Vegytiszta érzelmesség – James Blake-profil

A felületes szemlélők számára a huszonhatodik Recorder magazin címlapsztárja, James Blake kétarcú előadónak is tűnhet. Négy-öt évvel ezelőtti feltűnésekor csupa okosan érzelmes, posztdubstepesnek nyilvánított dalt adott ki, majd az őrületes hype után, 2011-ben egy érzelmes, okos nagylemezt, ami meg már inkább az éppen divatos legmodernebb indie r&b/soul felé hajlott el. De nem. James Blake mégsem Janus-arcú. Egy következetesen épített pályán halad, és ez az út végre Magyarországot is keresztezi első fellépésével. A Mercury-díjas dalszerző-előadó – vagy akkor már nevezzük meg műfajilag is annak, ami: a vezető elektrocrooner-sztár – október 31-én lép fel a Millenárison az Electronic Beats Festival keretében.

James Blake kicsit valószerűtlenül, kicsit valószínűtlenül lett egy műfaj sztárja. Korai dalaival, EP-ivel nyilván kissé kilógott felfelé a dubstep igazából akkoriban-még-neve-sem-volt sok műfaj előadói közül, de korántsem tekinthető a posztdubstepnek csúfolt irányzat egyértelmű királyának. A felé áramló, róla áradozó hype attól is generálódott a végtelenbe, hogy az említett mezőnyben az ő receptora volt a leginkább érzékeny a popra. Na meg persze az érzékeny hangvételű zenékre is, ami mindig sikertényező. A stílusgettóból ezeknek köszönhetően került át a mainstreambe – talán – idejekorán, amire viszont ő nagyon jó érzékkel reagált – épp idejében. Első nagylemeze alapján nyilvánvaló lett, hogy valóban egy dalszerző-előadóval van dolgunk, sőt, egy olyannal, akit amúgy, rajongásilag épp tök menő lecserélni a néhány éve még imádott akusztikus gitáros trubadúrokra: ez ugyanaz, csak kúlabb (kicsit más kérdés, de lemeze leginkább fülbemászó, slágeresnek szánt dalai feldolgozások). Csakhogy az a debütálás mégsem ugyanaz volt, hanem a singer-songwriterek attribútumait okosan használó, az elektronikus zene és a perfekcionista pop keretein belül is helytálló anyag. Jó is, sikeres is tehát, de talán az a plusz mégsincs meg benne, amitől valaki a legmagasabb csúcsokra kerül általa. De ez még semmi, jött a második album, ismét szép sikerek (ezúttal sem gigantikus művészi áttörés), viszont ekkora már látványos mennyiségű titán nevezhette Blake-et ihlető forrásának, ő meg amolyan brit zenei koronaként megkapta a 20 ezer fonttal járó, elég rangos Mercury-díjat az albumért. Oké, oké, megérdemelte, és a kiemelt sztárstátusz is érthető – még a fenti ellentmondásokkal együtt is –, de azért 2010-ben ezeket senki sem jósolta neki azok közül, akik agyondicsérték az épp akkor a legmenőbb tánczenei label, a Hessle Audio által kiadott első EP-jét, a The Bells Sketch-t.

Blake a 2009-es első 12” (Air & Lack Thereof), és a 2010-ben kijött három EP (az előbb említett után a nem kevésbé menő R&S Recordsnál megjelent CMYK és Klawierwerke), valamint az Airheaddel közös Pembroke és az egyoldalas kislemezként kiadott Feist-feldolgozás (Limit To Your Love) segítségével azon túl, hogy bő egy év alatt tökéletesítette saját soundját – ami a későbbi nagylemezek alapja – egyúttal közelebb is került az énekhangok trükkös használatához és a dalforma kereteihez (nyilván a Limit To Your Love szakította át a gátat). Hogy aztán 2011-ben, cím nélküli bemutatkozásán már inkább a dalszerző-zongorista domináljon, aki ráadásul nyilvánvalóan mutatja ki, hogy tanult zenész. A James Blake folkos, indie-s hatásokat (Joni Mitchell, Bon Iver, The xx) magán viselő dalai között ott van egy dal szintén zenész édesapjától, a Colosseum egykori énekesétől is (The Wilhelm Scream), de ennél érdekesebb, hogy a sallangmentes, csendekre is nagy hangsúlyt fektető lemez már inkább modern soul, mint posztdubstep és az átmenet nem tisztán kimutatható a kettő között. Blake közben folytatta masszív kísérletezéseit is a tánczenei formátumokkal 12”-ein, a további EP-kkel pedig megindult a szokatlan popsztárok útján, igen magabiztos lépésekkel (és közben hol saját nevén, hol a Harmonimix alteregóval remixelget(ett) is). Természetesen nagy várakozások előzték meg a 2013-as második nagylemezt, az Overgrown pedig nem nőtt túl az előadón, bár a korábbi minimalizmus helyett gondosan hangszerelt, némileg dúsabb hatású dalok sorakoznak rajta. Ami nem változott, az a vegytiszta érzelmesség.

Electronic Beats Budapesten

Október 31-én negyedik alkalommal lesz Electronic Beats Festival Budapesten, és ahogyan az előző három évben, úgy idén is pazar a felhozatala elektronikus tánczenéből. 2011-ben Buraka Som Sistema, Apparat, Does It Offend You, Yeah?; 2012-ben Junior Boys, Nicolas Jaar, Modeselektor, Mostly Robot; 2013-ban Charli XCX, Washed Out, John Talabot, Nôze voltak a fellépők, nagy részük először játszott Magyarországon. A felsoroltakhoz hasonlóan idén is lesznek jelentős budapesti debütálások: James Blake a fő műsorszám, de előtte szintén először lesz Zoot Woman (a trió már az ezredfordulón újra divatba hozta a szintipopot). Aztán egy másik James, a technóban saját útját járó (és saját kiadójával is nagyon sikeres) pogány úttörő, Holden is visszatér Budára. Valamint fellép még a belga elektropop duó, a Joy Wellboy is.

Blake persze ma már sztárközreműködő (Kanye West, biztosan?), műfaji ászokkal (Burial, Jamie XX) foglalkozó rádióműsora fut, de slágerei között nem felejt el kísérletezőbb 12”-eket sem kiadni. Ja, igen, sztárcsaja is van, a Warpaint gitáros-dalszerzője, Theresa Wayman. Elektrocroonernek nevezni, kétségtelen, ugyanolyan jó szándékú újságírói kínmegoldás, mint korai dolgait posztdubstepnek. Ám nagyon közelebb ennél nem juthatunk hozzá egyetlen szóban. A még kommersz környezetben is értelmezhető, legmodernebb elektronikus alapokon nyugvó dalai szentimentálisan búgnak az örök bánatokról.

Dömötör Endre

WARPAINT-INTERJÚNK, AMELYBŐL KIDERÜL MENNYI ESÉLYE VAN EGY JAMES BLAKE-WARPAINT KOLLABORÁCIÓNAK. 

az Owergrown teljes egészében: 

a James Blake végig: 

 az Overgrown klipje: