A féktelen punk, aki megszeretgetné az egész világot – Amyl & the Sniffers a Szigeten

Először járt Magyarországon Ausztrália egyik legjobb punk- és kocsmarock-zenekara, az Amyl & the Sniffers. A Sziget hétfői napján megnéztük a sprinteléssel, vadulással és Jägerezéssel teli koncertjüket, és egy interjúra is elkaptuk a zenekar gitárosát és énekesét. A Gucci-modellnek is felkért, fenomenális frontemberről, Amy Taylorról kiderült, hogy hiába vad energiabomba a színpadon, civilben a világ legkedvesebb punkja, aki simán feltakarít maga után, ha telehány egy színpadot, és azt szeretné, hogy a koncertjeiken mindenki boldog legyen.

Bár a Sziget zenei kínálata évről évre egyre mainstreamebb, az idei fesztivált mégis a punkkoncertekért volt érdemes gyakran látogatni. A svéd Viagra Boys mindjárt az első nap letudta az idei Sziget egyik legjobb buliját, az utolsón pedig a Sleaford Mods szórakoztatta mocskosul vicces elektronikus minimálpunkkal azokat, akiket nem mozgatott meg Billie Eilish koncertje. A kettő között pedig sor került az Amyl & the Sniffers első magyarországi eljövetelére is, akik hiába számítanak a legmenőbbnek a pezsgő ausztrál punkszíntéren (idén a Green Day–Weezer–Fall Out Boy- és a Smashing Pumpkins–Jane’s Addiction-turnékon is ők voltak az előzenekar), a Szigeten kívül eddig esélyünk sem volt megnézni őket.

Amy Taylor. Fotó: Lékó Tamás.

Az Amylé véletlen sikersztori: Amy Taylor és 3 zenésztársa lakótársak voltak, akik csak azért alapítottak zenekart, mert a melbourne-i undergroundban minden kúl arcnak volt egy, és fél nap alatt megírták és felvették az első EP-jüket, hogy végre koncertezhessenek. Utána hamar felfigyelt rájuk az ausztrálok nemzeti büszkesége, a King Gizzard & the Lizard Wizard, akik nemcsak turnézni vitték el, hanem a kiadójukhoz (Flightless Records) is leszerződtették őket, innen pedig már könnyen dobbantottak a nagy nemzetközi turnék, kiadók (Rough Trade) és producerek felé (előbb az Arctic Monkeys sikerlemezén, az AM-n is dolgozó Ross Orton, majd az IDLES mellől ismerős Nick Launay vette őket pártfogásba).

Az eredmény: egy nagyon (Amyl & the Sniffers) és egy rohadtul jó lemez (Comfort to Me), mindent szétverő punkenergiákkal, és egy olyan frontemberrel, akit muszáj élőben látni, különben nem hiszed el, hogy ilyen is van.

A szigetes koncertről már akkor tudni, hogy zseni lesz, amikor az Eminemre segget rázva betáncoló Amy két pohárral és egy üveg Jägerrel jelenik meg, majd pár perc múlva már a közönségen rohan át headbangelve, és csak azért nem villant rögtön mellet a valami elcseszett női Tarzan-jelmezre emlékeztető ruhájából, mert mindkét mellbimbóját előre leragtapaszozta. Spurizik, kúszik, mászik, árnyékbokszol, térden állva rázza a fejét, töményet locsol a fotósok szájába, mikrofonnal csépeli a cineket, viccesen turházik, bicepszet villant: valahogy így néz ki a vegytiszta, kontrollálatlan energia.

Fotó: Lékó Tamás.

Akcentusbeli különbségek miatt a konferálásokat nem nagyon érteni, de nem is kell, mert nagyjából megállás nélkül játszanak, főként, de nem kizárólag a Comfort to Me számait, közönségkedvenc a Don't Need A Cunt (Like You To Love Me), a pogó folyamatosan dagad, egy ponton a basszer klasszikus oioioi-zásba kezd. A szövegek amúgy marhajók, viccesek, okosak, Amy női nézőponttal visz friss levegőt a punkba, ilyen a Knifey, a Got You, de a szerelmes számnak számító Maggot is, amiben férgek lepnek el és keltenek életre egy hullát.

Ahhoz képest, hogy pár éve még zenélni se tudtak, mostanra szépen felszívták magukat, a ritmusszekció atom, a gitáros néha egy kocsmarockszólót is megereszt. Nincs számok között papolás emberi és szexuális jogokról, erről mindent elmond egy laza puszi a gitárosok között a biztonságiőr-barát punkhimnusz, a Security alatt. A második félidőn érződik, hogy az Amyl írhatna még egy Comfort to Me-t, hogy kicsit változatosabbá tegyék ezt a féktelen zúzást, de ez így is az a koncert, amiért már megérte megrendezni a Szigetet idén. A végére összejön az is, ami Tommy Lee-nek felszólításra se sikerült a pesti Mötley Crüe-koncerten (dupla cicivillantás az első sorban a kamerának), és még akkor is hosszú percekig kavarog a circle pit, amikor a zenészek már levonultak egy ősrégi kenguru-country-slágerre.

Declan és Amy. Fotó: Lékó Tamás.

A koncert előtt egy rövid interjúra is elcsíptük az énekes Amy Taylort és a gitáros Declan Mertenst, amiből nemcsak az derült ki, hogy közvetlenek és viccesek élőben is, hanem hogy sokkal tudatosabban csinálják a dolgaikat, mint azt az ember elsőre feltételezné. Beszéltünk arról is, hogy miért Ausztráliából jönnek most a legjobb punkzenék, fognak-e valaha lassú számot írni, és miért jófejek a King Gizzardosok.

Koncerten őrülten energikusak vagytok, de a színpadon kívül kedves, nyugodt embereknek tűntök.

Declan Mertens: Most pihizünk. Betárazzuk az energiát, hogy a színpadon robbanjon ki belőlünk.

Amy Taylor: A turnékon kifejezetten nyugodt vagyok, mert a színpadon felzabálom minden energiám. De amikor nincsenek koncertek, mindig zsizsegek, hogy mikor csinálunk már valamit, mert szétvet az energia. Egy koncert jó alkalom arra, hogy levezessük a feszültséget. De ez a féktelen energia nem abból fakad, hogy bántani akarunk másokat, csupán a felgyűlt frusztrációt fröccsentjük ki magunkból, annyi szarság történik a világban. Ideális esetben ragályos az energiám, átragad másokra, és kibaszottul megőrülök, de úgy, hogy az ne sértsen senkit, mert hiába zenélek egy punk bandában, nem akarok szemét lenni senkivel. Azt szeretném, ha az emberek biztonságban éreznék magunkat a bulijainkon.

A szövegeitekből is az jön le, hogy ez egy szeretetteljes punkzene. („Security, will you let me in your pub? / I'm not looking for trouble, I'm looking for love”)

Amy: Abszolút. Nem akarom, hogy az emberek rosszul érezzék magunkat a koncertünkön, mert elég rosszul érzik magukat már amúgy is. Egyes zenei színtereken vannak lehúzó arcok, és ha elmész egy koncertre, pocsék lesz a kedved. Mi arra törekszünk, hogy az emberek kicsattanjanak a boldogságtól legalább arra az egy francos estére. Dolgozni unalmas, tudjuk jól, bla-bla-bla, szóval egy koncertnek nem szabad annak lennie.

Mi volt a legőrültebb dolog, amit valaha a színpadon csináltatok?

Dec: Általában minden simán szokott menni, de Amy egyszer hányt.

A stressztől vagy az alkoholtól?

Amy: Rosszabb: currytől. A koncert előtt volt egy svédasztalos terülj-terülj asztalkám, az ingyen kajától meg beindulok, szóval telezabáltam magam a sok curry-s kajával, és ahogy ugráltam meg rohangáltam a színpadon, telehánytam curry-vel az egészet. Aztán a koncert után feltakarítottam, mert nem akartam, hogy a szervezőknek kelljen.

Van rajtad nyomás, hogy minden koncerten megőrülj, mert erről vagy híres, és az emberek már várják, hogy na, most mit fog csinálni az Amy?

Amy: Ha van is, az pozitív nyomás, mert szeretek bekattanni a színpadon, és amint meghallom Decet pilinckázni a gitáron, izgatott leszek. A zenétől amúgy is mindig rettenetes izgalomba jövök. Régebben sokkal őrültebb bulikat csináltunk, eltörtem a lábam, a fogam, megvágtam magam, lábtól nyakig tele voltam zúzódásokkal és monoklim lett, mert sokkal mérgesebb voltam, érzelmileg labilis, szóval úgy igazán agresszív akartam lenni a színpadon, és szétcsaptam magam. De már nem csinálom ezt. Csak egy kicsit. Amennyi belefér.

Fotó: Lékó Tamás.

Hogyan fejlődtél frontemberként az évek során?

Amy: Belenőttünk a környezetünkbe, ahelyett, hogy kinőttük volna. A lehetőségeink mindig gyorsabban nőttek, mint mi, így volt hova fejlődnünk. Eleinte kis klubokban játszottunk 50-100 embernek, aztán egyszer csak jóval többnek, és mi pedig mentünk vele, hogy oké, ekkora színpadon másképp kell megcsinálni a bulit, nem lehet csak annyival elintézni, hogy beugrok a közönségbe és együtt éneklünk. Azon filóztam, hogyan tudok belakni egy ekkora teret úgy, hogy az számomra is szórakoztató legyen.

És hogyan?

Amy: Nem tudom. Úszom az árral. Ahogy fejlődött a zenekar, rájöttem, hogy a koncertjeink is lehetnek egyre inkább show-jellegűek. Korábban ez egy szorosabb együttműködés volt a közönséggel, hiszen együtt izzadtunk és lélegeztünk a kis klubokban, most meg arra gondolok egy nagy fesztiválszínpadon, hogy oké, itt nyomhatok egy kis táncot, bulizzunk!

Mi van nálatok a vízben, hogy ennyi jó punkbanda jött az elmúlt években Ausztráliából?

Amy: Fluorid? (nevet)

Dec: Sok klub van Ausztráliában, ezért sok a lehetőség, ami pedig bátorítólag hat azokra, akik zenélni szeretnének, mert van hol fellépni, és tudnak folyamatosan fejlődni. Melbourne-ben minden héten van legalább egy punkbuli. De inkább kettő.

Amy: Én most annyira nem vagyok képben, mert olyan régóta turnézunk, és már nem szeretek annyira eljárkálni otthonról. Ha végre otthon vagyok, inkább filmezek és olvasgatok. De az biztos segít, hogy egész jó a minimálbér Ausztráliában, és nem kell 3 melót tolnod, hogy kifizesd a lakbéred, így több időd marad zenélni a munka mellett.

Fotó: Lékó Tamás.

De beszélhetünk színtérről, vagy mindenki csinálja a saját dolgát, és nem igazán hattok egymásra?

Dec: Abszolút van underground punkszíntér.

Amy: Én azt mondanám, hogy nem is csak punk, hanem egy erős underground színtér van, amibe a garázszenék, a szörfrock, a pszichedelikus dolgok mind beleférnek műfaji címkétől függetlenül. Ez egy összetartó zenei közösség, amelyben követjük egymás munkásságát, nagy az egymás iránti tisztelet a különféle műfajok között, és ez termékenyen hat a zenekarokra, ami nagyon király. Ausztrália értékeli az underground zenét. Amerika inkább a sikert és a sztárságot értékeli, az ausztrálok meg azt mondják, ez faszság. Talán azért van annyi király ausztrál banda, mert itt összetart az underground.

Amikor új zenét írtok, azt először mindig két embernek mutatod meg: Joey-nak a King Gizzard & the Lizard Wizardból és Jasonnek a Sleaford Modsból. Miért ők a referenciaembereid?

Amy: Mindkettejüket nagyon tisztelem, és azt is, ahogyan felépítették a karrierjüket. Nagyon messzire jutottak az undergroundból, mindig egy vagy inkább két lépéssel előttünk járnak, és pont ezért bízom az ítéletükben, hogy nem lesz elfogult afelé, hogy maradjunk a mélyundergroundban, de az ellenkező irányba sem. Imádom Jason szövegeit, annyira mély és kritikus szövegeket írt munkásosztálybeli perspektívából, de tetszik, hogy aztán azt mondta, fenébe az egésszel, megcsinálom ezeket a nagy fesztiválokat és egyszerűen csak jól fogom érezni magam. Joey-ra pedig a zenei tudása miatt nézek fel, minden hangszeren tud játszani, fantasztikus zenéket ír, és ő az egyik legokosabb ember, akivel valaha dumáltam. Nagyon átgondolt véleménye van, szívesen mutatom meg neki a zenéinket.

Gondolom, már dolgoztok az új lemezen.

Amy: Igen, de még korai lenne bármit is mondani róla.

Fogtok valaha lassú számot írni?

Amy: Egyszer biztos.

Dec: Mi azt hittük, már írtunk, de aztán mindig kiderült, hogy csak nekünk volt lassú. Másoknak az is vágta.

szöveg: Soós Tamás
fotók: Lékó Tamás

A RECORDER AZ IDEI SZIGETRŐL

Billie Eilish egy emberléptékű koncerttel bizonyította, miért ő a Z-generáció legnépszerűbb popsztárja – beszámolónkért katt ide. A Florence + the Machine, a Foals és a Viagra Boys szigetes koncertjéről itt írtunk, Loyle Carnerről és Jamie xx-ről itt, Lorde-ról, Caroline Polachekről és az Acid Arabról pedig itt. Gigantikus fotógaléria a Sziget első napjáról itt, a harmadikról itt, a negyedikről itt, az ötödikről itt, a hatodikról itt. A Sziget egyik legjobb koncertjét adó Viagra Boys énekesével itt, az utánozhatatlanul egyedi Comet Is Coming billentyűsével pedig itt interjúztunk. És hogy ki volt szerintünk az idei fesztivál legszórakoztatóbb figurája? Azt is eláruljuk, itt.

Még több kép az Amyl & the Sniffers koncertjéről:

AZ ERŐ ALULRÓL JÖN – ÚJ AUSZTRÁL PUNK

Ausztrália mindig is jó volt a punkban, az utóbbi években azonban egy komplett új hullám tajtékzott elő a déli féltekéről. A The Chats, az Amyl and the Sniffers és egyivású társaik nyomába eredünk infernális frizurákkal és combvastag akcentussal kikövezett útjukon. Elolvasom a cikket.