(Atlas, tervezett megjelenés: 2011. február 7.)
James Blake-et eleinte elsősorban a kísérleti elektronika és a dubstep műfajához kötötték, de sokkal érdekesebb eladó annál, hogy rögtön és véglegesen elkönyveljék bárminek is. Négy nagyjából hasonló stílusú EP – a 2009-es Air & Lack Thereof, illetve a 2010 folyamán kijött The Bells Sketch, CMYK és Klavierwerke – után a 22 éves londoni zongorista-énekes-producer (aki Harmonimix néven R&B és hiphop számokat is remixel, sőt évek óta DJ-ként is fellép) most látványosan bizonyítja, hogy a soulhoz is legalább ugyanannyi köze van: a BBC Sound Of 2011 szavazásán dobogós helyet szerző fiatalember címnélküli bemutatkozó nagylemeze az elektronikára építkező lecsupaszított, sallangmentes modern soul igencsak meggyőző példája.
Az album készítésénél Blake-re - saját bevallása szerint – nagy hatással volt Joni Mitchell, az XX és Bon Iver (azaz Justin Vernon) is. Az utóbbi tényleg többször eszünkbe juthat, van némi átfedés az énekhangok terén, de a Lindesfarne I és II dalokban használt autotune is ismerős lehet már Vernon munkáiból (elég, ha a 2009-es Blood Bank EP-re vagy Gayngs nevű szoft-rock projektjére gondolunk), a legfontosabb azonban a hasonlóan érzelmes, de nem túl tömény, levegős előadásmód. Ebből kiindulva az sem tűnik túlzásnak, ha Antony Hegarthy hatását is kihalljuk bizonyos dalokból (például a Give Me My Month-ból), míg a Limit To Your Love kislemezdalban (a kanadai énekesnő, Feist egy 2007-es szerzeményének feldolgozásában) hallható „is it truth or dare?” sor önmagában is legalább ugyanolyan hátborzongató élmény, mint a váratlanul belépő, belső szerveket átmozgató basszus.
Akadékoskodásnak tűnhet felhívni a figyelmet arra, hogy csak egy igazán jó minőségű berendezés tudja megfelelően közvetíteni a dalokat, de ebben az esetben tényleg nem az. James Blake ugyanis a csendet is hangszerként kezeli, és a tisztán hallható „semmi” legalább ugyanolyan fontos összetevő nála, mint például a zongora – a hatásosan elhelyezett kis szünetek kiegészítik a zongorajátékot és Blake énekhangját. Többnyire ezek kapják a főszerepet, de a nagyrészt háttérben maradó, csak alkalmanként előretörő szintetizátorfutamok, zajok és ismételten feltűnő hangminták is figyelemreméltóak, ahogyan el-elkalandoznak, de a végén mindig összefutnak – és szerves egésszé állnak össze.
James Blake első albuma jól átgondolt és egységes lemez lett, ami – annak tudatában, hogy néhány apróbb részletet leszámítva minden hangért maga Blake felel – nem is meglepő. Semmi sincs túlbonyolítva: őszinte, magába forduló, kicsit baljós, de a művi drámaiságot jó messzire elkerülő, letisztult alkotás.
9/10
Sugó Lilla
az album The Wilhelm Scream című dala élőben a BBC stúdiójában:
a Limit To Your Love című Feist-feldolgozás klipje:
