Ilyen volt a Florence + The Machine, a Foals, a Viagra Boys, Sam Fender és a The Comet Is Coming a Sziget első napján

Annyi jó koncert volt a Sziget első napján, hogy alig győztük végignézni: a Florence + The Machine másképp varázsolt el, mint eddig, a Foalst pechesen is szerettük, a Viagra Boys őrült nagy bulit csinált. Kiderült az is, hogy mit tud élőben az angol Springsteen, és mitől zseni a brit jazz fenegyereke.

Mivel az utolsó pillanatban beesett egy Foals-interjú is koradélutánra, a tervezettnél egy kicsit korábban indult az idei Szigetünk, így aztán belenéztünk a holland Son Mieux még ízlésesen ABBA-s, de túltoltan ironikus, te-is-már-hogy-nézel-ki ruhákban, NDK-s-csillámnacis-pornóbajszos Jack Blackkel támadó élőhangszeres diszkójába / queerpopjába, ami arra pont jó volt, hogy délután négykor beindítsa kicsit a melegtől még kókadozó közönséget. Az egész slágeres garázspunkot faszkivanafiúkkal-szövegekkel éneklő Destroy Boys riot girrrl-vadulása is szórakoztató volt a Freedome Sátorban, de arról relatív hamar megléptünk az első nap első jobban várt koncertjére.

Alexia Roditis, a Destroy Boys frontembere. Fotó: Papp Fanni.

FOALS

Nem sok jót ígért, hogy az oxfordi indie-hősök egy öthetes amerikai turnéról estek be a Szigetre, és nemcsak az interjú, de a koncert elején is érezhető volt, hogy vert pár karikát a szemük alá a jetleg meg a turnéfáradtság. Az elsőként játszott Wake Me Up így szó szerint a zenekar ébresztője volt: eleinte a dobjára fel-felpattanó, most is energikusan és precízen játszó Jack Bevan volt a legfittebb, aki okosan kihagyta az interjúzást egy délutáni villámszundításért, de aztán a többiek is úgy-ahogy összekapták magukat annyira, hogy az énekes-gitáros Yannis a My Number végén már piruettezett a gitárjával.

Yannis Philippakis. Fotó: Lékó Tamás.

A Foals szereti már a koncert elején eldurrantani a legnagyobb slágereit, és ez most nagyon jól jött, mert a Mountain At My Gatesre, vagy legkésőbb a My Numberre a közönség is felébredt. Ettől függetlenül biztosan nem ez volt a Foals legemlékezetesebb magyarországi fellépése, és ennek nem csak az az oka, hogy a korábbi szigetes meg voltos bulikról, de még a Budapest Parkos minifesztjükről is mindenki ódákat zengett, és még csak nem is az, hogy mínusz kettőről kellett felszívniuk magukat erre a bulira. Sokkal inkább az, hogy a hozzájuk kissé méltatlan, fél 6-os sávban játszottak egy szűk egyórás koncertet, ami miatt ki kellett dobálniuk pár számot a gondosan felépített (kb. 75 perces) fesztiválszettjükből, és ez betett a dinamikának.

Foals. Fotó: Lékó Tamás.

Látszott a zenekaron, hogy imádják játszani a tavaly megjelent Life Is Yours számait, ami a jó kis motorikus, funkys diszkójával felfrissítette a zenekart, és valami olyan életörömet bányászott felszínre a Covid meg a halál árnyékában, ami ezen a koncerten is maximálisan átjött. A Life Is Yours ráadásul új slágerekkel is megajándékozta a bandát (2am, 2001), így talán senki se bánta volna, ha nagyobb hangsúlyt kap a Szigeten is ez az antidepresszáns diszkó, de ehhez képest még a lemez igazi húzószámát (2am) is sikerült kihagyniuk.

A megvágott műsor kábé úgy nézett ki, hogy egy bulis, beindítós számot követett egy agyalósabb, elszállósabb rész, de szűk egy órában nem tudtak sikeresen olyan íveket felépíteni, amilyet a lemezről lemezre új utakat kereső, az afrobeat elemekkel dúsított, kimatekolt, táncos indie rocktól a himnikusabb, majd zúzósabb stadionrockon át a pszichedelikus progrockig is eljutó zenekar szokott. Ennek a koncertnek talán jobban állt volna egy feszes bulis szett, csak hát ahhoz olyan alapvetéseket kellett volna kihagyni, mint a Spanish Sahara, amit most egy nem túl hatékony közönségguggoltatással spékeltek meg.

Yannis a pogózókat hergeli. Fotó: Lékó Tamás.

A Foals persze így sem okozott csalódást, és a végére rendesen bedörrentették a bulit a nagyon funky Inhalerrel és a pogóba vivő What Went Downnal, ami alatt Yannis is lement a közönséghez, hogy a korláton üvöltve/hörögve hergelje nagyobb őrületbe a circle piteseket. Fantasztikusat szóltak a nagyon feszes, nagyon táncos új számok is, szóval látszik, hogy nemcsak a karrierjét tekintve, hanem zeneileg is újra csúcson van a banda, csak ebből most a körülmények miatt nem tudtak mindent megmutatni. Ilyen az, amikor a Foals szimpán csak korrekt, és ez még mindig bőven szórakoztató élmény.

SAM FENDER

A Foals túl korai kezdésének az volt az oka, hogy sikerült újra elhozni Sam Fendert, aki már tavaly is játszott volna a Szigeten, de akkor az utolsó pillanatban lemondta a fellépését a gégegyulladása miatt. Fender az idei fesztivál legaktuálisabb sztárja Billie Eilish, Lorde és Caroline Polachek mellett, akit még a pályája felívelő szakaszában kaphattunk el. Itthon valószínűleg nem sokan ismerik, a nézőtér is inkább angol fiatalokkal volt tele, de ennek köszönhetően már az első pillanattól fogva a plafonon volt a hangulat, a verzéket is végig énekelték, és a lassú számok alatt sem aludtak be, pedig volt egy-két pont, amikor Sam Fender mindent megtett, hogy megölje a bulit balladákkal.

Boldog Sam Fender-rajongók. Fotó: Lékó Tamás.

Fender egy hétköznapi srác egy kis, észak-angliai halászvárosból, ez az imidzse is, nagyszínpadra is pólóban-farmerben áll ki, és úgy is viselkedik, mint aki csak véletlenül tévedt fel a színpadra, és ha már ott van, játszik pár számot a gyerekkori haverjaival, akikből a kísérőzenekarát verbuválta. Stílusosan a helyi kocsmában fedezték fel, amikor Ben Howard menedzsere odatévedt egy ünneplésre, Fender pedig a főnöke unszolására eljátszott valamit, onnan pedig pár év alatt eljutott a Seventeen Going Under mindent vivő slágeréig. Amellett, hogy tökéletesen hozza az egyszerű brit melós figuráját (hiszen az is volt, mielőtt befutott volna), Sam Fender sikerének titka abban áll, hogy hatásosan értelmezi újra a Z-generáció számára Bruce Springsteen örökségét, vagyis a Főnök zenei eszközkészletével és jó történetmesélői kvalitásokkal ír olyan témákról, amik nyugaton a fiataloknak most különösen fontosak (mentális egészség, politikai megosztottság, őrjítő bevásárlások a járvány alatt az Aldiban), vagy amik mindig is fontosak voltak (fiatalon elhunyt barátok, problémás gyerekkor, családi traumák). Interjúkban is szokott poénkodni azon, hogy várja, mikor csönget be a postás Springsteen keresetével az elcsórt dalokért, de ha valakinek nem lett volna egyértelmű, hogy (Joni Mitchell, Jeff Buckley és Tom Petty mellett) ki a legnagyobb hőse, annak is leeshetett, amikor Fender egy szál (elektromos) gitárral eljátszotta a Dancing In The Darkot, ami a koncert egyik csúcspontja volt.

Sam Fender. Fotó: Lékó Tamás.

Volt neki amúgy több is: nyilván a Seventeen Going Under, ami a TikTokon a fiatalok mentális egészségi himnuszává nőtt, és a Hypersonic Missiles, ami pedig azt mutatja, milyen jól tud megfogni Fender kényes politikai témákat, mert akkor is, ha például fehér bűntudatról meg toxikus maszkulinitásról ír, nem pamfletet gyárt, hanem egy generáció zavarodottságát, elveszettségét és a szülőkről fiúkra halmozódó traumákat hangsúlyozza, itt például a (nem ukrajnai) háborúk kapcsán és erősen Amerika-kritikus éllel. De ott volt az egyik első sikert meghozó Dead Boys is a korán elvesztett barátokról, vagy a The Borders szintén az első lemezről.

Kár, hogy nem a jóval erősebb debütáló lemez, hanem a Seventeen Going Under dalai kerültek túlsúlyba, és az érzelgős balladáiból is túl sokat lőtt el a koncert közepe felé. Azon is lehet filózni, hogy Fender nem egy ligában focizik Springsteennel, de felesleges, és nem csak azért, mert ő az első, aki ezt elismeri, hanem mert Sam Fender tehetséges dalszerző, aki egy egész generáció életérzését és problémahalmazát képes megfogalmazni tök jól működő popdalokban, és ha egy huszonéves srác szaxofonszólókkal, himnikus gitárzenével és munkásosztálybeli sztorikkal képes így befutni, és 2023-ban tízezrével megmozgatni a fiatalokat, az mégiscsak jelent valamit.

Sam Fender legjobb barátai, vagyis a zenekara. Fotó: Lékó Tamás.

VIAGRA BOYS

A Sziget első igazán fasza koncertjét a Viagra Boys adta, és ettől nem is lehettem volna szomorúbb. Amióta ennyire élesen szétvált a két fő színpad programja, és a Nagyszínpad megadta magát a mainstreamnek, az alternatív húzónevek pedig a FreeDome-ba (a régi A38 sátorba) szorultak vissza, nem ritkák a nagyobb fejfájást okozó programütközések. Az idei Sziget első komolyabb pop vs. punk kérdésében (Viagra Boys vagy Florence + The Machine? Billie Eilish vagy Sleaford Mods?) hosszas őrlődés után a F+TM-re szavaztam, annyira hozzám nőtt egy év alatt a Dance Fever. Végül nem bántam meg a döntést, mégis szinte fizikai fájdalmat okozott fél óra után otthagyni a svédek koncertjét.

Sebastian Murphy. Fotó: Lékó Tamás.

A Viagra Boys ugyanis pont azt hozta, amit vártam, csak még annál is sokkal, de sokkal jobban. Nagyon monoton, nagyon paraszt, mindent átütő punkot, egy elképesztően szórakoztató frontemberrel. A széttetovált svéd-amerikai énekes, Sebastian Murphy őrült fazon, aki félpucéron tántorogva adja elő a Viagra Boys nyegle, szatirikus slágereit. Néha úgy néz ki, mint egy hőbörgő részeg, aki a szomszédos motoros találkozóról bukott át ide a kerítésen, sört köpköd és peckesen kinyomja a sörhasát, mégsem karikatúra, hanem igazi egyéniség, aki közben úgy üvölt, hogy abban valahol a Birthday Party-korabeli Nick Cave minden dühe, humora és karizmája is ott van. Meg persze Sebastian Murphy-é is, mert ő tényleg senkinek nem a fénymásolata: egy igazi poszt-ironikus fazon, akiről nem lehet elmondani, hogy mikor viccel, és mikor nem, de pont ez benne a zseniális, mert simán elhiszem neki, hogy a Baby Criminalt a saját gyerekkoráról írta, amikor a nagyapjától lopta a kokaint, még ha valószínűleg ez nem is pont így történt.

Viagra Boys. Fotó: Lékó Tamás.

Murphy hihetetlenül önazonos figura, aki semmitől se zavartatja magát, egyszer totyogós nagypapatáncot jár, mintha kolbászfesztiválon lenne, máskor vad prédikátorként kiabálja, hogy hagyjuk ott a társadalmat és váljunk majmokká, ha már úgyis begőzölt az egész világ. Ez a szám, a Return to Monke a (relatív) friss lemezről, az emberi hülyeségen és a Covid alatt terjedő összeesküvés-elméleteken is jót röhögő Cave Worldről van, aminek kicsit elektronikusabb hangvételét a koncertre is átmentették, és ez jót tett a bulinak, mert pazarul megdörrentek a számok, részben a cowboykalapos dj-szintis-perkásnak köszönhetően. Meg amúgy is: az egész zenekar nagyon lezserül, de harapósan játszott, az első pillanattól elsöpört az energia.

Akinek lemezen kicsit repetitív a Viagra Boys, itt az se tudta megállni, hogy ne ugorjon fejest a pogóba. Tökéletesen megértjük Pogár Lászlót, a Black Bartók gitárosát, aki 2021-ben és ’22-ben is azt írta, hogy neki a Viagra Boys aktuális lemeze volt a No.1. bulizene – mert jöhetett itt Foals, Florence vagy King Shabaka, a Sziget első napján is ezek a prosztó svéd punkok csinálták a legnagyobb bulit.

EGY KEDVES BAZMEG - VIAGRA BOYS-INTERJÚNKÉRT KATT IDE

FLORENCE + THE MACHINE

A Florence + The Machine már kétszer is játszott a Szigeten, és mindkétszer tökéletes koncertet adtak. Talán nem meglepetés, hogy a mostani is az volt, amin pont azt kaptuk, amit eddig is: vibráló nőiség, parádés éneklés, bombasztikus popslágerek. Most mégis mintha egy másik Florence Welchet láthattunk volna a színpadon, aki ugyanúgy végigugrálta, -szaladta és -pörögte a koncertet, de azért már kiiratkozott az Axl Rose-féle futóiskolából, és nem annyira egy túllelkesült hippilányra, hanem egy érett színésznőre emlékeztet. Ez már nem is annyira teátrális, grandiózus popzene volt, hanem színház, amiben Florence persze most is úgy énekel, ahogy csak kevesen tudnak, de közben el is játssza, a korábbinál mélyebben és látványosabban a számokat. Ennek a széles ecsettel festett, barokk popzenének amúgy is jól állnak a nagy gesztusok, Florence pedig ezekben a legügyesebb: amikor arról énekel a koncert hangulatát tökéletesen megalapozó Heaven Is Here-ben, hogy minden dal, amit valaha leírt, egy menekülőkötél volt, amit a nyakára tekert, hogy felhúzza magát a mennyországba – akkor ő is meghúzza a haját, és csak feszíti, feszíti, feszíti hátra a fejét, kiül az arcára a fájdalom, és a magát lassan hídba verő, egyszerre felemelő és megkínzó énekesnő pedig egyetlen képben kifejezi, miről is szól a dal, meg úgy egyáltalán a Florence + The Machine lelki fájdalmakról szóló, de messzemenően felemelő popzenéje.

Florence Welch. Fotó: Papp Fanni.

Ha csak szimplán egy újabb Florence + The Machine-fellépés lett volna a sok közül, valószínűleg azután se panaszkodna senki, ám egészen különlegessé vált attól az este, hogy sikerült látványos, nagyszínpados koncert keretei közé átültetni a friss, Dance Fever című albumukat. A Covid alatt írt és kihozott lemez ugyanis átértelmezte és felfrissítette azt, ami a zenekar koncertjein már bejáratott, rutinszerű elemmé vált. Például eddig is gyakran járt le az első sorokhoz Florence, hogy a közönség közelségében énekeljen, most viszont 3 számon át futkározott a korlátok mellett, állt fel a korlátra és omlott rá a rajongókra, és egyáltalán nem véletlen, hogy mit énekelt közben. Elsőként például a Dream Girl Evilt, ami arról szól, hogyan érzi magát egy nő a rávetített vágyképektől, és hogyan próbál kibújni alóluk, hogy szimplán csak önmaga lehessen, de az első két sora egyértelmű utalás arra, hogy a Covid alatt sokáig nem lehetett koncertezni, és megszakadt a mindkét félnek sokat adó rajongó-előadó kapcsolat. („Well, did you miss me? Walk on water just to kiss me?”)

Florence Welch. Fotó: Papp Fanni.

Közben pedig a kezébe fogta a korlátnál álló, virágkoszorús rajongólány arcát, és amikor az szégyenlősen félrenézett, egy gyengéd, de határozott mozdulattal fordította vissza, a Big God végét pedig az első sorokra ráomolva énekelte, ami szintén áthallásos volt („Shower your affection, let it rain on me / Pull down the mountain, drag your cities to the sea”), meg persze olyan apró, mélyen emberi gesztus, ami közel tud hozni az emberhez egy ekkora léptékű koncertet is, amikor több száz méterre áll a színpadtól akkor is, ha egészen előre tudott tolakodni. Ez egyrészt perfekt popszínház, spontánnak tűnő, de a végletekig kigyakorolt mozdulatokkal és tánckoreográfiákkal, másrészt rettentő személyes önvallomás, amit szépen elkendőz az egész előadás grandiózussága, és ez így tökéletesen leképezi színpadi trükkökben is Welch személyiségét, aki a félelmeiről, traumáiról énekel a dalokban, például hogy amikor igazi szeretetet kap, attól megijed, mert kötődési problémákkal bíró emberként csak akkor tudja kezelni, ha az távolról érkezik – mondjuk, a közönségből –, nem pedig, mondjuk, a párkapcsolatából.

Florence Welch. Fotó: Papp Fanni.

Ez így nettó terápia, de azért működik, mert nemcsak Welchnek az, hanem egy kicsit a közönségnek is. És nem azért, mert ezekben a bombasztikus popdalokban valami mélyen emberiről esik szó, hiszen az még nem lenne akkora truváj, tudja más is, hanem azért, mert Welch a Dance Fever című lemezen is, és annak a turnéján is elsősorban a Covid okozta poszt-traumás stresszt igyekszik feloldani és átformálni valami gyógyító közösségi élménnyé. Ezt nem is titkolja, többször is megrendülten beszél arról, hogy milyen sokat jelent neki, hogy újra a színpadon állhat és koncertezhet, és ezt hatásosan húzza alá, amikor két szám között beszélni kezd, és a nagyszínpad előtti hatalmas teret könnyedén betöltő orgánuma hirtelen törékeny, megrendült kislányhanggá változik át. Utána pedig már nyert ügye van Florence-nek, profi karmesterként vezényli a koncertet és játszik a közönség érzelmeivel, miközben a poszt-Covid-koncertezés örömeinek kihangsúlyozásával új értelmet nyernek az énekesnő bevett fogásai is, amikor arra kéri az embereket, hogy kapaszkodjanak egymásba a June alatt, vagy tegyék el végre azokat a kibaszott telefonokat a Dog Days Are Over közepén.

Florence + The Machine. Fotó: Papp Fanni.

Egyébként pedig tök jól működnek zeneileg is élőben az új lemez számai, a King egyértelmű csúcspont az elején, ahogy a Choreomania is a vége felé: ezekben Florence, akit pályája elején sokszor vádolták azzal, hogy túl sok, túl hangos, majd a High As Hope idején, hogy nem áll jól neki a minimalizmus (tényleg nem), rátalál a tökéletes arányokra, a csendestől a nagyívűig végig izgalmasan épülő dinamikára. Aztán ott a My Love a zárás felé, ami lehet, hogy kicsit felszínes EDM, de megjön vele az eufória, ahogy a Free-vel is, ami alatt a több tízezres közönségből közösséget kovácsoló Florence olyan humbugot is meg tud etetni velünk, hogy ez a kirohanás a bezártságból, a világból meg minden bajunkból nem más, mint magának a táncnak a feltámasztása. És lehet, hogy tényleg az - de legalábbis jó volt elhinni neki arra a másfél órára.

THE COMET IS COMING

Nehéz volt ezek után ráhangolódni egy újabb koncertre, és ha nem a Comet Is Coming jött volna, akkor valószínűleg ki is hagytam volna őket. De a kortárs brit jazz szaxofonzsenijét, Shabaka Hutchingsot muszáj volt látni, még akkor is, ha ő utólag pottyant ebbe a trióba, vagyis felment egyszer a színpadra improvizálni, amikor Dan Leavers és Max Hallett játszott, és akkor hirtelen megszületett ez a semmivel össze nem keverhető hangzás, ők pedig elmentek felvenni egy demót, és mire felocsúdtak, már a britek legrangosabb zenei díjára, a Mercury-ra jelölték az első lemezüket.

King Shabaka (Shabaka Hutchings). Fotó: Lékó Tamás.

Mondjuk van is miért megőrülni: ez az egzaltált, szaggatott szaxofonozás, ami nagyon repetitív, de nagyon fülbemászó is, kiegészülve a néha az űrben kalandozó, hol furcsán puttyogó, hol keményen verető szintivel és egy olyan dobjátékkal, ami egyszerre tud bravúros és visszafogottan alázatos lenni, valami egészen különleges keverék, ami élőben is borzasztóan hatásos. A koncert előtt interjúztunk is a billentyűssel, aki elmesélte, hogy eleinte megkeserítette az életüket, hogy Shabaka miatt jazz-zenekarként próbálták őket eladni és bekategorizálni, pedig ez nem jazz, inkább a testnek szóló, pszichedelikus klubzene. Azt is mondta, hogy ha lehet táncolni egy Comet Is Coming-koncerten, akkor mindenki örül – a Szigeten pedig kicsattantak a boldogsághormonok, ugyanis a Florence + The Machine-ről hazafelé tartó tömegből is sokan ejtették az állukat a padlóra, hogy mi ez a földöntúli zene, ami a Colosseumból se lógna ki, de mégis a vadabb, kísérletezőbb zenéknek teret adó FreeDome-ban van a legjobb helyen.

Danalogue (Dan Leavers). Fotó: Lékó Tamás.

A Comet is Coming tavaly adta ki a harmadik, eddigi legkompaktabb lemezét, főleg ez volt a terítéken, de a legnagyobbat szóló második lemez slágereit is eljátszották (igen, van olyanjuk is, a mellettem szeletelő srác hangosan felkiáltott, amikor felismerte a Summon The Fire-t). Bravúros volt, ahogy a totális veretéstől eljutottak a finom improvizációkig és onnan vissza, és úgy adtak teret agyeldobós hangszeres szólóknak, hogy azok tökéletesen belesimultak a műsorba, sőt: az egész koncertet egy dobszólóval fejezték be, ami elég punk gesztus, nem láttam még ilyet koncerten, de a Cometet pont azért szereti az ember, mert mindig van a zsebükben egy ilyen meglepetés.

Betamax (Max Hallett). Fotó: Lékó Tamás.

EZEKET A BANDÁKAT SEMMIKÉPP SE HAGYD KI A FESZTIVÁL TÖBBI NAPJÁN!

szöveg: Soós Tamás
nyitókép: Papp Fanni