Adok rá egy voksot a jeditanácsból – Ilyen volt Lorde, Caroline Polachek és Acid Arab a Szigeten

A Sziget hétfői napja a karizmatikus énekesnőké volt: Lorde végeredményben szerethető házibulit csinált első magyarországi koncertjén, Caroline Polachek felvillantotta, milyen lehet a furcsapop jövője, a végén pedig még egy számra is összeálltak. Hajnalban betévedtünk Acid Arabék folyatós downtempo-oázisába, az Amyl & the Sniffers bulijáról pedig külön írunk, mert őket egy interjúra is sikerült elkapnunk.

CAROLINE POLACHEK

Direkt nem ástam magam bele előre Caroline Polachekbe, nem olvastam sem a pitchforkos méltatását, se a magyar kritikákat az idei nagy robbantásáról, bár az album első számát meghallgattam anno, meg láttam egy képet redditen, miben lépett fel Finnországban idén. Na, abban lépett fel itt is. De hát kit érdekel, mi van rajta, ugyebár. A színpadkép visszafogott, eléggé balra tolódó, ezen picit nevetünk páran. Meg azon is, hogy az egész kicsit úgy néz ki, mintha Carol néni elhozta volna a tinédzser gyerekeit zenélni. Egy dobossrác, egy basszeros lány és egy gitáros fiú, aki teljesen úgy néz ki, mint egy ifjú Menyus (még jóval a legendás indexvideó előtti tiszta, egyetemi időkből.)

Polachek kisasszony meglehetősen frissen és energikusan kezd, és ezt a végéig tartja is. Láthatóan meghatja a foghíjas, lelkes, napon aszalódó, soknapos közönsége. Ha jól láttam, egy ponton be is könnyezett, amikor szívére tett kézzel köszönetet mondott, de ezeknél a popsztároknál ki tudja.

Fotó: Lékó Tamás.

Meg is dolgozott a lelkesedésért. Nem voltam még ennyire szerteágazóan (direkt nem azt mondom, hogy csapongó) fókuszált koncerten. Caroline Poalchek minden egyes száma teljesen másba rak. Ahogy megtalálom magamban azt a kifejezést, ami nagyjából jól leírja, miben vagyok ettől a számtól, vége, és jön egy totálisan más. Az egyetlen – de egyetlennek nagyon meghatározó – vezérfonala és legfőbb hangszere a produkciónak Caroline Polachek lenyűgözően sokrétű hangja, és tolkieni értelemben vett tünde-könnyűségű jelenléte. Amiben benne van egy kis másvilágiság meg egy kis mesterkéltség, de éppen csak annyi, amennyi ahhoz kell, hogy azt ne higgye senki, hogy valóban egy fantasyből pattant elő.

Nem fogok tudni eleget tenni azon elvárásoknak, hogy elmondjam, mik szóltak, szóltak az előző albumról is számok, főleg az új albumról szóltak számok? Nem tudom. Volt egy kis Dido-flessem, volt egy kis Taylor Swift-flessem, de általában csak kamilláztam, hogy váó, ha ez a pop jövője, lehet, kevésbé leszek sznob. Hozzá kell tenni, hogy ugye van még bőven út Caroline Polachek előtt, a Tame Impalában is megvolt a lehetőség, hogy átformálja a popot, ne hasonuljon hozzá. De most azt mondom, ha Caroline Polachek a kiválasztott, én ezek után adok rá egy voksot a jeditanácsból.

Caroline Polachek. Fotó: Lékó Tamás.

Az, hogy egy popos verze után, kis spanyolos gitárok mögött Moderat-os veretőben teljesedik ki egy szám délután 6-kor a Sziget nagyszínpadán, én mint Sziget nagyszínpad-elkerülő, azt tudom mondani, hogy igen, köszönöm szépen, jó éjszakát, Caroline Polachek nyert! És kb. ebben le tudom írni ezt a koncertet. Caroline Polachek for pop-president! (Előd Máté)

LORDE

Ha Caroline Polachek a nem túl kedvező oddsok ellenére (korai sáv, délutáni hőség, gyér közönség) is nyert, akkor a Lorde-szett végén egyenesen behúzta a lottóötöst, amikor előadták együtt a Green Light mindent vivő bulislágerét. Meglepő, eufórikus pillanat volt, ami az angolszász popsajtón is gyorsan végigfutott, mi is megírtuk azzal együtt, hogy a végre bedurrantott livestreamen visszanézhető Lorde egész koncertje, amire tíz évet kellett várni a 2013-as Pure Heroine átütő sikere óta. S hogy megérte-e? Többnyire igen, de maradéktalanul boldogok csak a végére lettünk.

Lorde a napot formázó heliocentrikus díszlete mögött énekelte a Royals-t a kamerába, majd utána jött elő a színpadra. Fotó: Kósa Zsolt.

Lorde még popszakmai mércével is szédületes karriert futott be: 13 évesen fedezték fel, de már kiskamaszként sem hagyta, hogy a kedvükre formálgassák sztárcsináló producerek, kezdettől fogva a saját zenéjét írta, olyan személyes hangvételű, okosan slágeres artpopot, aminek az árnyékából rengetegen bújtak ki Billie Eilish-tól Olivia Rodrigoig. Már akkor tökéletes slágereket írt, amikor más a pattanásait sem tudta kinyomni a tükör előtt, és koraérett tiniként énekelte meg a csendben szenvedő, a sikert, a gazdagságot kívülről szemlélő kamaszok drámáit, de hiába volt már tiniként sztár, sosem vált tinisztár belőle. Nem véletlenül látta benne David Bowie is a pop jövőjét, bár arra talán ő se tippelt volna, hogy a 2017-es Melodramaval végképp csúcsra jutó és a popsztárságtól megundorodó Lorde négy évvel később egy álmosan pszichedelikus indiefolklemezen fog klímaféltő kaliforniai hippiként újjászületni.

A csendes pszichopopdalokból és csavarosan gunyoros szövegekből felépülő Solar Power igazi megosztó lemez lett, de aki attól félt, hogy az új lemez majd jól elaltatja a közönséget, az kellemesen csalódhatott, mert Lorde inkább egy táncos-izzadós bulit tervezett a Szigetre, amiben alig jutott hely az új lemez dalainak. A Solar Power szándékosan kisebb helyekre vitt, háromfelvonásos koncertjeivel szemben ez egy igazi fesztiválszett volt, velős és pörgős, furcsa módon mégis csak a második felére indult be igazán.

Lorde táncol. Fotó: Kósa Zsolt.

Lorde már az elején kijelentette, hogy ez az ő nyaralása is, amit szeretne végigtáncolni, talán ezért is csavarta meg pár híres számát, mindjárt a Royals-t az elején, de a Tennis Courtból is Flume remixét vette elő – ezek nem is szóltak akkorát, mint vártuk. A bántóan túlvezérelt basszus is gyilkolta őket rendesen, ami a sokkal intimebb új dalokat is kikezdte, pláne, hogy Lorde ezúttal nem egy komplett zenekart, csupán egy dobost és egy billentyűst hozott magával, és a Solar Power szépen hangszerelt, gitárbarát dalainak a mélysége nem jött át az elektronikusabb megszólalásban. Pedig akadnak köztük igazán emlékezetesek is, amik nem elsőre, és nem is másodikra hatnak, hanem alattomosan kúsznak fülbe, hogy aztán meglepően sokáig beleragadjanak: ezek közül a California és a Stoned At The Nail Salon sajnos ma kimaradt, cserébe viszont kaptunk egy vadonatúj számot (Silver Moon), ami valószínűleg nem a negyedik Lorde-lemezen, hanem a Solar Power bővített kiadásán fog megjelenni.

Caroline Polachek és Lorde. Fotó: Kósa Zsolt.

Lorde egy napot formázó, függönyös-heliocentrikus díszlet előtt egyedül lépett a színpadra (a zenészeit amögé rejtette el), ettől pedig tényleg olyan lett a koncert, mintha beeresztett volna minket a nappalijába, ahol csálén kalimpálva táncol a saját zenéjére. Amiről persze gondolhatjuk, hogy basszus, hát ilyet én is tudnék, de pont azért jó őt nézni, mert süt róla a "nem érdekel, mit gondoltok róla" felszabadultsága. Pont ezért hatott feleslegesnek, amikor egy nem túl izgalmas sztorival (egy barátja mondatától feldúlva addig sétált és gondolkodott az erdőben, hogy a visszaúton taxit kellett fognia) rágta szájba a popzene egyik alapvető üzenetét (légy önmagad!), még akkor is, ha ez a történet is hozzátett valamit a közvetlenségéről híres Lorde személyes varázsához, aki láthatóan könnyekig meghatódott az emlékektől. Az új-zélandi énekesnő a kissé túlzóan szívélyes modorával együtt is hétköznapi tudott maradni a színpadon, mesélt a magyar barátjáról, aki régóta győzködi, hogy jöjjön el ide, és azt is elmondta, hogy a szabadidejében vissza akar majd jönni Magyarországra.

Meglátjuk. Az biztos, hogy a sztorizás után ülve énekelt Liability balladája a koncert egyik csúcspontja lett, ami után sorban jött a többi. Már a Team és a Perfect Places kettőse is megmutatta, tényleg milyen tökéletes hely lehet a Sziget egy Lorde-koncert alatt, hogy aztán a Buzzcut Season, The Louvre, Supercut, Ribs és Green Light tökéletes ötöse végképp helyre rántsa a nehézkesen beinduló koncertet. Az egymásba úsztatott, ugrálós eufóriapopnak nyilván a Green Light jelentette a megkoronázását, amire Caroline Polachek is csatlakozott Lorde-hoz, kettejük között pedig olyan instant volt a kémia, hangban, táncban és kiállásban egyaránt, hogy attól újra meg újra végigfutott az ember hátán, kezén és lábán a libabőr.

Igaz, hogy bosszantó volt a negyedórás késés, a tökéletlen hangzás, és az is, hogy túl sok minden szólt gépről, holott Lorde-ot máskor nagy zenekar és vagy féltucatnyi vokalista kíséri, de ez így akkor is olyan erős lezárás volt, amitől egy kicsit helyreállt a világ rendje, és jó emlékként marad meg bennünk Lorde első hazai fellépése. (Ide kattintva egyébként az egészet visszanézheted.) (Soós Tamás)

ACID ARAB

Az Acid Arab 2-től fél 4-ig játszott a Dome-ban, ami az az idő, amikor a Sziget Fesztiválon jóformán mindenhol máshol karaoke meg éneklős-slágeres fogasbulik vannak (kivételeknek tisztelet). Meglehetősen ütős élmény volt a wakawakák ösvényéről belépni a Dome-ba, Acid Arabék folyatós downtempo-oázisába. Minden gyönyörűen szólt, de a felénél azért elkezdtem mocorogni, hogy érzésre 45 perce ugyanazon a bpm-en, ugyanabban a hangnemben, és nagyjából ugyanolyan felépítésű számok szólnak. Lassú bumbum, csörgők rá, aztán krézi szóló. Ami fasza, csak aztán mégicsak történhetne neadjisten más is. Bár, ahogy körbenéztem, ez az igény másokban nem igazán született meg. Az a félháznyi ember, aki tiszteletét tette a kultúrának ezen kicsiny szegletében, az elejétől a végéig egy emberként hullámzott a szóló másfél órás csörgedezésre. Meg hát persze egy ponton megszólalt a Stil, és akkor leszakadt a plafon. (Előd Máté)

Az első napi beszámolónkért katt ide, a másodikért ide. Gigantikus fotógaléria a Sziget első napjáról itt, a harmadikról itt, a negyedikről itt. A Sziget egyik legjobb koncertjét adó Viagra Boys énekesével itt, az utánozhatatlanul egyedi Comet Is Coming billentyűsével pedig itt interjúztunk a fesztivál előtt. A nagy Sziget-ajánlónkat még most se késő elolvasni – a legjobb programokért kattints ide.