Bő egy hónapja, 2015. január 20-án, hetvenéves korában hunyt el Edgar Froese, a Tangerine Dream alapítóatyja, egyetlen állandó tagja, a kozmikus-, szintetizátoros-, elektronikus zene egyik legnagyobb hatású alakja. Ahogy a halálról mindig is mondta: az csak kozmikus lakcímváltás – úgyhogy ennek szellemében szomorkodás helyett lássuk, mi mindent köszönhetünk neki. A 29. Recorder magazin visszaemlékezése.
Művészeti projekt
Edgar Willmar Froese 1944. június 6-án született, a mai Oroszország területén fekvő, akkor a Porosz Szabadállamhoz tartozó Tilsitben. Korán, tizenévesen kezdett el zongorázni és gitározni, majd egy nyugat-berlini művészeti akadémián tanult festészetet és szobrászatot, később több Tangerine Dream-borítón is az ő alkotása látható (Zeit, Phaedra, Cyclone stb.).
Ebben a közegben alapította meg első, The Ones nevű rhythm’n’blues-os, pszichedelikus rockzenekarát, amellyel még Salvador Dali villájában is felléptek. A szürrealista festő amúgy is nagy hatással volt rá, pláne, mert biztatta is, hogy minél bátrabban kísérletezzen a zenében. Froese 1967-ben, avantgárd, experimentális free-rockzenekarként indította el a Tangerine Dreamet, amelyben eleinte gyakoriak voltak a tagcserék, igaz a későbbiek folyamán is a bizonyos tagságú felállások határozták meg a zenekar egyes periódusait (a rajongók amúgy is szeretik a Tangerine Dream pályáját különböző szakaszokra bontani, hol lemezcégek, hol felállások, hol hangzások, stílusok mentén).
Az alfa-állapot évei
A zenekar első meghatározó inkarnációjában ugyan csak egyetlen lemezt készített el, de az 1970-es – még döntően elektronikus hangszerek nélküli, free-jazzes, artrockos, erősen kísérleti – Electronic Meditation fontos mérföldkő a korszak német zenéjének történetében, a később krautrocknak nevezett színtér fejlődésében. Miként az akkori triófelállás másik két tagja, az itt még dobos Klaus Schulze és az itt még csellós-hegedűs Conrad Schnitzler is krautrock-legenda, ők szólóban és egyéb együtteseikkel (Ash Ra Tempel, Kluster, Eruption) is kulcsszereplői lettek a műfajnak. A Tangerine Dream következő három lemeze még a kísérleti, ambientes, drone-os, kozmikus, kortárs zenei hatásokat is beépítő megszólalás jegyében készült (bizonyos megközelítés szerint ezek a zenekar legizgalmasabb alkotásai). A már billentyűsök, főként orgona (na meg fuvola) uralta, Froese által kozmikus zenének nevezett 1971-es Alpha Centauri-n már szerepel Christopher Franke dobos-billentyűs, aki 1987-ig maradt Froese mellett a zenekar fő kollaborátora (igaz, akkor aztán elég komoly haraggal váltak el). Az 1972-es Zeit pedig már a formáció legklasszikusabb triófelállásában, Peter Baumann billentyűssel született (aki 1977-ig maradt tag).
A Zeiten amúgy közreműködik egy cselló kvartett is, de ezen a lemezen már tisztán és lassan formálódó ’kozmikus zene’ szól, sőt ez az ambient egyik legfontosabb alapja is, máig izgalmakkal teli, időtlen klasszikus. Az első korszakot záró 1973-as Atem részben továbbra is concréte music-kal is flörtölő ambient, részben némileg dinamikusabb, több ütőhangszert alkalmazó kísérleti elektronikus zene, amit a már akkor befolyásos angol rádiós dj, John Peel az év lemezének szavazott meg, e miatt pedig komoly figyelem zúdult az együttesre Nagy-Britanniából és ez vezetett ahhoz, hogy a Virgin leszerződtette a triót és elindult a Tangerine Dream legjelentősebbnek tartott, legnagyobb hatású korszaka.
A Virgin-évek és utána
Az általánosan elfogadott kritikai megítélés és az ortodox rajongók szerint ez a szekvenszerekkel játszó, szintetizátorok uralta, arpeggiókat egymásra halmozó, valóban nagyhatású korszak jelenti a csúcsot (ekkor többnyire szintén egy-egy lemezoldalt kitöltő hosszú, instrumentális tételekből álltak az albumok) – élen az így elsőként érkező, Moog- és mellotron uralta 1974-es Phaedrával. A krautrock műfaji tagolásában a Froese-hez köthető ’Berlini-iskola’, azaz az éteri, atmoszférikus, szintetizátoros zene ebben az időszakban bomlott ki teljesen, a periódus másik három lemeze, a kéttételes, szekvenszer-alapú Rubycon (1975), az amúgy koncerten rögzített, de két friss kompozíciót bemutató Ricochet (1975) és a detroiti technóra, a KLF chilljére, vagy épp DJ Shadow-ra is ható Stratosfear (1976) is esszenciális Tangerine Dream-alkotás. Baumann egy nagyon sikeres, amerikai turné után lépett ki (az improvizációkra építő koncertsorozatból Encore címmel lemez is készült) és ezzel a nagy korszak is véget ért.
A KRAUTROCK-ÚTMUTATÓNKBAN ÍGY HELYEZTÜK EL A TANGERINE DREAMET.
Minderre reakcióként először egy teljes ballépésnek bizonyuló, megkésetten progrockos, már béna hangszíneket is bevető, félig vokális (Steve Jollife lett az énekes) album született (Cyclone, 1978), azt pedig már a nyolcvanas évek new age-esebb hangzását megelőlegező, gitárokat is szolidan megtartó, instrumentálisba visszaváltó lemez (Force Majure, 1979) követte. Aztán Johannes Schmoelling csatlakozásával ismét három szintetizátoros vitte a stabil felállású formációt 1985-ig, vele ráadásul bejöttek az összképbe az elektronikus dobok is, ami által még ekkor is készültek érdekesebb anyagok (a ritmusközpontú, inkább alulértékeltnek nevezhető 1981-es Exit és a szintén méltatlanul kezelt 1985-ös Le Parc című konceptlemez ilyen). Majd Franke 1987-es kiválásával szinte követhetetlen lett a zenekar folyamatos átalakulása (1990-2006 között Edgar Jerome nevű fia is az együttesben zenélt), Froese termékenysége azonban nem csökkent, még ha ezután már nem is alkotott semmi annyira meghatározót, mint a hetvenes években.
Filmzenék
Abban az évtizedben, amikor a trió kreatív csúcson volt – még Baumann-nal – megírták első filmzenéjüket egy William Friedkin-thrillerhez (Sorcerer - 1977), és ezzel lassan, de biztosan rengeteg filmes munkához juttatták magukat a nyolcvanas években (Thief - 1981, Risky Business - 1984, Firestarter - 1984, Legend - 1986 stb.). Mindennek révén Froese nagyon széles közönséghez volt képes eljuttatni zenéjét, és bár maguk a soundtrackek hullámzó színvonalúak, a legjobb filmzenés TD-tételt, a Risky Business-hez készült Love On A Real Traint például egy-az-egyben lenyúlta a Global Communication a kilencvenes évekbeli ambient house-ához. Az alkalmazott zenék világához kapcsolódik, hogy a Tangerine Dream utoljára azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a rendkívül népszerű Grand Theft Auto című videojáték legújabb, 2013-ban kijött V-ös kiadásához komponált zenét.
ITT PEDIG A 10 KRAUTROCK-KULCSLEMEZ, NANÁ, HOGY VAN KÖZTE TANGERINE DREAM!
Szólóban
Froese-nak arra is volt energiája, kreatív felhalmozott tőkéje, hogy a zenekar csúcsperiódusában szólólemezeket kezdjen kiadni, amelyek eleinte kifejezetten erősek voltak, az ambientes, hangtájképes jelző a legtalálóbb a sok talált hangot is használó anyagokra (Aqua - 1974, Epsilon In Malaysian Pale - 1975). Igaz, hogy ezek bevételeit legtöbbször a Tangerine Dream-hangszerpark fejlesztésére fordította, de ez az önsegélyező metódus csak a későbbi lemezekre hatott ki, amik azért az évtized második felétől már összeszürkültek a zenekar önismétlő, kevésbé izgalmas munkáival. Viszont a hosszú ideig utolsó szólónak számító 1983-as Pinnacles ismét kiemelkedő, nagy része tökéletes baleári chill outnak hangzik ma is (rajta kívül még Baumann adott ki izgalmas szólólemezeket a klasszikus tagságból, tőle az 1976-os, később agyonhangmintázott Romance ’76 a kötelező).
A Tangerine Dream és Magyarország
A zenekar Magyarországon is igen népszerű, amit részben az alapozott meg, hogy az első külföldi együttesek egyikeként felléptek a Budapest Sportcsarnokban (1982 októberében egy háromnapos, Chip Fesztiválnak nevű eseményen, ahol Klaus Schulze is játszott), és részben az, hogy az 1981-es Exit album nagy hatást gyakorolt a magyar tévés zenei szerkesztőkre, így az arról származó Choronzon a Panoráma, a Remote Viewing a Hírháttér nevű műsorok főcímzenéjeként éghetett az agyunkba hosszú-hosszú éveken át. A Tangerine Dream 2012-ben Budapestet is érintette ötállomásos európai turnéján, a Müpás fellépésről koncert-cd is készült.
Froese és a Tangerine Dream hatása
Edgar Froese nagyon széles palettán fejtette ki hatását: alakította a krautrockot, kozmikus zenéjével a műfaj berlini iskolájának zászlóvivője lett, és még a hetvenes évek más szintetizátoros úttörőit (Jean Michel Jarre, Vangelis) is inspirálta. Egykori társaival, Klaus Schulze-cal és a 2011-ben elhunyt Conrad Schnitzlerrel az ambient előfutárainak is nevezhetők, arról nem is beszélve, hogy a Tangerine Dream az elektronikus tánczenére is folyamatosan hatással van (a trance-re külön kiemelten is, de a detroiti techno, az ambient house, még a triphop is sokat köszönhet a formációnak). Soroljunk néhány nevet? A Future Sound Of Londontól a Global Communicationön és az Orbon át a Radiohead, az M83, de még az olyan rockzenekarok, mint a Kasabian is fontos inspirációként emlegetik Froese-t és zenekara munkásságát – és ha a remek zenék nem volnának elegek (azok) ez végképp az elektronikus zene egyik legjelentősebb úttörő életművévé teszi a fent tárgyaltakat.
Dömötör Endre
a Tangerine Dream legeredetibb, legerősebb lemezéről, a dupla Zeitről a második lemezoldalt kitöltő Nebulous Dawn:
a klasszikus Tangerine Dream-hangzás kulcsa a Phaedra című szerzemény:
és a másik meghatározó, a Rubycon:
a Magyarországon oly jól ismert Choronzon:
és talán legjobb filmzenés tételük, a Risky Business-ből való Love On A Real Train:
