„Ami a legnehezebb lelkileg, az a legkatartikusabb is” – The Devil’s Trade-interjú

Makó Dávidot a kultikus, doom/sludge metalos Stereochrist, majd a parasztriffelésben verhetetlen Haw énekeseként ismertük meg. The Devil’s Trade-ként viszont már az egész európai underground tudja a nevét: zseniális, dark doom folkos lemezei az egyik legmenőbb metálkiadónál, a Season of Mistnél jelennek meg, az Alcesttel ősszel pedig már a 10. Európa-turnéjára indul. De miért vonult majdnem vissza a Devil’s Trade első lemezével, hogyan teremt hegyomlasztó hangzást egyedül a színpadon, és miért kellett most mégis trióvá bővülnie? Miért az operaéneklésben találta meg a katarzist? Hogyan lett több az élete a black metal legenda Gaahl két mondatától? És kell-e félnie a traumáiból táplálkozó zenésznek a terápiától?

Dáviddal a július 14-én megjelenő, Vidékek vannak idebenn című új lemeze kapcsán beszélgettünk, amit július 8-án a VHK előtt egy ingyenes koncerten mutat be a Dürer Kertben, november 2-án pedig már egy saját bulin és egy egészen különleges helyszínen, a Rumbach Sebestyén utcai zsinagógában. Ez a Recorder magazin 105. számában megjelent interjú alaposan bővített változata.

Van egy híres című vinyled, pólód: Happy Music Is Shit. Miért nem tudsz vidám zenét írni?

Nekem már az is rossz érzés, ha véletlenül lefogok egy dúr akkordot. Kétévente két hétig csak Jamiroquait hallgatok, és kitáncolom magam, amikor senki se látja, de utána visszatérek a Neurosishoz és a Radioheadhez. Mindig is az érdekelt, hogyan tud kapcsolódni a zeném a belső világomhoz, és úgy látszik, abban van egy eredendő melankólia. Különféle sérülések miatt le kellett mondanom arról, hogy sportoló legyek, és az első dalomat azért írtam, hogy könnyebbé tegyem ezt a rettenetes csalódást. Mivel ez akkor működött, sokáig a dalszerzés maradt a terápiás eszközöm.

A Devil’s Trade legelső lemezét mégis búcsúalbumnak szántad. Miért?

A Those Miles We Walk Alone-ra azokat a dalaimat akartam felvenni, amik nem illettek egyik zenekaromba se. Akkor már kiléptem a Stereochristból, és a barátaimmal megalapítottuk a Haw-t, amivel lett volna lehetőségünk Európában turnézni, de végül nem mentünk. Ha jól fizető állásod és családod, gyerekeid vannak, nagyon nehéz eköré zenekart szervezni, csak én ezt akkor nehezen értettem meg. Miután rakódtak egymásra a dolgok, elmaradt próbák és koncertek, elegem lett a zenélésből. Egyszerűen belefáradtam. Még csinálgattuk a Haw-t, de nyugodtan hagytam volna abba a zenélést az első Devil’s Trade-lemezzel. De aztán jött Jakab Zoli, és azt mondta, nézzük meg, mit lehetne kihozni belőle. Amikor egyedül kellett döntéseket hoznom, elkezdett működni a dolog.

Rögtön az első koncerten érezted, hogy ez működik?

Az első koncertem a Kék Yukban volt egy Slipknot- és egy Pantera-tribute között. Amikor meghallották, mit játszom, kimentek az emberek sörözni, csak három-négyen maradtak.

Hogyhogy nem ment el rögtön a kedved egy ilyen fogadtatástól, amikor amúgy is vissza akartál vonulni?

Lehet, hogy ez klisés, de a terápiás indíttatás miatt nem számít, hány embernek játszom. Ha három ember fogja az energiákat, amik felszabadulnak belőlem, és cserébe visszaadnak a sajátjukból, akkor az egy jó koncert lesz. Ha százötven ember ad vissza, az nagyobb katarzis, de három emberrel is működik. De már annyiszor hivatkoztam terápiaként a zenélésre, hogy elkopott számomra ez az analógia. Pláne, hogy a Covid alatt elmaradt két Európa-turném miatt úgy összeomlottam, hogy el kellett mennem valódi terápiára. Rájöttem, milyen törékeny rendszerben éltem, és hogy kell egy megoldóképlet a zenén kívül, amellyel a traumáim, a terheim cipelhetők. A terápia ezt megadta. Ettől függetlenül semmi nem segít annyit, mint felállni a színpadra, és megteremteni magam körül ezt az energiabuborékot, ami kipukkad és ráfröccsen az emberekre, és ők jó esetben visszaadnak belőle valamit.

„Düh, befelé növekvő spirál, távolság, béke, elmúlás” – The Devil’s Trade-interjú 2018-ból

Azt szoktad mondani a zenélésről, hogy ez egy olyan önpusztítás, amivel építed is magad.

Most, hogy újra zenekarral játszom, már tudom, hogy akkor van önpusztítás, ha egyedül állok a színpadon. Annál kiszolgáltatottabb helyzet nincs. Másképp viszont nem szabadulnak fel bennem az energiák, csak ha átadom magam ennek a védtelen helyzetnek. Minden alkalommal halálosan be vagyok szarva.

Attól félsz, hogy hibázol? Vagy nem veszik a lapot?

Még csak az se. Egy koncert számomra olyan, mintha elmennék egy terápiás ülésre, csak nem egy pszichológus ül velem szemben, hanem hatszáz idegen ember, akikkel nulláról indulunk, nekem pedig fel kell sorolni mindent, ami a legjobban nyomaszt. Ezzel pedig beismerem azt is, hogy van bennem gyengeség. A rock- és metálzenekarokban pont az ellenkezőjét kell sugallni: hogy te vagy a mindent elpusztító metálisten. Engem azok a zenekarok nyűgöznek le, amelyek ezt a sebezhetőséget a rockban, metálban is meg tudják jeleníteni, mint a Radiohead, a Neurosis, az Amenra vagy a Yob.

Arról sokszor meséltél már, hogy a Stereochristban nem érezted jól magad a southern metálénekes szerepében, mert kapcsolódik hozzá egy hamis maszkulin póz, egy hőbörgő megmondóemberség, amivel egy idő után nem tudtál azonosulni. Mi kellett hozzá, hogy a Devil’s Trade-ben fel tudd vállalni az esendőséged?

Ez természetesen jött, amikor zenekar nélkül álltam színpadra. Egyedül másképp nem megy. Az esendőséget felvállalni inkább akkor nehéz, amikor kijön egy lemez vagy egy klip, és nincs más kapcsolatom a hallgatókkal, csak a kommentek, a lájkok, diszlájkok. Az egy rossz kiszolgáltatottság. Kifejezetten kín számomra klipet készíteni, mert ott nem tud létrejönni az az energiacsere, mint egy koncerten. De ott se a bukás lehetősége rettent el, mert nem az a cél, hogy mindenkinek tetsszen a zeném, csak azt szeretném, hogy ha már ennyire kitárulkozok, létrejöjjön valamiféle interakció. És egy klip nem az, csak a pokol egyik bugyra.

A The Devil's Trade háromtagú felállása | Fotó: Volume.Of.Voids

Ott tartottunk, hogy még utoljára kihozol egy lemezt a szólódalaiddal. Hogyan lett ebből Európában rendszeresen turnézó produkció?

Az első két évben egy-két koncertem volt. Ha hívtak, nem mondtam nemet, de mindig ingyen léptem fel.

Elvből?

Igen. Nem éreztem úgy, hogy ez egy produkció. Aztán Jakab Zoli 2016 végén leszervezett a Crippled Black Phoenix-koncert elé, és Justin Graves, a zenekar főnöke kiírta a Facebook-oldalukra, hogy nagyon várja, hogy élőben láthasson. Aranyos gesztus, gondoltam, amibe felesleges ennél többet belelátni, de amikor felmentem a színpadra, az egész, hétfős zenekar végignézte az első sorból a koncertemet, majd felvásárolták a merchpultot, és Justin mondta, hogy pakoljak, mert megyek velük a turné többi állomására. Mondtam, hogy holnap be kell mennem dolgozni, mire azt válaszolta, hogy oké, akkor majd megkeresnek később. Ez is olyan ígéret, amit sokszor hall az ember, aztán nem lesz belőle semmi, de a következő évben tényleg elvittek turnézni. Akkor még mindig nem voltam benne biztos, hogy akarok-e ilyen szinten zenélni. De amikor a harmadik nap felébredtem a nightlinerben, megírtam a munkahelyemnek, hogy már csak felmondani megyek haza.

Mi fordult át benned ilyen gyorsan?

Egyrészt láttam az anyagi részét, amivel a magam ura tudok lenni az edzősködés mellett. Másrészt olyan pozitív megerősítést kaptam, olyan jól működött az energiacsere ebben a szupportív progrock-közegben, hogy az nagyon meglepett. Sokáig úgy gondoltam, hogy amit csinálok, az tök középszerű, ezért meg se fordult a fejemben, hogy komolyabban foglalkozzak vele.

Még most is így gondolod?

Az új lemez jobb a középszernél. Egy kicsivel. De az is igaz, hogy én akkor tudok jól teljesíteni, ha vesztes helyzetből indulok. A küzdősportban is ez volt számomra a megfelelő mentalitás. Ha úgy mentem fel a tatamira, hogy tuti nyerek, akkor elengedtem a gyeplőt, és nem hoztam ki magamból a maximumot. Érdekes terápiás beszélgetés lenne, hogy ez mért van így, de ezt már nem akarom megfejteni, mert én így tudok fejlődni. Minden lemezem nagy szenvedés volt számomra, mert öntudatlanul is eggyel feljebb raktam a lécet: minden dalomat eggyel nehezebb eljátszani, eggyel fájdalmasabb dolgokat mondok ki, amikről nem gondoltam, hogy valaha is fogok énekelni. A zenében is kicsit le kell néznem magam, hogy bizonyítani akarjak.

Amikor a példaképeid a koncertjeid láttán elhívnak turnézni, az nem ad egy olyan visszaigazolást, hogy talán mégsem középszerű, amit csinálsz?

Tudom, hogy élőben mennyire tud hatni a zeném, ezt tapasztaltam. De ettől nem magamat tartom ügyesebbnek, hanem minden mást ennél is rosszabbnak. De tényleg, olyan gyenge produkciókat lehet látni, hogy ha egy ember őszintén, pózok nélkül feláll a színpadra, minden szavát száz százalékig komolyan gondolja, és egy vállaltan kiszolgáltatott helyzetben előadja a legbelsőbb félelmeit, az kiemelkedik a mezőnyből.

A középszerűségben persze az is benne van, hogy engem sosem érdekelt, mennyire kéne jól gitároznom. Ilyen szempontból punk vagyok, mert amit csinálok, az nem gitározás. Van egy saját rendszerem, abban próbálok fejlődni. A küzdősport miatt szétment ízületeimmel nem tudok ügyesebben gitározni, inkább új hangolásokat keresek, amikben úgy szól a gitár, ami jobban rezeg az én lelkemmel. Más felharmonikusok szólnak, több az üresen hagyott húr, csengő-bongó a hangzás. Emiatt be is szűkül kicsit, mert már majdnem mindent eljátszottam ezekben a hangolásokban, de majd keresek még újabbakat.

Fotó: Volume.Of.Voids

És az ének? Van egy őserő a hangodban.

Az más. Az ének az egyetlen, amire azt tudom mondani, hogy technikailag és kifejezésmódban is átlagon felüli, amit tudok. De ez egy adottság, csak keveset fejlesztettem. Egy évig jártam klasszikus éneket tanulni Börcsök Zitához a 9. kerületi állami zeneiskolában. Ez még a Stereochrist előtt volt, de már 22 voltam, szóval hivatalosan nem is taníthatott volna. Korábban ebben a suliban tanultam zongorázni, úgyhogy besétáltam, meghallgattam, melyik szobában van énekoktatás, és bekopogtam, hogy szeretnék tanulni. John Frusciante egyik dünnyögős dalát énekeltem el, amire azt mondta a tanárnő, hogy ő ezzel nem fog foglalkozni, viszlát. Cammogtam kifelé, hogy talán nem is kéne erőltetnem az éneklést, amikor hallottam, hogy egy másik szobában is oktatás folyik. Amikor végeztek, benyitottam, és eldünnyögtem ugyanezt a dalt, mire Börcsök Zita azt mondta, hogy ő hall ebben valamit. Elkezdtünk dolgozni, és fél év múlva már Sarastro áriáját énekeltem A varázsfuvolából. Azóta lefelé és felfelé is nyílt a hangom, de akkor még nagyon basszus voltam, és az egy alap basszusária, amit katartikus élmény volt elénekelni. Amikor eléred, hogy a tested énekesként hangszerré váljon, akkor hirtelen elkezdesz rezonálni és veled együtt minden a környezetedben. Na, az kábítószer. Hirtelen kinyílik a tér, te is nagyobb leszel, körülötted megnő minden, és a hangod betölti a teret. Ezt az érzést keresem azóta is az éneklésben.

És megtaláltad a metálban is?

A Stereochristban sokáig romlott, hogyan éneklek. A saját bőrömön tapasztaltam, mennyire összefügg az énekes lelkiállapota azzal, hogy hogyan tudja használni a hangját. Az utolsó két hónapban, amikor már ki akartam lépni a zenekarból, egyszerűen elment a hangom. Csak nyöszörögtem a próbákon, rettenetes volt. A Haw-val kezdett visszajönni, de a metálzenekarokban nem találtam rá erre a technikára. A Devil’s Trade-del szerencsére működött, de ott sem egyből: a 2020-as lemez, a The Call of the Iron Peak (kritikánk a lemezről) óta uralom újra a hangomat.

Miért pont ott találtál rá újra erre?

Talán mert az Iron Peak dalai szövegileg és technikailag is nagyon nehezek, és máshogy nem működtek volna. De ez nem tudatos volt. Stúdióban még szenvedtem velük, de koncerten egyszer csak könnyű lett.

Melyik dalodat a legnehezebb előadnod, akár lelkileg, akár technikailag?

Technikailag a The Call of the Iron Peak címadóját. Ott nagyon uralni kell a levegőt, hogy a hangok oda érkezzenek és olyan erősek legyenek a refrénnél, amilyennek lenniük kell. Nem is mindig sikerül. A másikra azért nehéz válaszolni, mert ami a legnehezebb lelkileg, az a legkatartikusabb is. A Dead Sister (a dal premierje a Recorderen) minden alkalommal ilyen. Az új lemezről pedig a Liminal. Ezzel a kettővel mindig megküzdök, mert minden sornál eszembe jut, mi van a hátterükben.

Milyen traumáidat dolgoztad fel ezekben a dalokban?

A Dead Sister a halva született nővéremről szól. Sok időbe telt, mire megértettem, milyen hatással volt az életemre, milyen sok terhet rótt rám, de ez a felismerés erősebbé is tett, és sok gyötrődéstől megszabadított. Közben arról is szól a dal, amikor egyszer nagyon kicsinek és esendőnek éreztem magam, és el tudtam volna képzelni, hogy vége az életemnek. De közben ez egy annyira békés pillanat volt, hogy eszembe jutott, ha itt vége, akkor végre találkozhatok a nővéremmel. Amikor ezt a dalt éneklem, bennem van ez a sok fájdalom, de az a fajsúlyos értelmet nyerés is, hogy van válasz az életemre, és a nehézségeimnek van egy kulcsa, amit én találtam meg. És ez egy katartikus pillanat minden alkalommal.

Most, hogy jársz terápiába, és a zenével is oldod a traumáidat, nem tartasz attól, hogy ha feldolgozod azt az élményanyagot, amiből egy-egy dalod született, akkor kimegy belőle az érzelmi töltet, amitől élőben katartikussá válik, és esetleg kipöccinted őket a műsorból?

Ez benne van a pakliban, de szerencsére mindig jön más, amit lehet játszani. Inkább az rémített meg, hogy mi van, ha a terápia annyira sikeres lesz, hogy nem lesz miről írnom. Hallottam ezt a félelmet másoktól is, és van egy jó hírem számukra: nem fog annyira megoldódni az életed, hogy ne tudj miről énekelni. Másrészt a témák is változnak. Már a The Call of the Iron Peakre is írtam egy politikus, erős értékrendet valló dalt (Eyes in the Fire), amire korábban nem volt példa, az újon pedig van egy kinyilatkoztatás is, hogy mit gondolok a királyokról (All Kings Must Fall). A Vidékek vannak idebenn című lemezen már az is ott van, hogy talán megtalálom a kiutat a traumáimból. Továbbra sem tudok vidám dalt írni, a Flashing Through the Lack of Light mégis végtelenül boldog, mert a révbe érésről szól számomra.

A karriered is mintha révbe ért volna, a The Call of the Iron Peak előtt leszerződtél a Season of Misthez, az Alcesttel közös pedig már a tizedik Európa-turnéd lesz. Mikor indult be igazán ez a pörgés?

A turnék többsége úgy jött, hogy a zenekarok láttak valahol játszani, és elhívtak előzenekarnak. A Crippled Black Phoenix-eset megismétlődött az Amenrával: Lille-ben játszottam előttük, és annyira tetszett nekik a koncert, hogy elhívtak a turné többi állomására. Nathan Graynek, a Boysetsfire énekesének Zoli mutatta meg az első lemezemet, és az alapján döntött úgy, hogy elhív a szólóturnéjára. Aztán 2018-ban, a második Crippled Black Phoenix-turnén egy Nikita nevű srác volt a kisegítő gitáros, akiről tudtam, hogy a Der Weg einer Freiheit főnöke, és pár koncert után elhívott a zenekara tízéves jubileumi Európa-turnéjára. Próbáltam úgy viselkedni, mintha nem csapna agyon már a felvetés is, de nem sikerült.

Az egy nagyon kemény turné volt, három black metal zenekarral játszottam énekes-dalszerzőként, és az első, párizsi este után egyetlen itemet se vettek meg a merchpultból. Akkor azt hittem, életem talán legrosszabb döntése volt ez a turné, de aztán vevő lett rám a közönség. Nem a műfaj számít, hanem a hangulat, és a black metalosok is a sötétséget keresik a zenében. Fantasztikus volt a Der Weg einer Freiheittel turnézni, és a közös dalunkra is a karrierem egyik csúcspontjaként tekintek. Sokan abból ismertek meg.

Közben pedig voltak saját headliner turnéim is, amiket Zoli rakott össze a nulláról. Az első a Tribulation régi gitárosával, Jonathan Hulténnel közösen.

Egyedül is behoztátok az embereket?

Vetíthetnék, ahogy itthon szokás, mert utólag úgysem lehet már leellenőrizni. De volt, hogy tíz, és olyan is, hogy nyolcvan embernek játszottunk. Ez egy hosszú távú építkezés, és igazán nagyot akkor lehet bukni, ha hirtelen nagyot akarsz lépni. Én amúgy is egy végtelenül lassú ember vagyok, az idő pedig minket igazol, hiszen egyszer csak a Season of Mist adta ki a lemezeimet, a Doomstar lett az ügynökségem, és ma már az Amenrával vagy az Alcesttel turnézhatok. Már a korábbi turnékon is megnéztek fontos kiadós arcok, de a Hulténnel közös turnéra eljöttek a Season of Misttől is, Zoli pedig ráérzett, hogy most kell ütni a vasat. Michael, a kiadó vezetője kért tőlem egy háromszámos demót, amit meghallgatott, és azt mondta, hogy írjam meg a lemezt. Utána ültem a próbateremben, és sírtam.

A Jonathan Hulténnel közös turné budapesti állomása

A 2018-as What Happened to the Little Blind Crow (kritikánk) kulcslemez a pályádon, és nemcsak azért, mert már külföldi kiadónál (a Golden Antennánál) jelent meg, hanem mert ott született meg az a hegyomlasztó elektromos hangzás, ami azóta is a Devil’s Trade alapja. Mintha kiállnál a színpadra, és egyedül dacolnál a világgal, ami rád akar szakadni. Hogyan találtál rá erre a még akusztikus első lemez után?

Az akusztikus zenélésben nagyon hiányzott a zene fizikai mélysége, amit a doom/sludge/stoner műfajokban annyira szeretek. Ott nagyon le vannak hangolva a hangszerek, minden búg, de akusztikus gitárral ezt nem lehet megoldani, mert ha ennyire mély frekvenciák szólnak, egyszerűen felrobban a kezedben. Úgyhogy elkezdtem effekteket használni. A legmeghatározóbb hatás a Big Business volt, akikkel a drezdai Beatpolban léptünk fel a Nathan Gray-turnén. Amikor elkezdtek játszani, az a hatalmas koncerthelyszín össze akart omlani, pedig csak egy basszusgitár és egy dob volt a színpadon. Életemben nem hallottam még zenekart úgy szólni azóta se. Utána kezdtem el én is több erősítőt használni, és a Roadburn fesztiválon már úgy léptem fel, hogy basszuserősítő, két gitárerősítő. Ez egy igazi wall of soundot teremtett, imádtam.

Folyamatosan csiszolgatom a hangzásomat, ez volt az egyik oka annak is, hogy elkezdtem újra zenekarban gondolkodni. Szükségem volt basszusra, dobra és szintire, mert egyedül már nem tudtam feljebb lépni. Az új lemezre a dobokon kívül mindent én írtam és játszottam fel, szóval ez megmaradt egy singer-songwriter produkciónak, de élőben trióvá bővültünk. Egyedül csak akkor tudtam volna fejleszteni a hangzást, ha backing track szól a színpadon, de azt semmiképp se akartam.

Pedig ma már nagyon elterjedt, és nem csak a mainstream produkcióknál.

Olyannyira nem, hogy fültanúja voltam egy revelációszerű beszélgetésnek, amikor a Gorgoroth egykori és a Gaahls Wyrd mostani frontembere, Kristian kicsit leteremtette a Gaerea-énekes Guilherme-t. Abasáron iszogattunk Major Levente natúrborász barátomnál, és amikor jöttünk haza, Kristian elmondta a véleményét a velük turnézó Gaerea produkciójáról. Hogy szerinte Guilherme-nek nem szabadna backing tracket használni, mert van elég jó énekes ahhoz, hogy a közönség ezt ne igényelje. Elég kemény kritika az, hogy ne kamuzzál a színpadon, de Guilherme végig tisztelettel hallgatta. Nekem az egy meghatározó pillanat volt, és később elárulta, hogy neki is. Utána már azon a turnén sem volt backing track.

Ismerkedj meg Makó Dávid zenei ízlésével!

Te is emiatt nem akartál?

Én soha nem akartam, de nagyon irigyeltem Guilherme-t, hogy egy olyan kvalitású ember, mint Kristian, megfogalmazott felé egy őszinte, építő jellegű kritikát. Kevés pillanat van az ember életében, amikor valaki nagyon magasról lenéz, és azt mondja, látlak, de csinálhatod jobban is. Úgy ért véget az a nap, hogy kiszálltam a buszból, és Kristian azt mondta, hogy mi gyűjtjük magunk köré a jó embereket. Állj készen, mert figyellek! Aztán becsukódott az ajtó, és elhajtott a busz, én meg felsóhajtottam. Ha nem is lesz belőle semmi, ettől a két mondattól is sokkal több lettem, mint előtte.

Mesélted, hogy a Covid alatt nagyon megzuhantál. Az új lemez megírása rántott ki a depresszióból?

Nem. Tényleg depressziós voltam, és amikor valaki ennyire mélyen van, akkor nincs se kreatív, se másfajta energiája. Gyakorlatilag egy szivacs voltam.

Mikor zuhantál meg?

Az első törés az volt bennem, amikor úgy döntöttem, hogy az elmaradt turné minden napján csinálok egy Instagram live videót, és eljátszok egy dalt. Az ötödik-hatodik nap környékén éreztem, hogy ez a legrosszabb dolog, amit csinálhatok.

Hogy visszajelzés nélkül zenélsz egy kamerának?

A telefonomnak. Rettenetes volt, nagyon mélyre rántott, és abba is hagytam, pedig csomóan nézték. Azon a nyáron játszottam volna először a Roadburnön, ami számomra az underground non plus ultrája, és az elmaradt fesztivál idején a szervezők kérésére adtam egy koncertet a Roadburn Instagramján. Attól függetlenül, hogy iszonyú szenvedés volt megcsinálni, az egyik legjobb dolog volt, ami a karrieremmel történhetett, mert ez úgy betalált Walternél, a fesztivál főnökénél, hogy nagyon különleges helyre kerültem a szívében. Így történhetett meg, hogy a következő évben koncertet adtam a spéci online fesztiváljukon, a Roadburn Reduxon. Korábban úgy gondoltam, hogy ha egyszer eljutok a Roadburnre, akkor abba is hagyhatom a zenélést, mert felértem a csúcsra, de a fesztivál maga generálja a következő lépéseket az életemben. A következő évben meghívtak az élő fesztiválra is, ahol három koncertet adhattam három nap alatt: egy normál szólófellépést, egy népzenei estet, és a lemezen is megjelent, John Cxnnoros koprodukciót. Csupán egy maroknyi előadó mondhatja el magáról, hogy négy koncertje volt a Roadburnön, és már most arról van szó, hogy 2024-ben is fellépek.

Hogyan másztál ki végül a depresszióból?

Két dolog nem hagyott teljesen elveszni: a párom támogatása és az edzések, amiket online tartottam, hogy legyen pár fillér bevételem. Én nem ismertem fel, hogy mennyire súlyos a helyzet, de amikor a kutyám elkezdett megtámadni embereket az utcán, mert érezte, hogy nem vagyok rendben, és meg akart tőlük védeni, akkor tudtam, hogy el kell mennem terápiába. Szerencsére egy nagyon jó pszichológushoz kerültem. A terápia rengeteg dolgot helyrerakott bennem, amikkel tisztában voltam, mégsem tudtam rájuk a megoldást. Transzgenerációs örökség az első és második világháborúban harcolt nagyapáimtól, az utcán begyűjtött traumák… A Bakáts tér és a Mester utca környékén szocializálódtam a ’80-as, ’90-es években, ami egy elég sötét időszak volt. Hamar ki is alakultak az önvédelmi reflexeim. Ha belépek egy helyre, ma is rögtön felmérem a terepet, és mindenkiről rögtön tudok mindent. Alapszabály az is, hogy nem bámulsz embereket. Kellemetlenül sokszor kerültem olyan helyzetbe, hogy hosszú perceken át bámult valaki a metrón, és bennem addig gyűlt és gyűlt a feszültség, hogy kirobbantam, hogy mi a kurvaanyádat bámulsz, mire az illető azt hebegte, hogy bocs, de nem te vagy a Devil’s Trade? Amikor elmeséltem ezt a terapeutámnak, azt mondta, hogy „de hát Dávid, mindenkinek joga van bámulni téged.” Sok jó mondata volt, amin először elképedtem, felháborodtam, de aztán varázsütésre helyrekattantak bennem a dolgok. Előtte állandó feszültségben éltem, de ott megtanultam megbocsájtani magamnak sok mindent, amitől gyengének érzem magam, és ettől picit könnyebb lett az a sok teher, amit cipelek magammal.

A terápia miatt lett ez az első tudatosan írt lemezed? Korábban egy tudattalan, önkívületi flow-ban folyt nálad a dalszerzés.

Nem, ezt a kényszer szülte. 2022 őszén lett volna egy hosszú turnénk a Monolorddal, de lemondták, és akkor kellett leadnunk az új lemezt is a kiadónak. Ha turnézunk, csúszhattunk volna, de így nem. Megpróbálkoztam megint azzal a trükkel, ahogy az Iron Peak is készült, és elmentünk pár hétre egy faházba a hegyekbe, de most nem működött. Sikerült egy olyan házat kibérelni, ahol nem volt áram, és a laptopot se tudtam bedugni. Ez nem kapufa volt, hanem kilőttem a stadionból a labdát. Rettentő feszült lettem, de hazaérve összeraktam a nappalimban egy kis stúdiót, és majdnem nulláról megírtam a lemezt. Mivel az Iron Peak a Covid közepén jött ki, nem tudtam kijátszani magamból a dalokat, hogy bejöjjön a helyére valami más, és szinte üres lappal kellett nekiállnom az írásnak. Ráadásul el kellett költöznünk a Dürer Kertből, úgyhogy a Covid alatt stúdiót építettünk Szűcs Szabival, a Superbutt gitárosával, aki aztán sokat segített nekem zenei kérdésekben is. A lemezfelvétel már annyira elképesztően stresszes volt számomra, hogy napokat töltöttem 40 fokos lázzal félig öntudatlan állapotban. Meg is csúsztunk vele, de végül jól sült el, izgalmas anyag lett szerintem.

Dávid a hegyekben | Fotó: Volume.Of.Voids

Ezzel vagy a leginkább elégedett?

Igen, de mindig ezt mondják a zenészek az új lemezükről, nem? Az Iron Peakkel kapcsolatban az egyetlen komolyabb kritika az volt, hogy monoton. Ezt akkor nem éreztem jogosnak, de ma már értem. A Vidékek vannak idebennre viszont már nem lehet ezt mondani, mert mindegyik dal tökéletesen más. Más hangszerelések, más hangulatok. Vidámabb mondjuk nem lett.

Attól nem tartasz, hogy a zenekari felállással elveszhet a zenédből az, ami különlegessé tette?

Ez egy óriási félelmem. Egyelőre még keresem a zenekarban azt a fajta katarzist, amit a szólózenélés ad. Ott nem érzem magam annyira védtelennek, nem félek felmenni a színpadra, és a küzdelem hiánya nem segít. De közben rettenetesen jó élmény ezzel a két fantasztikus emberrel játszani (Binder Gáspár dobossal és Tóth Gábor billentyűssel – S.T.), és a visszajelzések is pozitívak. Szerencsére vannak koncertszervezők, akik ragaszkodnak a szólóprodukcióhoz, úgyhogy valószínűleg párhuzamosan fog futni a két felállás.

Szerinted meddig lehet eljutni ezzel a produkcióval Európában?

Már nem csak Európáról van szó, hanem nyitunk Amerika felé is, amit sokáig nem akartam erőltetni. Szerencsére elég jó a lefedettség ott is, mert a Season of Mistnek van amerikai ága. A valódi lehetőségek most nyílnak ki, hogy nagyobb lett a produkció. Sokszor szerintem azért nem hívott turnézni egy metálzenekar, mert elképzelni se tudta, hogy egyedül mit tudnék alkotni a színpadon. Most már talán nem csak azok hívnak, akik láttak élőben, és tudják, hogy ez működik. Zoli is azt mondta, hogy ez egy sorsfordító lemez lehet. Meglátjuk.

Van még olyan nagy álmod, mint a Roadburn előtt a Roadburn volt?

Nincs, de ez óriási megkönnyebbülés. Szinte zen állapot.

Jakab Zolival

Elérted, amit akartál, és ez a bónuszkör?

Igen. Jutalomjáték. Zenészként már az összes álmom megvalósult: nightliner turnék, Roadburn, és most egy filmzenét is írok. Ilyenkor, amikor visszanézek, nem értem, miért vagyok elégedetlen az életemmel. Tényleg óriási az út, amit megtettünk Zolival 2016 óta.

interjú: Soós Tamás
fotó: Volume.Of.Voids