"Olyan vagyok, mint egy szivacs" - Jean Michel Jarre-interjú

A seregnyi zenésszel közösen alkotott, kétrészes Electronica után a szintetizátorzene örökifjú francia úttörője, Jean Michel Jarre visszatért a gyökereihez, egyedül, és negyven év után elkészítette a nevét megalapozó Oxygène album hármas számmal jelölt folytatását (az 1997-es 2-es számú trance-es epizódtól jótékonyan tekintsünk el). Az egy hete, december 2-án megjelent, megszólalásában szinte korhű, ambientes lemezről is beszélgettünk vele legutóbbi budapesti koncertje előtt és után.

- Az Oxygène 3 néhány árulkodó pillanattól eltekintve akár negyven éve is készülhetett volna, rögtön az első Oxygène után. Megtévesztő időutazás – ez volt a cél?

- Nálam a zenélésben, az alkotásban lényegtelen tényező az idő, nem határozza meg, amit csinálok. Az Electronica lemezek elkészítése öt évembe került, ami csupán egy adat. A kérdésre válaszolva: az Oxygène 3 az Oxygène folytatása, és mint ilyen, természetesen az eredeti zenéből indul ki, annak továbbgondolása. Az Electronica munkálatai közben született egy szösszenet, amire azt mondtam, ha ma írnám az Oxygène-t, valószínűleg ebből indulnék ki. Aztán amikor a lemezcégem megkeresett, hogy közeleg az Oxygène megjelenésének negyvenedik évfordulója, és esetleg csinálhatnék rá valamit, arra gondoltam, akkor ez lesz a határidő, hogy elkészüljön az Oxygène folytatása. Imádom a folytatásokat. Érdekes, hogy a zenében ez nem annyira bevett dolog… Szóval azt a szabályt állítottam fel magamnak, hogy az elsőhöz hasonló körülmények között kell készülnie a lemeznek. Most is hat hetet adtam magamnak, kevés hangszert használtam, és mivel az Oxygène vinylen jelent meg, ehhez a formához tartottam magam: nagyjából negyven perc legyen a játékidő, két oldalra osztva. Az egyik oldal borongósabb, sötétebb, a másik naposabb, dallamosabb – ebben is követtem az eredeti koncepciót. Ugyanaz a zene formátuma és a karakterisztikája, tehát sok tekintetben hű az előzőhöz, ugyanakkor új kontextusba helyezi, továbbviszi a „sztorit”. Azt kell mondjam, üdítő élmény volt így dolgozni, különösen az Electronica után. Egyébként sok mostani fiatal dj-től, producertől hallom, hogy az első Oxygène lemez mai füllel meghallgatva kortalan. És olyan lemez, amit végig kell hallgatni. Az Oxygène 3 ugyancsak ennek szellemében készült; ha egy egész hétvégét el tudunk tölteni nonstop filmsorozat-nézéssel, akkor egy negyvenperces albumot is meg lehet hallgatni elejétől a végéig. Annak ellenére, hogy ma a legtöbben úgy hallgatnak zenét, hogy összevissza kattintgatnak a YouTube-on, mintha újra lenne igény a koncentráltabb zenehallgatásra.


- Az új lemez tényleg inkább otthoni, vagy befelé zenehallgatásra alkalmas, nem kifejezetten koncertmatéria.

- Egyetértek. Nem az volt előttem a lemez írásakor, hogy koncerten működjön. Most belegondolva, néhány korábbi lemeznél ez is szempont volt. Másrészt az én zenémet amúgy is át kell hangszerelni, hogy koncertképes legyen, különben aligha tudnám a műsorba iktatni az első Oxygène-t. (nevet) Európai zenész vagyok, számomra a dallam az elsődleges, a közönség a témáimat ismeri és akarja hallani, azokat kell megfelelően tálalni.


- Az 1976-os Oxygène a harmadik albuma, ezt még most is kevesen tudják. Ezzel a lemezzel alapozta meg a jellegzetes, azonnal felismerhető Jarre-hangzást – sok kísérletezés eredményeként, vagy leült és jött egyből?

- Is-is. Ahogy Picasso mondta, „nem keresek, találok”. Abban az időben az volt a mániám, hogy összekapcsoljam a kísérleti zene törekvéseit a populáris zenei formákkal. Az Oxygène erre volt egy kísérlet, ami a fogadtatásából ítélve éppenséggel sikerült. Különös, de sosem tudtam megfejteni a lemez sikerének az okát.


ITT PEDIG HAZAI ZENÉSZEK FEJTEGETIK JARRE HATÁSÁT.


- A következő lemezeken tovább haladt az Oxygène-féle hangzás mentén, aztán a nyolcvanas években mindenfelé elkalandozott (például az ethno- és rockzenébe), majd a kilencvenes-kétezres években a dance/elektronika felé vette az irányt. Mindig tudta, hogy adott pillanatban milyen zenei utat válasszon? Milyen hatások befolyásolják a zenei döntéseit?

- Olyan vagyok, mint egy szivacs, folyamatosan szívom magamba a filmeket, a kortárs művészetet, az irodalmat, a zenét, az idegen kultúrákat, a világ és a természet hangjait, és végső soron a mindennapi életet – és mindez inspirál! Ami a zenei utat illeti, bármerre megyek, alapvetően ugyanott maradok, a saját világomban. A pályámon pedig a frusztráció és a remény hajt előre; frusztrált vagyok, mert minden lemeznél azt gondolom, hogy nem lett elég jó, egyúttal viszont remélem, hogy legközelebb majd közelebb kerülök az ideális zenéhez, ami a fejemben van. Ez talán soha nem fog sikerülni, de én azért újra és újra megpróbálom. A zene nálam súlyos addikció; nem kedvtelésből, vagy a pénz, a hírnév miatt csinálom, hanem mert a rabja vagyok. Több időt töltök gépek között, mint emberekkel, holott imádom az embereket, de nincs más választásom, így kell tennem.


- Mennyire tudatosan ügyel arra, hogy a zenéje „jarre-os” legyen?

- Nincs szükségem erre. Amikor Mobyval dolgoztam a Los Angeles-i házi stúdiójában, elkezdett csak úgy zongorázni d-mollban, ami nagyjából olyan volt, mintha egy ötéves klimpírozna, de mégsem, mert így egyedül ő tud játszani. Miért? Ez az ő stílusa. Ugyanez a helyzet nálam is: bármit csinálok, én vagyok, írhatnék rockzenét vagy szimfonikus művet, az is „jarre-os” lenne. Ez adott, nem tudom akarattal ki-bekapcsolni.


- Az Electronica az eddigi legambiciózusabb albumprojektje. Tulajdonképpen mi volt vele a célja és sikerült-e elérni?

- A fő célom az volt, hogy személyesen találkozzak és együtt dolgozzak azokkal a nagyszerű zenészekkel, akik elfogadták a felkérésemet. Ez és nem más volt a projekt lényege; a személyes részvétel, és azon keresztül a zenei tudás megosztása, mindenki számára hiteles, belülről jövő módon, úgy, hogy a közös munkával minden érintett gazdagodjon. Úgy gondolom, sikerült megvalósítani. Manapság szinte nincs olyan lemez, amelyen ne lenne „közreműködő művész”, általában kiadói vagy kereskedelmi megfontolásból, de itt erről szó sem volt; öt évembe került, rengeteg utazással és kötelezettséggel járt, de pont ez teszi páratlanná.


VARNUS XAVÉR NAGY VIHART KAVART KRITIKÁJA AZ ELECTRONICA MÁSODIK RÉSZÉRŐL.


- Szokott azon aggódni, hogy már nem releváns, nem aktuális a zenéje?

- Nem. Ez egy nagyon veszélyes gondolat; ha megfelelsz is a hónap divatjának, mi lesz veled a következő hónapban?  A zenében amúgy sincs semmi új, legfeljebb a hangszerek, az eszközök változnak, fejlődnek. Engem érdekelnek a technológiai újítások, minden újat ki akarok próbálni, igazából ez az, ami frissen tart. De a zeném megítélése a közönségen múlik, hogy elfogadják vagy visszautasítják, az már az ő döntésük, tehát az is, hogy aktuálisnak, relevánsnak tartják-e. Amikor rátaláltam a Fuck Buttons-ra, azt mondtam, wow, ilyen zenét korábban még nem hallottam, de nem azért, mert új volt, hanem mert egyedi és kortalan; ha húsz év múlva meghallgatod, akkor is annak fog hatni. A Massive Attack, Moby, az Air, Gary Numan és mindenki, akivel az Electronica lemezeken dolgoztam ebbe a kategóriába tartozik; megvolt a maguk pillanata, amikor aktuálisnak számítottak, de a zenéjüknek olyan markáns karaktere van, amitől az kortalan. Szeretném azt gondolni, hogy az én zeném ugyanilyen.


- Az Electronica albumokon többségében fiatalabb zenészekkel dolgozott együtt, akikre hatással volt. Mennyire érzi azt, hogy úgy tekintenek Önre, mint az elektronikus zene egyik atyjára?

- Erről inkább a gyerekeket kellene megkérdezni… (nevet) Teljesen őszintén mondom, hogy én nem gondolok így magamra, inkább csak olyan zenész vagyok, aki régebben kezdte.


- Az Ön neve összeforrt a nevezetes helyszíneken tartott, milliós nézőszámú szabadtéri gigakoncertekkel. Bután hangozhat a kérdés, de mi szüksége volt ezekre előadói, művészi szempontból?

- Az elektronikus zene előadása nincs a koncerttermekhez kötve, tulajdonképpen ez indított arra, hogy kivigyem a szabadba a zenémet. Továbbá mindig is inspirált az építészet, illetve az, ahogyan az ember vagy természet alkotta környezetünkhöz viszonyulunk. Érdekelt, mi történik, ha egy közterületet vagy világörökségi helyszínt „eltérítek” az eredeti funkciójától egy estére azzal, hogy ott az összes rendelkezésre álló eszközt bevető audiovizuális show-t rendezek. Kivételes megtiszteltetés és öröm volt, hogy a hatóságok erre lehetőséget adtak, sőt, aztán ők maguk kértek fel.


- Ha akar, a világon bármilyen hangszerrel, bármelyik zenésszel dolgozhat – ennek tudatában könnyebb vagy nehezebb új művészi kihívásokat állítani maga elé?

- Ezen így még nem gondolkoztam. Ez a „bőség” mindenesetre új perspektívákat, új inspirációkat, új irányokat kínálhat.


- Az Electronica és az Oxygène 3 a múlttal kereste a jelen idejű kapcsolatot. Merre tovább?

- Csakis előre! 

Jean-Michel Jarre: Oxygène 3

Kiadó: Sony / Hear Hungary

Megjelenés: 2016. december 2.

Stílus: synthwave, ambient

Kulcsdal: Oxygene, Pt. 19

A Földért aggódó eredeti eco-synth Oxygène után pontosan negyven évvel érkezett harmadik rész sokkal inkább az 1976-os munka folytatása, mint az 1997-es második részé. És sokkal jobb is az utóbbinál, döntően ambientes, synthwave-es – nem annyira a klasszikus 76-os zenei témákat ismétlő, mint inkább abból kiinduló, jelen idejű, elmélkedő hangulatú. És hogy hogyan látja Jarre a Föld állapotát? Már a nyitó Pt. 14 disztópikus képet fest, de az utolsó előtti Pt. 19 is olyan, mintha valami űrhajóból távolodva figyelnénk az elhagyatott bolygót. A templomi orgonával nyitó záró Pt. 20 pedig már egyenesen requiem. DE

 

és a teljes album:

fotó: Tom Shehaan