbnak érzem, ha magadnak veszel fel és sounddesignolsz meg hangokat, mint ha átnézel egy nap 1500 pergőt, és abból kettő jó. Lehet, hogy ez az én faszságom, de a saját dolgod mindig izgisebb.

Ákos, a recorderes év végi listádban úgy írtad le 2021-et, amikor az első lemezetek is megjelent, hogy „meglepő, siker, élmények”. Mi lepett meg benne?

VÁ: Az, hogy ennyire sikeresek lehetünk itthon azzal, amit szeretünk játszani. Eleinte egy szűk, underground dolognak gondoltam az elektronikus zenét, ami ma már nyilván nem igaz, mert most kábé ez a pop. Miközben a mi zenénk azért nem mainstream hangzásokból, dallamokból áll.

A sikert hogy élitek meg?

ZSA: Örülünk neki, de tegyük hozzá, hogy mi ezt sok idő alatt értük el. A hirtelen sikerrel biztos nehéz mit kezdeni, de ha hozzászoksz, hogy hetente játszol egyet, aztán a következő évben meghívnak öt fesztiválra, a következőben meg tízre, és szép lassan épül a sztori, azon nincs nagyon mit stresszelni. Másrészt mi egy szubkultúrának vagyunk az egyik sikeres zenekara. Én tegnap ugyanúgy leértékelt tarját vettem az Aldiban, és ha a csajommal elmegyünk a Balatonra, senki se jön oda fotózkodni. Budapesten meg egy-két fesztiválon ez a zenekar nagyon sikeresnek tűnik, de ez egy kicsi buborék, ami szerencsés, mert így megmaradt a civil életünk.

Ebből a szempontból mennyi potenciál van még az Analog Balatonban? Felmerült, hogy csináljatok ti is egy arénabulit?

ZSA: Még tavaly kezdtünk el rajta gondolkodni, de egyelőre elvetettük, mert sok stressz és nagy rizikó bevállalni egy arénát. Mi biztonsági játékosok vagyunk, szépen, apránként nőttünk mindig is. A színpadi felállásunk is olyan – két ember egy hatalmas ledfal és vizuál előtt –, ami inkább egy immerzív élményt ad, amibe bele tudsz süppedni. Belső megéléseket támogat, és ez biztos kizár embereket. Szóval nem tudom, meddig lehet ezzel elmenni, de igazság szerint nem is ez foglalkoztat elsősorban. Az persze érdekel, hogy mennyien hallgatnak minket, de az nem, hogy a top zenekarok között legyünk. Inkább azon szoktam gondolkodni, hogyan tudunk jó dolgokat csinálni.

Ha úgy érzed, hogy jó zenéket csináltok, elégedett lennél azzal is, hogy csak klubozgattok pár száz embernek?

ZSA: Most is ezt csináljuk igazából. Klubokban játszunk 100-500 embernek, és nyáron van egy-két nagyobb esemény, amire eljön több ezer ember. Ha ezt a szintet tudjuk tartani, akkor elégedett leszek.

interjú: Soós Tamás
fotó: Martin Wanda