SuperMensch-Maschine – A Kraftwerk-életmű

2018.02.18. 18:10, rerecorder

Február 21-én ötödször lép fel Magyarországon a poptörténet egyik legfontosabb, legnagyobb hatású és legjobb zenekara. A Kraftwerk pályaképe, lemezeik tükrében. A héten megjelent első 2018-as Recorder magazin címlapos frontcikke következik.

Magyarországon a szintetizátoros zene átlagon felül népszerű, az pedig teljesen nyilvánvaló, hogy a műfaj nagyjai közül a Kraftwerk fanbázisa veri Jean-Michel Jarre-ét, vagy a Tangerine Dreamét, másokról nem is beszélve (és a szintipopos körről sem beszélve, mert onnan a Depeche Mode örök győztes itthon). Mindez csak azért érdekes egy nagyon picit itt, mert – a BeatlesFloydLedZepet leszámítva – aligha van még egy olyan, poptörténetileg ennyire kiemelkedő úttörő, aki reputációjának megfelelő ismertséget tudhat nálunk. Ha összeállna a Sly & The Family Stone és fellépne az Arénában, vajon hányan mennének el rá? Vagy egy Roxy Music-ra? (Oké, ezt tudjuk, néhány százzal többen a néhány száznál, aki ott volt Bryan Ferry legutóbbi budapesti koncertjén.) Ám a Kraftwerk még ma is tömegeket képes megmozgatni, úgy is, hogy az elmúlt harminc évben mindössze egyetlen olyan stúdiólemezt jelentetett meg, amin új szerzemények szerepeltek. Ezzel együtt sem kifejezetten nosztalgiaprodukció az övék (úgy sem, hogy már csak Ralf Hütter az egyetlen alapítótag a zenekarban), a turnékra mindig frissítenek a dalok megszólalásán és most ráadásul 3D-szemüvegen át élvezhetjük a multimédiás show-t (amit a Recorder már látott a 2014-es Pohoda fesztiválon).

AZ ERŐMŰ DIADALA - MAGYAR ZENÉSZEK A KRAFTWERKRŐL.

(a lemezcímre kattintva hallgathatók a kiadványok)

# Organisation: Tone Float (1970)

Az egész egy Organisation nevű öttagú zenekarral kezdődött. Na jó, az egész nem ezzel kezdődött, hanem mondjuk az 1968-as diáklázadásokkal, amelyek Németországban is élénk hullámokat vetettek. Az apák nemzedékét, a fasizmus szégyenét, a sokévtizedes konzervatív oktatási rendszert és ideológiát váltotta a baloldali eszmék felülkerekedése – egy jó nagy lélegzetvétel, hogy most már tényleg valami új kezdődjön. A kultúrában mindez a német újhullámos filmkészítés terén ekkor már évek óta tartó átalakulási folyamat volt, de a zenében 1968 lett a nagy vízválasztó. Az addig jobban-rosszabbul másolt rock’n’rollt, folkrockot, korai rockot kezdte felváltani a jobban-rosszabbul másolt korai bluesos pszichedelikus rock és az értelmiség odavolt a jazzért is. Az 1968 szeptemberében megtartott ötnapos esseni fesztivál (Európa egyik első nagy fesztiválja) volt a folyamatok nagy beindítója, itt a fiatalok egyrészt a tavaszi tüntetések, lázadások eredményeit ünnepelték, plusz vitték tovább a nagy ügyeiket – például atomellenes tüntetések formájában. Másrészt viszont az új zene táptalaját is jelentette a fesztivál. A későbbi fontos krautrock-zenekarok közül fellépett a Tangerine Dream, az Amon Düül, a Guru Guru és a Xhol Caravan (és mivel nemzetközi volt a fesztivál, olyan sztárok is, mint a Zappa-féle The Mothers Of Invention, Tim Buckley vagy a pszichrockos Blossom Toes).

Aztán mindezek hatására elkezdtek szaporodni a formációk, amelyek számára az angolszász pszichedelikus rockon túl a legerősebb közös inspiráció a német kortárs klasszikus elektronikus zene, elsősorban Karlheinz Stockhausen és a minimalista avantgárd (Terry Riley, Steve Reich, La Monte Young) felől érkezett, de jelentős volt a freejazz ihletése is. Részben Stockhausen-tanítványokból Kölnben megalakult a Can, Berlinben elindult a Kluster, Münchenben a Popol Vuh és 1969 tavaszán Düsseldorfban az Organisation is. Ezekben a formációkban – az Essenben fellépettekkel együtt – közös volt, hogy mind identitást szeretett volna magának (és talán tudat alatt az új Németországnak) teremteni. A jazzes improvizációk, valamint a minimalista elektronikus zenével, drone-okkal való kísérletezés jól el is különítette őket a Nagy-Britanniában szintén ekkoriban, pszichedelikus rockból progresszív rockká formálódó hangzásvilágtól. Ha a krautrocknak volt valaha némileg is egységesen behatárolható megszólalása, akkor az 1969-ben szólt, amikor lemezen még alig örökítették meg ezeknek a korabeli koncerteknek a zenei világát.

Aztán persze minden előadó másfelé fejlődött ebből a közös magból, amiből az Organisation is kikelt. Két zeneiskolás (a helyi Robert Schumann konzervatóriumra jártak ekkor), Ralf Hütter billentyűs és Florian Schneider fuvolás-hegedűs alapította a formációt, amelyben szerepelt egy basszusgitáros, egy dobos és egy plusz ütőhangszeres is. A kvintett egyetlen albumán, az 1969-ben rögzített, 1970 elején megjelent Tone Floaton még ez a korai, speciálisan német progrock szól, ami meglehetősen hasonló a szintén egyaránt 1969-ben rögzített, 1970-ben megjelent első Tangerine Dream- (Electronic Meditation), első Kluster- (Klopfzeichen) és első Popol Vuh-albumokhoz (Affenstunde). Ezeket a korongokat a minimalistákat idéző ismétlődések jellemzik, kevés hangból összeálló rövid drone-ok, amiket főleg ütősök és billentyűsök (Hammond, Moog) visznek előre a lassan építkező, hosszú szerzeményekben. Hütterék egyéni íze a korai Canhoz hasonlóan jazzes kilépőkből és a helyenként egészen sűrű ritmuserdőből volt némileg felismerhető, de aki még nem hallotta ezt a lemezt, vakteszten biztosan nem mondaná meg, hogy Kraftwerk-tagok játszanak rajta (az A-oldal húszperces tétele inkább idézi a Pink Floyd Ummagummáján a kísérleti lemezoldalakat és az egészen jó is, de a rövidebb, freejazzt imitáló tételeknél kilóg a lóláb).

A lemez kissé fura módon csak Angliában jelent meg (a progrockhullám beindulásakor az RCA Victor kiadó látott bennünk fantáziát), ám ott nem koncertezett a zenekar, így nem is fogyott jól. Otthon pedig csak importból lehetett beszerezni, ami nem volt egyszerű, így nem is tudott terjedni a híre. Nem csoda, hogy a tagok sem láttak nagy jövőt a projektben és inkább egyetemi tanulmányaikat folytatták, leszámítva Hüttert és Schneidert, akik viszont Kraftwerk néven nyitottak új fejezetet. Amúgy már ennek az Organisation-albumnak a borítóján ott szerepel a korai Kraftwerk jelképe, a neonnarancssárga-fehér csíkos közlekedési bója és persze mivel alacsony példányszámban nyomtak az eredetiből, így sokszáz eurós kaland beszerezni azt. 6.5/10

Krautrock

A krautrock (történetéről itt írtunk részletesebben) a teljes korabeli (mondjuk 1968-1975 közötti) német zene kísérletező ágát jelenti, nem egységes műfaj, de még csak nem is egységes stílus, inkább több színtér gyűjtőneve, amibe belefér a pszichedelikus Amon Düül II, a táncos ritmusokkal dolgozó Can és Neu!, az egészen kísérleti Faust, a Berlini iskola (Tangerine Dream, Ash Ra Tempel, Klaus Schulze, Cluster) kozmikus zenéje, más ambient-előfutárok (Popol Vuh) és igen, a Kraftwerk is. Az angolszászok által kitalált kifejezést gyűlölték a németek, természetesen minden vonatkozó zenekar tagadta, hogy krautrockot játszana, ám mára ez az általánosan elfogadott hívószó.

KRAUTROCK - TÍZ KULCSLEMEZ.

# Kraftwerk (1970)

Az új néven 1970 júliusában álltak először színpadon, trióként, Charly Weiss dobossal. Aztán évekig gyakran változott a felállás, az első lemezt az alapduó két dobossal rögzítette, akik közül később Klaus Dinger állandósult egy időre. A Kraftwerk-debüt már kevésbé építkezős, improvizatív hatású az Organisationhöz képest, tömörebbek a dalszerkezetek, erősebb a ritmus szerepe, de ezúttal is instrumentális a zene. A lemeznyitó Ruckzuck a Can ritmikájától megihletett fuvolás-orgonás-grúvos táncdal, ez már egészen karakteres, noha még egészen más világ, mint a későbbiek. Kísérleteznek a Kluster és a Popol Vuh év eleji lemezeire jellemző ritmustalan ős-ambient úsztatásokkal is, de a fő csapás a hangszerkínzás és valami zabolázatlan lüktetés összeházasítása – keresték a hangjukat, de közben egész jók voltak. A már az Organisation-LP-n is hangmérnökként, producerként közreműködő Conny Plank kétségtelenül tett hozzá a megszólaláshoz és ez akkor érződik igazán, ha megnézzük az 1970 telén Dingerrel trióban (a Rockpalast című német zenés tévéműsor számára) rögzített, szerencsésen fennmaradt koncertet, amelyen bizonyos improvizációk ős-technónak is beillenek. 8/10

# Kraftwerk 2 (1972)

Hütter ezen a ponton otthagyta Schneidert, hogy szülei nyomásásra építészeti tanulmányait folytassa, a másik alapító pedig Dingerrel és egy új gitárossal, Michael Rotherrel kísérletezett. A Kraftwerk ekkor teljesen jelentéktelen zenekar (bár szerencsére ezt a felállást is megörökítette egy tévéműsor, a Beat Club). A trió lemezfelvételi kísérlete az eltérő vérmérsékletek miatt kudarcba fulladt, a két új tag frusztrációjában kilépett és megalapította a Neu!-t, amivel új színt vittek a színtérre. Hütter viszont 1971 nyarán visszatért, a két alaptag ősszel rögzítette az 1972 januárjában megjelenő második Kraftwerk-lemezt. Schneider a fuvola és a hegedű mellett sokszor gitározik, elektronikát is kezel, Hütter pedig a billentyűsökön szállított letisztultabb dallamok mellett elektromos dobon helyettesíti az élő ritmust. Az A-oldalt jórészt kitevő Klingklang kiemelkedő, a dobgéppel és a mormogó basszussal az egyik legkorábbi elektropop és csírájában már hordozza az Autobahn ötleteit, de a lemez további része inkább szellős-gitáros útkeresés: hol ötlettelen, hol néhány percig hangulatosra összeálló. 7.5/10

# Ralf & Florian (1973)

Megismerkedtek Emil Schult gitáros-hegedűs-képzőművész-szövegíróval, de stúdióba ismét kettesben mentek 1973 májusában – Schult a borítódesignban működött közre, később ezen kívül még szövegíróként, ötletemberként adott hozzá sokat az életműhöz. Hütterék eddigre beszereztek jó néhány szintetizátort és dobgépet (egy koncerten olyan jól sikerült velük elkapni a ritmust, hogy otthagyták az automatán szóló cuccot és maguk is lementek a nézők közé táncolni, állítólag egy óráig csapatta mindenki a grúvra – mi ez, ha nem egy technóparti 1973-ban?). A kortársak viszont alaposan elhúztak mellettük: a berliniek ambient előtti perfekt ambientet játszanak ekkor, a Neu! motorik-lüktetésű jövőzenét, a Can pedig mindent szintetizál. Itt az ideje nekik is megmutatni és a Ralf & Florianon humorukat is megcsillantva megmutatták. Egyértelműen a korai időszak csúcsa a lemez, teljes szégyen, hogy Hütter kiírta a kánonból (ahogy az első kettő, ez sincs forgalomban 1979 óta). Pedig az említett kortársak eredményeit is felhasználva már alakul a jövőt formáló, egységes, lebegős, minimáldallamos Kraftwerk-sound. A záró, majd’ negyedórás Ananas Symphonie pionír melanko-chillout. 8.5/10

Conny Plank, csúcsproducer

Megkerülhetetlen a német zenében, azon belül persze a krautrockban. A Klusterrel kezdte, az átalakult Clusterben lényegében harmadik tag volt 1987-es korai haláláig (így a Cluster Brian Enóval közös lemezein is kulcsszerepe volt és Eno hívta szólóalbumaihoz is). De a korai Kraftwerkkel is szoros kapcsolatban alkottak, az Autobahnnal bezáróan minden LP-t ő producelt. A Neu! három kulcslemezén szintén ott a keze nyoma, dolgozott az Ash Ra Tempellel, a Guru Guruval, a La Düsseldorffal és rengeteg hagyományosabb német rockzenekarral. Nemzetközi karrierje is épült, hangzásformáló szerepe meghatározó volt számos Ultravox- és Eurythmics-korongnál. Clusteres haverjával, Moebiusszal közös saját, nyolcvanas évek eleji albumai (Moebius & Plank: Rastakraut Pasta (1980) és Material (1981), valamint Moebius-Plank-Neumeier: Zero Set (1983)) máig frissek.

# Autobahn (1974)

Bővült a felállás Wolfgang Flür dobossal (elektromos dobossal, dobgépessel), de az 1974 során rögzített Autobahnon ő még csak két számban szerepel, a rövid időre bevett Klaus Röder hegedűs pedig csak egyben. A 23 perces főtétel a Klingklang ügyesebb továbbgondolása, de nagy újdonság, hogy megszólal Ralf és Florian, és ezzel megszületik az emblematikus hangzás. Vajon lehet olyant elmondani róla, amit még nem mondtak el? Az utazás, a haladás motívumaival játszó dal gigaklasszikus és az első Kraftwerk-szerzemény, ami már nem méricskélhető kortársakhoz. És a java még bőven hátravolt ekkor! A B-oldal is koncept: hazaérkezés az autópályás utazásról, száll le az este, a vacsorához még felpörögnek az események, majd jön az éjszaka, hogy hajnali madárdallal érjen véget a lemez. Ami ezen az oldalán egyértelműen a Ralf & Florian megoldásait viszi tovább. Alaposan befutnak a lemezzel és nem csak Németországban. 9/10

# Radio-Aktivität / Radio-activity (1975)

A modern élet egy autópálya. Vagy a rádió. Érdekes, hogy ez a lemez is a húszas-harmincas évek „modernitását” fedezi fel újra, mintha a németek számára különösen nehéz emlékű, elvesztegetett korszakból egy alternatív múlt átélése után lehetne csak továbblépni. A Kraftwerk eddigre véglegesíti klasszikus felállását, beszáll Karl Bartos dobgépesként, aki hamarosan társszerzőként is fontos taggá lép elő. Ettől a már teljesen elektronikus lemeztől kezdve – a nemzetközi sikerre reagálva – minden album elkészül német és angol nyelvű változatban is (mindkét forma működőképes: a német jól alátör a ritmusnak, az angol néha ellenállhatatlanul vicces). Ez az anyag megszólalásban előrelépés, amúgy viszont csak négy rövidebb dal köré épített komor koncept, amit a rádióhullámzás mellett a radioaktív sugárzás lep be – néha hátborzongató sound designnal. Oké, a címadó szám maga a tökély és az Ohm Sweet Ohm a legjobb Kraftwerk-szóvicc. 8.5/10

Trans Europa Express / Trans-Europe Express (1977)

Hütter kézbe vette az irányítást, ez egyértelműen az ő albuma, már Schneidernek is csak epizódszerep jut a dalszerzésben. És nagyon sok minden végleg megváltozik. Nem csak az, hogy Florian fuvolájának már esélye sincs, vagy hogy az egész lemez olyan ritmusokon utaztat, amik már a jövőbe mutatnak, hanem azzal is, hogy a Kraftwerk megcsinálta nemcsak a maga és kora tökéletes lemezét, de ezután már hatásában is felbecsülhetetlen lett. Enóra és David Bowie-ra már korábban is hatottak (Bowie itt kap is egy vicces biccentést, amit a V-2 Schneiderrel hálál meg), a brit szintipop emiatt az LP miatt kapott lábra, a címadó szám megteremtette az elektrót és megtermékenyítette az elektrós hiphopot, a techno sem úgy született volna meg az LP nélkül. Szóval minden idők egyik legnagyobb hatású, legjobb albuma ez. Pont. Amikor a címadó szám átzakatol a Metal On Metalba, az 2018-ban is valószínűtlenül csodálatos jövőzene. 10/10

ÍGY LÁTJÁK A KRAFTWERKET ELSŐS NÉMET KISISKOLÁSOK.

Die Mensch-Maschine / The Man-Machine (1978)

Na mi hiányzott még a képből? Hát persze, hogy a robotok. Az előző lemez vonatutazás ihlette ritmusai már kellően gépiesek voltak, ahogyan a zene is maximumig kihasználta a kor elektronikáját, szóval a logikus lépés az, ha mindezt robotok végzik ezután, techno-vallást teremtő überember-gépek. A mítosz és az imidzs. Ennél érdekesebb, hogy a Man-Machine tudományos-fantasztikus világa is a harmincas évekbe nyúlt vissza, de a technika már nagyon mai – volt 1978-ban és hangzik annak 2018-ban is. Hütterék szárnyalnak, sláger sláger hátán, pazarok, máig koppinthatók a ritmusok (amikre nyilván hatott Giorgio Moroder is az 1977-ben megjelent elektronikus diszkós I Feel Love-val). Hallatszik, hogy Bartos már társszerző minden dalban, még kidolgozottabbak a ritmusok. A lemez a Trans-Europe újdonságérzetét nyilván nem tudja felülmúlni, de a lehető legjobban lép tovább dalszerkezetek, hangszínek terén, még ha nagy ritkán kicsit negédesebb is a kelleténél. 9.5/10

Computerwelt / The Computer World (1981)

A Kraftwerkben az a páratlan, hogy az előző négy úttörő lemez után is tudott még egyszer újat mutatni. Persze hogy ezzel követeltek maguknak végképp helyet a poptörténet legszűkebb elitjében. És döbbenetes, de ez az első teljesen jövőcentrikus albumuk. Hogy a számítástechnika mennyire a holnap, vagy hogy a kommunikáció, netán a szerelem milyen lesz abban a komputerizált jövőben – profétikus meglátások, amit aligha tudott bárki is pontosan értékelni 1981-ben. A lemez az esszenciális Kraftwerk-megoldások tárháza, ezek nélkül a ritmusok nélkül egyszerűen nem születne meg három évvel később a techno, de hogy még a 21. századi minimal is ide fordul vissza ihletért, az már pofátlanság. 2018-ban a Numbers hangzik a legaktuálisabban, zeneileg. 10/10

A Kraftwerk Magyarországon

Először a Computer World turnéján jártak nálunk, 1981. augusztus 14-15-én adtak dupla koncertet a Kisstadionban - igen, már akkor ennyire népszerűek voltak itthon is (jobbra a koncert egyik hirdetése, lent az egyik emblematikus Kraftwerk-fotó, ami ekkor készült nálunk - aki tudja a fotós nevét, kérjük jelezze). Utána bő tíz év múlva, a Budapest Sportcsarnokban léptek fel 1991. november 29-én (ekkor a The Mix turnéja zajlott), majd az utolsó budapesti koncert 2004 májusában volt, már a Budapest Sportarénában, az itt rögzített felvételek közül két dal (a Trans-Europe Express/Metal On Metal-blokk) is felkerült a Minimum-Maximum koncertlemezre. Az eddigi utolsó magyarországi Kraftwerk-koncert már a 2009-es Balaton Soundon volt, Zamárdiban (ahol Karl Bartos szólóban is fellépett 2011-ben, ő előtte már járt a VOLT-on is (2006) és 2008-ban Budapesten is dj-zett). Az ötödik Kraftwerk-koncert pedig jövő szerdán jön, február 21-én.

Facebook-eseményoldal

# Electric Café (German) / Electric Café - 2009-es bővített verzió Techno Pop címmel (1986)

A Kraftwerk 1981-re elvégezte a maga dolgát, ahogyan David Stubbs írja a krautrockról szóló Future Days című könyvében: elektrifikálták a popzenét. Motorja voltak annak a folyamatnak, ami a nyolcvanas évek közepére a technóhoz és a house-hoz vezetett, az elektronikus tánczenéhez. Hogy ezután ennek a beteljesített életműnek az egyre nehezedő súlya miatt születtek-e keservesen az újabb zenék, arra csak Hütter tudna válaszolni. Ha adna interjúkat. A karrier ténylegesen a fő erőmű-dolgozó biciklibalesete miatt tört meg, milyen sorsszerű, hogy mindez egy biciklis himnusz kiadása után történt. Az 1983-as Tour De France (a France Version a legjobb 3:13-tól) már az elektro térhódítása utáni elektro, nem is csoda, hogy nem durrant akkorát: a Kraftwerk elvesztette trenddiktáló pozícióját. Hütter hosszas lábadozása kételyeket is szült, a Techno Pop címen tervezett lemezt hosszan érlelték, keverték újra, de 1986-os megjelenésekor – Electric Café-ként – már csak az elektrós hiphoppal volt úgy-ahogy szinkronban, a következő szerelem nyara pedig végképp elsöpörte minden aktualitásukat. Ennek ellenére az EBM-re is ható 1986-os LP cseppet sem rossz, sőt inkább alulértékelt az életműben. 8.5/10

# The Mix (1991)

Ez pedig már a – legalábbis lemezen – hosszúra nyúlt végjáték kezdete. Flür 1987-ben lépett ki, Bartos a Mix évében, bár állítása szerint programozása hallható a lemezen, csak kreditet nem kapott. Az az igazság, hogy ez az 1991-re optimalizált ön-ráncfelvarrás annyira jól sikerült, hogy még ma sem lötyög. Helyenként jelentősen átszabott struktúrák, de példaértékű önremix, ami tökéletesen működött élőben is. 8.5/10

# Tour De France Soundtracks (2003)

Az 1999-es Expo 2000 visszatérő kislemez mutatta, hogy nem baj, ha a Kraftwerk nem áll be az „aktualizáljuk magunkat a kor trendjeinek megfelelően” versenybe és azóta is csak ezt az egy – nyilvánvalóan szerelemgyerek – microhouse-os lemezt készítette el úgy, hogy már rég nem releváns. Ezzel meg nincs sok baj, még a direkt unalmas részek is jól unalmasak (mint a versenybiciklizés). Oké, nincs is különösebb oka, hogy bárki ezt hallgassa a klasszikusok helyett. 7/10

# Minimum-Maximum (2005) + 3-D The Catalogue (2017)

Az utóirat. Az újabb turnékon a dalok a Mix mintájára kapnak mindig újabb frissített, okés megszólalást. Előbbi lemezen a Metal On Metal végén hallani a magyar rajongók üdvrivalgását, utóbbin közönségzaj sincs, de végigjátsszák az összes „katalógusba vett” lemezt, fogcsikorgatva az eredeti és a némileg modernizált megszólalás között félúton. Schneider a kettő között szállt ki, a 2008-as koncerteken már nem volt színpadon. Ezek a koncertlemezek meg rajongóknak valók, akikből még évtizedek múlva is garantáltan és bőven lesz a világban. 6/10