A hatvanas évek végén bukkantak fel egy kettészakított ország nyugati felében, a föld alól jöttek furcsa frizurával, szakállal és arcberendezéssel, varázsgombát reggeliztek és LSD-t ebédeltek, radikálisok voltak és káoszban utaztak. És a jövő zenéjét játszották. A hetvenes évtized legizgalmasabb nem angolszász popzenéje Nyugat-Németországból szabadult rá a világra és teremtette meg az alapjait egy egész csomó akkor még nem is létező zsánernek a poszt-punktól az elektronikán át a poszt-rockig. Willy Brandt, Rudi Dutschke, RAF, müncheni olimpia, analóg szintetizátorok, Tago Mago, Yeti, Tanzmusik – most, hogy a Can zenekar háromórányi, 1968 és 1975 között készült, korábban kiadatlan zenével kedveskedik rajongóinak The Lost Tapes című új kiadványán, látogassunk el Káposztaországba.
Először is tisztázzuk: olyan, hogy krautrock-hangzás, nem létezik: a NEU! mechanikusan lüktető 4/4-e kb. éppen annyira különbözik a Tangerine Dream kozmikus elektronikájától, mint a (képünkön is látható) Can monumentális groove-okra épülő hosszú dalai mondjuk a Faust proto-indusztriális rockjától. A némileg pejoratív élű megnevezés a mindig szellemes brit popsajtóban terjedt el valamikor 1972 táján, a német zenekarok britanniai ismertté válása idején. A legtöbb zenekar tagadta, hogy „krautrockot" játszana, még a negyedik lemezét egy Krautrock című számmal indító Faust is.
A német underground zenekarok elsőként egy 1968-as esseni rockfesztiválon hallattak tömegesen magukról. Csupa olyan fiatal alkotta ezeket az együtteseket, akik unták szüleik nemzedékének háború miatti önostorzását és bűntudatát, általában erősen balos nézeteket vallottak, és már nem annyira a Beatles-től és a Stones-tól merítettek, sokkal inkább a Velvet Undergroundtól, a Mothers Of Inventiontől, Captain Beefhearttól, a korai Pink Floydtól, és más angolszász kísérletezőktől, free jazz zenészektől, vagy éppen kortárs klasszikus szerzőktől (pl. Terry Riley-tól vagy a szintén német Karlheinz Stockhausentől, akinek a Can két tagja, a basszusgitáros Holger Czukay és a billentyűs Irmin Schmidt tanítványai is voltak).
A krautrock-zenekarok bemutatkozó lemezeinek legtöbbje a hatvanas évek végén jelent meg olyan német kiadóknál, mint a lemezkritikus Rolf Kaiser alapította Ohr, vagy az egykori Ohr-alkalmazottak által létrehozott Brain Records. Ezek az albumok hamar eljutottak a laposodó glamen és pátoszos progrockon tengődő brit fülekbe is: a hetvenes évek elejétől John Peel, az NME és a Melody Maker mind gyakrabban foglalkoztak a német undergrounddal. Ian MacDonald NME-ben megjelent Germany Calling című 1973-as cikkében egyenesen egy német invázió eljövetelét vizionálta, és erre már a lemezkiadóknak is muszáj volt lépniük – a szárnyait bontogató Virgin előbb a Faustot, majd a Tangerine Dreamet szerződtette le (előbbi zenekar 1973-as The Faust Tapes című remek nagylemezét egy 7 inches kislemez áráért dobták piacra, ráadásul az írógépes szöveget tartalmazó montázsborítója is figyelemfelkeltő volt). 1974-re a Philipshez szerződött Kraftwerk korai, durván experimentális zenéje elektronikus poppá kezdett szelídülni, az évtized végére a négy übermensch robotember a poptörténelem egyik legnagyobb hatású együttesévé vált.
Mire a Kraftwerk dalai eljutottak Afrika Bambaataa, Arthur Baker, Derrick May és mások fülébe, maga a műfaj már nagyjából lecsengett: sok zenekar feloszlott, vagy bizonytalan időre visszavonult, mások egyszerűen csak elvesztették jelentőségüket, de addigra már nem volt mit tenni, a krautrock végérvényesen beépült a nemzetközi popköztudatba, David Bowie és Brian Eno Berlinben alkottak a krautrock által ihletve nagyot, olyan poszt-punk zenekarok, mint a PiL, a Joy Division vagy a Talking Heads bátran merítettek a Can, a Faust és mások örökségéből, a Fall még egy dallal is tisztelgett Damo Suzuki (a Can második énekese) előtt, a neo-pszichedelikus Teardrop Explodes vezére, Julian Cope a kilencvenes évek közepén a mai napig legalaposabb könyvet írta meg a német pszichedéliáról Krautrocksampler címmel, a Sonic Youth a NEU! motorik zakatolását építette be saját világába, az Ash Ra Tempel-vezér Manuel Göttsching E2-E4 című 1984-ben kiadott szólólemeze nélkül a kilencvenes évek technolemezeinek jelentős része nem létezne, de visszaköszönnek a krautrock-hatások a Stereolab, a Tortoise, David Sylvian, a kései Blur, a Radiohead, Jim O'Rourke, Aphex Twin és egy egész rakás poszt-rock zenekar munkásságában is. Napjainkban a ciklikusan ismétlődő krautrock-felfedezés megint elért egy nemzedéket, kb. nem létezik magára valamit is adó indie zenekar, amelyik ne említené meg, mekkora hatással volt rájuk az idős német bácsik negyven évvel ezelőtti zenéje.
Ha feltétlenül muszáj a krautrock zenekarokat valamilyen módon kategorizálni, két – egymást helyenként metsző – halmazt képzeljünk el: az egyikbe az elszállósabb, ambientet és new age-et megelőlegező, elektronikával kacérkodó előadók tartoznak (a Tangerine Dream, Klaus Schulze, az Ashra – ezt a halmazt szokás Berlin Schoolnak nevezni), a másikba a picit durvább, groove-osabb, vagy éppen mechanikus-ipari hangzású Düsseldorf School zenekarai, köztük a kölni székhelyű hangmérnök-producer Conny Plank (a krautrock-Spector!) köré tömörülő Can, a Cluster, a Guru Guru, a Kraftwerk, vagy a Kraftwerkből kilépő Klaus Dinger-Michael Rother alkotta megkerülhetetlen (a képen is látható) NEU! duó, de ebbe a halmazba sorolhatjuk a wümmei Faustot és a müncheni Amon Düül II-t is.
A berlini iskola legeminensebb tanulója természetesen a Klaus Schulze vezette Tangerine Dream volt. A gyakran cserélődő felállású együttes vadul kísérletező, baljós hangképekkel operáló albumokkal indította karrierjét, majd a hetvenes évek közepétől fokozatosan lebegősebb textúrákra váltottak, első Virgin-lemezük, az 1974-es Phaedra után zenéjük helyenként vészesen new age-giccsbe hajló, de mindvégig élvezhető irányba mozdult, ahogy azt idei magyarországi koncertjükön mi is megtapasztalhattuk. A Phaedra idejére Schulze már nem volt tagja a zenekarnak (azt addigra már rég az alapító, Edgar Froese uralta), előbb az Ash Ra Tempelhez csatlakozva, majd szólóban tett sokat az ambient megszületéséért (de tagja volt az egyébként nem túl jó krautrock szupergroup Cosmic Jokersnek is, sok más prominens krautrockerrel együtt).
És persze számos remek zenekar és lemez volt még: a Herzog-filmzenékkel elhíresült, szintetizátorokat törzsi ritmusokkal társító Popol Vuh, az avantgarde beütésű, kvázi dallamtalan első lemezeitől az Eno-val közös ambient alapvetésekig eljutó Cluster, továbbá olyan kraut szupergroupok, mint az egykori NEU!-gitáros Klaus Dinger köré csoportosuló La Düsseldorf (melynek zenéjét Bowie nemes egyszerűséggel „a nyolcvanas évek soundtrackjeként" aposztrofálta), vagy a másik NEU!-tag Michael Rother és a Cluster közös együttese, a Harmonia (amely 1976-ban szintén együtt dolgozott Eno-val, bár azok a felvételek csak húsz évvel később jelentek meg hivatalosan, Harmonia '76 név alatt). Ezek az előadók kevésbé ismertek ugyan, mint a cikkünkben tárgyalt többi zenekar, ettől függetlenül érdemes megismerkedni velük – aki idáig eljut, az már úgyis el van veszve, és fél évvel később már Walter Wegmüllerért és Sergius Golowinért fog lelkesedni.
Hogy a düsseldorfi iskola legjelesebb tanulója melyik együttes volt, nos, azt már nehezebb eldönteni, mi most a Kölnben 1968-ban alakult Can-re szavazunk. A kortárs klasszikus képzettségű Holger Czukay-t különösebben nem érdekelte a rockzene, egészen amíg meg nem hallotta az I Am The Walrus-t – és akkor döntött: zenekart alapít. Ezzel egy időben Irmin Schmidt éppen New York Cityben tartózkodott, Andy Warhollal lógott, megismerte a Velvet Undergroundot, és hasonló döntésre jutott, mint Czukay az öreg kontinensen. És milyen jól tették! A Can a rocktörténelem egyik legmasszívabb életművét alkotta meg, 1968 és 1973 között kiadott lemezeik egytől egyig hibátlanok (igaz, utána némileg esett a színvonal). A Czukay-Liebezeit ritmusszekció (Jaki Liebezeit volt a dobos és akkor említsük meg az ötödik tagot, Michael Karoli gitárost is) gigantikus groove-jaira épülő, fél óráig vagy még annál is tovább nyújtott improvizációk (a Monster Movie című első lemezen hallható, húsz perces Yoo Doo Right című dal vágatlan verziója eredetileg hat órás volt – ezt kapd ki, Flaming Lips), a Malcolm Mooney-t váltó Damo Suzuki szuggesztív vokáljai, a musique concrète és világzenei motívumok, a manipulált szalagok és loopok – órákig sorolhatnánk, mi is teszi a Cant a valaha létezett legnagyobb zenekarok egyikévé. Suzuki 1973-as kilépése után előbb Schmidt, majd egy ghanai zenész, Rebop Kwaku Baah vette át a vokálokat, de nagyjából az 1975-ös Landed albummal kezdődően a megújulási próbálkozások ellenére a Can veszíteni kezdett izgalmasságából. Czukay közben szólólemezeire koncentrált, zenekarát mind inkább hanyagolta, s a Can 1979-es cím nélküli albuma után már csak egy új – ismét Malcolm Mooney-val felvett és erősen felejthető – nagylemezt adott ki Rite Time címmel 1989-ben. Az archív felvételek, válogatások, remixalbumok viszont azóta is a köztudatban tartják az együttest, most például a próbatermi felvételeket, élő anyagokat, kiadatlan stúdiódzsemmeléseket összegereblyéző The Lost Tapes című, 30 kiadatlan felvételt tartalmazó tripla CD révén kerülhetünk közelebbi ismeretségbe a zenekarral – nagyon megéri.
Deimanik László
video a Can Mushroomjához:
a Can a Vitamin C-t adja elő 1972-ben:
a NEU! és a motorik-ütem klasszikus példája az 1972-es Hallogalloban:
a NEU! 1975-ben, még a punk megszületése előtt viszont már azt is bemutatta, hogy milyen lesz a poszt-punk zene, Hero:
a BBC The Rebirth Of Germany címmel készített dokumentumfilmet a krautrockról, íme a teljes 58 perces film:
a nyáron megjelent Can-féle The Lost Tapes doboz tartalma:
