Nyolc év után, október 16-án adja ki elképesztő közreműködői gárdát felvonultató új albumát Jean Michel Jarre, a kétezres évek zenei mélyrepüléséből a karrierjét kirántó nagy visszatérés és – akárcsak Giorgio Moroder esetében – az EDM-generáció megszólítása reményében. Mi pedig néhány hazai tisztelőjét szólítottuk meg, hogy elmondják, mit jelent számukra az elektronikus zene egyik legnagyobb hatású úttörője, és több mint négy évtizedes munkássága.
Ha a német Edgar Froese volt a kozmikus, a görög Vangelis az ezoterikus, akkor a harmadik nagy szintetizátorzenész, a francia Jean Michel Jarre a földhözragadt, aki egyben zeneileg valahol két pályatársa között áll – nem annyira elszállt, mint előbbi, de nem is annyira dagályos-teátrális (szóval nyálas), mint utóbbi. Jarre munkásságát áthatja az ökotudat, a Föld és az emberiség sorsa iránti aggodalom, illetve a technológia és természet együttműködésébe vetett hit, na meg etnós elemeket is előszeretettel használ – nem csoda, hogy a tévés természetfilmek és tudományos ismeretterjesztő műsorok zenei szerkesztőinek egyik legnagyobb favoritja. A neve mindörökre összeforrt a karrierjét megalapozó harmadik albuma, az 1976-os Oxygène negyedik tételével, pedig a következő két stúdiólemezén (Équinoxe – 1978, Magnetic Fields – 1981) ugyancsak találni egy-egy hasonlóan emlékezetes témát – a klasszikus Jarre-hangzás erőssége, hogy a hosszan kitartott, lebegős-szárnyalós szintifutamok folyamába mindig beúsznak jól dúdolható popos melódiák. A Jarre-kánonban máig legtöbbre értékelt mesterhármas – new age, ami maximálisan vállalható – homogén hangzásvilágát a nyolcvanas években a kísérletezés váltotta fel (a ’84-es Zoolookon például különféle nyelvű, köztük magyar beszédfoszlányokból kreált zenét, a ’88-as Revolutions-ön "forradalmian” eklektikus arcát mutatta szimfonikus, indusztriális és ethno jazzes beütésű szerzeményekkel), aztán a kilencvenes években beleesett ő is korosztályának hibájába, vagyis elkezdte beemelni az aktuális tánczenei irányzatokat zenéjébe, hogy lépést tartson, de mivel ez nem az ő terepe, így inkább csak egyre cikibb lett.
Szerencséjére a legutóbbi lemeze óta megjelent egy új elektronikus zenén szocializálódó korosztály, amely nem ismeri a nevét, ráadásul az öregek most még menők is (lásd Moroder, vagy John Carpenter), szóval ez egy remek pillanat a refresh-re. Jarre pedig ezt nem aprózta el: elképesztő közreműködői gárdát válogatott össze maga mellé, hogy velük együtt (mindenkivel személyesen dolgozott a stúdióban) elmesélje az elektronikus zene történetét, az ő szemszögéből, két részben. Az Electronica 1: The Time Machine az első fejezet, a 15 partnere között vannak maiak, mint Armin van Buuren, a Boys Noize, a Fuck Buttons, Gesaffelstein, az M83, aztán az Air, a Massive Attack, olyan kortársai, mint Laurie Anderson, az azóta elhunyt Froese és az említett Carpenter, na meg Pete Townshend – az áll tényleg lelesik, de hát ez a minimum egy olyan előadótól, akinek természetes, hogy monumentális show-kat állít színpadra egymillió ember előtt. Jarre négy évig dolgozott a projekten, hogy összehozza az elektronikus zene több generációját, és ezzel persze, mint afféle Nagy Katalizátor a műfajban betöltött saját szerepét is fényezi finoman. Nem vitatjuk el tőle, de további tömjénezés helyett lássuk inkább, hogy viszonyulnak hozzá itthon az elektronikus zenészek.
Jarre Top 3
Oxygène(1976)
Két kevéssé ismert album (egy library music-os elektroakusztikus és egy alkalmazott filmzene) után jelent meg a Jarre-hangzást definiáló, krautrockból, progresszív zenéből is merítő, szintiforradalmat elindító hattételes new age-pop remeklés, amiről Magyarországon még sokáig mindenki azt hitte, hogy debütalbum.
Équinoxe
(1978)
Az elektronikus zene alakulására még ez a következő lemez is nagy befolyással bírt. Az analóg szintik mellett megnőtt a szekvenszerek szerepe, több lett a basszus, a ritmus és ez a dinamikusabb megszólalás a szintipopra is hatott, amúgy meg ezúttal is jó a koncept: az ember életének egy napját zenésítette meg Jarre.
Zoolook
(1984)
Az 1981-es Magnetic Fields részben az Équinoxe megoldásait polírozta, részben viszont Jarre az elsők között kezdett flörtölni a hangmintázással, ami a korábbi stílusától elütő, egészen new wave-es Zoolookon uralkodott el teljesen (közben volt egy egyetlen példányban megjelent, majd megsemmisített konceptalbuma, a Music For Supermarkets 1983-ban, amiről sok elemet átvett ide). Az etnóval is kacérkodó album bizonyos értelemben a legizgalmasabb, máig legelevenebb kiadványa a szintimágusnak, aki ezután főképp gigantikus show-ira koncentrált, bár az etnós-szimfonikus Revolutions (1988) és a Waiting For Cousteau (1990) 46 perces címadó ambientje még nem volt rossz húzása, de az 1993-as Chronologie után végképp átesett a giccs túloldalára.
Batta Róbert (Liquid Limbs)
Valószínűleg soha nem fogom megérteni, hogy tud egy ember egyszer korszakalkotóan zseniálisat alkotni, majd később mindennek a totális ellenpólusát is véghezvinni. Csodálatos élmény volt még gyerekként hallgatni az Oxygène-t majd az Équinoxe-t és a többit egészen a nyolcvanas évek végéig. Gyakorlatilag pont ugyanúgy beégett minden egyes dallam, hangulat, mint a Kraftwerk esetében. Táptalaja lett minden elkövetkező zenei megnyilvánulásomnak. Viszont ami a 90-es években történt Jarre-ügyben, az egyre kiábrándítóbb lett számomra. Idétlenül és néhol már kaotikusan keverte össze a trendi mainstream dance-hangzásvilágot a felhígult saját kútfőből érkező zenei elképzeléseivel. Mindezt végül tetézte a Téo & Téa-val, ami már totális önparódia lett, vagy még annál is rosszabb. Mindezek ellenére örökké hálás vagyok, hogy Jarre-zenéken nőhettem fel. A Liquid Limbs munkássága tele van korai Jarre-hatásokkal… ő volt az, aki elsőként tolmácsolta felém az Univerzum végtelen gyönyörűségét.
Belle Belle
Jean Michel Jarre bennem elég ellentétes érzelmeket kelt. Egyrészt vannak számai, amiket szeretek, mint például a Hypnose, amit egy Metronomy-feldolgozás által ismertem meg. Másrészt ott vannak a nyomasztó 90-es évekbeli magyar ismeretterjesztő és egyéb tévéműsorok, ahol számomra érthetetlen szándékkal mindenféle elszállt elektronikus zenét használtak aláfestésnek vagy főcímdalnak – szerintem Magyarországon sokan azt se tudják, ki az a Jean Michel Jarre, viszont az Oxygène című számot ilyen úton egészen biztosan ismerik. Nagyon furcsa volt gyerekkoromban ilyen műsorokat nézni, egészen sötét képet alakított ki bennem akkoriban a világ egyes dolgairól. Az is a nyomasztó dolgokhoz kapcsolódik, hogy amikor épp nem ezen műsorok előtt ültem, akkor a szüleim lemezgyűjteményében nézegettem a borítókat, ami szintén nem volt jó érzés. A fent említett Jean Michel Jarre-szerzemény borítóján egy földgömb látható, ami körülbelül lerohad a benne lévő koponyáról, de ott volt mellette a King Crimson In The Court Of The Crimson King albuma a szintén nagyon kellemes borítójával és a többi hasonló alkotás a korszakból. Nem értettem, hogy a felnőttek miért csinálnak ilyen dolgokat.
Csécsi Andor (Wave Of Sound, version.b)
Jarre zenéje, egyénisége meghatározta az elektronikus zenéhez való kötődésemet. Viszonya az analóg szintetizátorokhoz szerintem semmihez sem fogható. Hatalmas gyűjteménye egyedülálló, ez érintett meg anno engem is. A sok kütyü, az űrhajós vezérlőterem hangulat, és azok a szétcsavart hangok – hihetetlen! Kedvenc hangszerem, amit használ az ARP 2500 (1969-es gyártás). Nagyon jól ráérez mindig a hangulatokra és teremt egyedi atmoszférát, nincs is kiugró kedvencem, minden lemezén megvannak az örök darabok. Rengeteg monumentális koncertet adott már világszerte, viszont az én abszolút favoritom a 2007-es Oxygène Live In Your Living Room, nagyon közelről láthatjuk a kreatív megvalósítást – zseniális!
Fine Cut Bodies
1983-85 környékén csúsztam rá apukám kazettagyűjteményére, amiben többek között a JMJ összes is megtalálható volt (természetesen szigorúan Magnósok, figyelem!-verzióban). Úgyhogy ezután évekig Jarre, Vangelis és Kraftwerk kazetták szóltak altatónak, illetve később programozáshoz háttérzenének. Ezekben a korai techno-optimista zenékben mindig éreztem valami nem rideg, de mégis távolba révedő, elvágyódó hangulatot, ami számomra a jelen és közeljövő fejlődésből fakadó izgalmasságát, a természet és technológia szimbiózisát jelentette. Talán emiatt is lehetett, hogy az akkor még zárt Kelet-Európában kifejezetten nagy rajongótábora lett, kábé mindenki ismerte a nevét. És bár volt ebben bőven naivitás, de szerencsére máig megmaradt bennem az optimizmus, és még mindig hasonló érzéseket hoz ki belőlem egy korai Jarre-album. Vicces módon neki köszönhettem, hogy a partikultúra is beszippantott a '90-es évek közepén. Egy interjúban megkérdezték tőle, hogy milyen érzés, hogy sok elektronikus zenész legendaként tekint rá, amire azt válaszolta, hogy nagyon megtisztelő, de szerinte már ezek az emberek túlnőttek rajta és inkább ő tud inspirációt meríteni az Orbital, a Chemical Brothers, vagy az Orb munkáiból. Másnap mentem a boltba beszerezni az Orbital „Brown” albumát.
Gelencsér Tamás (80 Strange Robots)
Középiskolás koromban, amikor elkezdtem elektronikus zenét hallgatni, találkoztam először Jean Michel Jarre nevével. Ez az 1993-as Chronologie című albumának megjelenésekor történt. Egyből magával ragadott a hangzásvilága. Persze az 1976-os Oxygène ismert témáit már korábban is hallottam, de akkor még nem tudtam, hogy ki áll mögötte. Azon a nyáron Jarre Budapesten járt a lemez turnéjával. Természetesen ott kellett lennem. Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt. A lézerfények, a mozgó reflektorok, a zenéhez komponált tűzijáték, és persze a dinamikus élő előadás éles kontrasztban volt az egyébként zseniális album precízen kimért dalaival. Azt hiszem, ez volt az egyik első inspiráció ahhoz, hogy én is elkezdjek elektronikus zenével foglalkozni. Valószínűleg abban is szerepet játszott, hogy már a kezdetekkor az volt az egyik fő célom, hogy a dalokat élőben is elő lehessen adni, és ne csak egy legyek a sok hálószoba-producer közül.
Gnork
Hét-nyolc éves lehettem, amikor az unokatesóm megmutatta az Oxygène-t. Ez volt az első komolyabb találkozásom az elektronikus zenével. Emlékszem, hogy már a borító milyen mélyen belém mart. Nehezen hittem el, hogy gépekkel ilyen hangokat lehet csinálni, és hogy mindez egy ember műve. Valami megváltozott aznap.
Kürti Csaba (Gelka)
Igazság szerint elhamarkodva bólintottam rá erre a felkérésre, mert némi fejtörés után tudatosult bennem, hogy mennyire szégyenteljesen nem ismerem Jean Michel Jarre munkásságát. Elektronikus zenén szocializálódtam, szinte csak azt hallgattam egész életemben, de sosem kapott el a Jarre-érzés. A hangszerparkjának minden darabját bárhonnan hazacibálnám a hátamon, de közben meg a zenéjéről mindig egy rockzenei fejjel összerakott szintetizátor-kollázsra asszociáltam. A '90-es évek elején-közepén nyílt ki először a fülem a világra, és akkor a KLF, Orb, Chemical Brothers, Massive Attack, LTJ Bukem, Future Sound Of London és a többi mellett egyszerűen nem tudott közel férkőzni a szívemhez, utána meg mindig volt más, ami jobban érdekelt. Nyilván az Oxygène (Part 4) meg a Popcorn mellett én sem mentem el érintetlenül, meg az Oxygène Part 8 zseniális animációs klipjére nagyon rákattantam, de ott inkább a mozgókép fogott meg, és nem a zene. Kb. tíz éve aztán megint előkerült Jarre, amikor először leesett, hogy eredetileg Gershon Kingsley írta a Popcornt. Na, akkor totálisan megborultam, kikészített a tudat, hogy valaki 1969-ben ennyire hihetetlen zseniális, és a mai napig aktuális hangzást rakott össze – nekem azóta is benne van az all time top 10-ben. Az elmúlt pár napban maximális odafigyeléssel meghallgattam az Oxygène és az Équinoxe albumokat, és rá kellett jönnöm, hogy ennyi év után végre komolyan szimpatizálok Jarre úr zenéjével, annak ellenére, hogy a hangzás még mindig túl homogén nekem. Szerintem szépen végignyálazom az életművét, mert kíváncsi vagyok, hogyan fejlődött, de főleg a korai munkái érdekelnek. Úgyhogy kösz a felkérést, jól jártam vele!
Zságer Balázs (Žagar)
Gyerekkorom nagy idoljai közül a Kraftwerk mellett talán Jarre volt a legnagyobb hatással rám. Egyébként kis koromban őt mindig valahogy egy fiktív karakterként képzeltem el, nagyjából olyannak, mint az Idő urai című kultikus rajzfilm egyik főszereplője. Emlékszem, imádtam a Magnetic Fields borítóját is, amiben Jarre szeme helyett egy földgömb van. Először talán a 80-as évek dokumentum- és természetfilmjeiben találkoztam a zenéjével. Az Oxygène-t a mai napig az egyik legmeghatározóbb elektronikus zenei albumnak tartom – a Daft Punktól az Airig minden nagy francia elektronikus zenei formáció magán viseli azokat a tipikus Jarre-stílusjegyeket, amit ma az újságírók french touch-nak hívnak. Pár Žagar-számban is visszaköszönnek Jarre-inspirációk, és anno az első lemezünk turnéján rendszeresen az Oxygène Part 2 tétellel kezdtük a koncertjeinket. Sajnos élőben soha nem láttam, de ha vissza lehetne utazni az időben, szívesen megnéznék egy Jarre-koncertet a 70-es években, ő már akkor elég komoly audiovizuális élményben gondolkodott.
összeállította: Forrai Krisztián
és a friss Jarre lemez, igazi sztárparádéval:
