Kollár Bálint – Kedvenc 2017-es dalok

Az év végi összegzés hagyományos módja a Recordernél, hogy a közösen összeállított Top 50-es albumlista –után kedvenc dalainkat szerzőnként publikáljuk. A 2011-es, 2012-es, 2013-as, 2014-es, 2015-ös és 2016-os sorozat után itt a 2017-es daldömping, a stáb ABC-rendjében haladunk, a felvételek egy rögtön meghallgatható playlistben, rövid kommentárokkal – a mai dj Kollár Bálint (nyitóképen Julien Baker).

A 2017-es személyes kedvenc dallisták sorát Biczó Andrea nyitotta, utána Csada Gergely, Elekes Roland, Komróczki Dia, Kálmán Attila, Lékó Tamás, Mihályi Dávid, Mika László, Németh Róbert, Rónai András, Reszegi László, Salamon Csaba, Soós Csaba, Szabó Benedek, Szepesi Dániel, Tábori-Simon José, Varga Zsófia és Velkei Zoltán volt a dj.

A RECORDER SZERZŐINEK - KÖZTE KOLLÁR BÁLINTNAK A - KEDVENC 2017-ES ALBUMAI.

Arca – Piel

Varga Zsófia barátom erről a számról már tavaly féltávon és év végén is leírta, hogy miért olyan transzcendentális élmény meghallgatni minden alkalommal, nem is tudok semmi mást hozzátenni.

Bell Witch – Mirror Reaper (a dal/lemez itt hallgatható)

Persze, rá lehet fogni, hogy öncélú közel másfél órán át jammelni és megvannak a maga üresjáratai, de amikor működik a kémia és elnyel a hangfolyam, az tényleg párját ritkítóan megrázó és erőteljes élmény. Ha eddig nem volt Tarkovszkij doom szubzsáner, akkor ezzel a dallal megszületett.

BICEP – GLUE

Sajnos nem voltam londoni raver a kilencvenes évek derekán, de ettől a daltól (főleg a klippel együtt) még nekem is fals nosztalgiám van. Abszolút egyetértek Makó „The Devil’s Trade” Dáviddal abban, hogy a vidám zene szar, viszont ebben a pár percben akkora dózis eufória van, hogy szétfeszítené bármelyik elhagyatott raktárépületet.

Big Thief – Mary

A lemezről már anno mindent elmondtam, amit el lehetett és továbbra sem tudok semmit hozzátenni. Talán csak annyit, hogy ez a dal még az album többi számánál jobban is elemel a valóságtól és összeszorítja a szívem.

BROCKHAMPTON – GUMMY

Tényleg olyan, mintha egy csapat fiatal egy dalba sűrítette volna az összes hatást, amely a millenium környéki kedvenceik révén érte őket, de kit érdekel, ha egyrészt ilyen lazasággal építenek hidat Timbaland, M.I.A. és a The Neptunes világa között, másrészt szinte az összes verze ül és üt. Miután először meghallottam, a legváratlanabb pillanatokban indultak el a fejemben egyes részei és azóta sem tudtam megunni őket.

Céh – OFF

Három idei magyar kedvencemről már írtam egy másik cikkben, szóval most legyen egy negyedik: a Céh egy olyan ősrobbanás erejű számmal búcsúzott, hogy attól talán még a Lightning Bolt is megilletődne kicsit. Bónuszként az év egyik legzseniálisabb „videóklipje” is az övék.

Converge – Eve

Mindig sajnáltam, hogy a Converge nem hagy több teret arra, hogy a bennük élő korai Neurosis kibontakozhasson, mert amikor megtörténik, olyan szörnyetegek születnek, mint az Eve – ami keresztbe lenyeli a teljes The Dusk In Ust. Érthetetlen, miért hagyták elsikkadni ezt az elképesztően súlyos monstrumot egy kislemez B-oldalán, mikor ilyet már maguk Scott Kellyék sem képesek írni évek óta. 2017 egyik legsúlyosabb dala.

Dinamarca – 9PM

Ha valaki tavaly év elején azt mondja, hogy 2017 egyik legjobb száma egy szimpla baile funk alapra érkező lelassított ATB-hangmintából áll majd, valószínűleg kiröhögöm. De így lett és ezzel én jártam a legjobban, ugyanis végtelen pozitív energiák vannak ebben a dalban. Szóval részemről jöhet a trance revival!

Future – Mask Off

Valószínűleg Future korunk egyik ösztönös géniusza (Young Thug mellett), más magyarázatot nem tudok arra, hogy tudott egy olyan trap slágert írni, ami lecsupaszítva még rabszolgaballadának is elmenne. A hangmintaválasztások külön dicséretet énekelnek, illetve van valami a hangjában, amit talán tényleg a „szorongó extázis” fed le a leginkább.

Grouper – Children

Liz Harris talán soha nem lesz képes olyat alkotni, amitől ne állna el mindig a lélegzetem – ha erről a Ruins-sessionök idején írt dalról képes volt szimplán elfeledkezni, el sem tudom képzelni, milyen kiadatlan felvételei lehetnek még.

JLin – Kyanite

Új albumával JLin bőven meghaladta a footwork címkét: a Kyanite inkább hangzik egyfajta free jazzes improvizációnak, csak előbbi műfaj eszköztárával és a ritmusokkal kommunikálva az ideákat. Újszerű és idegen, ugyanakkor lenyűgöző, mint az első találkozás egy idegen civilizációval, afrofuturista nézőpontból elmesélve. Elképesztően kíváncsi vagyok arra, hogy innen hova van tovább. 

Julien Baker – Appointments

Sokszor szedett fel a padlóról a Turn Out The Lights; a nyers, kendőzetlen őszintesége, helyenként már gospelbe hajló emelkedettsége és a Baker kieresztett hangjával érkező katarzis ha nem is mindig adott erőt a folytatáshoz, mentsvárként és zenei terápiaként sosem hagyott cserben. Remélem idén egy recorderes interjú is összejön vele.

King Krule – The Cadet Leaps

Egy kezemen meg tudom számolni, hány koncertet várok annyira idén, mint King Krule-ét. Ezt a dalt meg végtelenítve tudom hallgatni hajnali kettő magasságában, az erkélyen ülve.

Objekt – Theme For Q

Sosem jártam a Paradise Garage-ban, a Warehouse-ban vagy a szám címében említett Basement Q-ban, de valahogy így képzelem el az élményt. Úgy fülledt, buja és izzasztó, hogy nem törekszik rá, hogy az legyen, a 2step groove végig visz magával és ezernyi apró ötlet és megoldás segít abban, hogy egy pillanatát se unjam a hét percnek.

Pallbearer – Thorns

Féltem, hogy a Pallbearer a Heartless-szel eltűnik majd a saját ambíciója ködében, de nem így történt, helyette megalkották a saját csúcsművüket. Szinte minden dal elképesztő rajta, de ahogy itt váltanak az ős-Black Sabbath doom metálja és a klasszikus heavy metál között, olyan hét perces monstrum bontakozik ki, hogy az tényleg maga mögé utasította a legtöbb hasonló próbálkozást.

Power Trip – Executioner’s Tax (Swing Of The Axe)

Egyszerűen így kell játszani a crossover thrash-t 2017-ben.

Ryuichi Sakamoto – Life, Life

A Mono No Aware-válogatás mellett ezen a lemezen voltak 2017 legszebb ambientjei, valamint valószínűleg erre az albumra aludtam el a legtöbbször. Utóbbi miatt talán nem is túl fair kiemelni egy számot, de ebben David Sylvian olvassa fel Tarkovszkij egyik versét és az egész valami földöntúlian gyönyörűvé áll össze.

Sannhet – Way Out

Érzésem szerint a Bell Witch lemeze kicsit elhomályosította a Profound Lore-nál kijött többi remek albumot (Prurient: Rainbow Mirror, Artificial Brain: Infrared Horizon, Loss: Horizonless és társaik), pedig a Sannhet idén szintén egy csúcsművel jelentkezett. Se nem posztrock vagy black metál, teljesen a saját világukban alkotnak; már bánom, hogy nem szorítottam rá őket az év végi listámra.

Sorority Noise – No Halo

Tavalyelőtt a The Hotelier, tavaly pedig a Sorority Noise vitte el az év legérzelmesebb lemezének járó címet nálam, már csak azért is, mert a Brand New visszatérését az azóta napvilágot látott történetek (és Jesse Lacey nagyon visszás bocsánatkérése) miatt nem tudom teljesen őszintén szeretni.

Meridian Brothers - ¿Dónde Estás María?

A dal, amitől mindig dobolni kezdek a lábammal és nem tudom abbahagyni a mosolygást. Annyira szerethető, hogy legszívesebben receptre írnám fel mindenkinek, aki már kiábrándult a zené(k)ből.

Mount Eerie – Seaweed

Még egy lemez, amiről már mindent leírtam anno és most sem tudok többet hozzátenni.

Nídia – Sinistro

Nagy dilemma volt, hogy a Príncipe elképesztően erős ide katalógusából DJ Lycox, DJ Nigga Fox, DJ NinOo valamelyik száma kerüljön be ebbe az összeállításba, de végül a Sinistro kérlelhetetlen húzásával, mániákus energiájával és teljesen másvilági dobjaival pillanatok alatt végtelen fire emoji-t generál bennem.

Ninos Du Brasil - Condenado Por Un Idioma Desconhecido

JLin idei lemeze mellett a Vida Eterna kapcsán éreztem azt, hogy ha egy szuperfejlett civilizáció leszállna egy primitív törzsi szertartás közepette és az állatbőrökben ugráló előembereknek továbbadná a technológiáját, valami hasonló lenne a végeredmény. Egyszerre ősi és ösztönös, punkosan vehemens és gondosan összerakott, felidéz bizonyos földrészeket és hagyományokat, mégis mintha egy alternatív múltból/jövőből szólna. Ráadásul a zenéhez tökéletesen illeszkedik a borító is.

Richard Dawson – Ogre

Posztpasztoriális pásztorzene? Az angolszász Fleet Foxes, ha Jack Black lenne a frontember? Fogalmam sincs, hogy jellemezzem Richard Dawsont, talán ő áll a legközelebb a pre-reneszánsz ember fogalmához, ha van ilyen. Annyi viszont biztos, hogy élőben elképesztő(en intim) élmény, tehát aki nem jön márciusban a Trafóba, meg sem érdemli!

KOLLÁR BÁLINT KEDVENC 2016-OS DALAI ITT HALLHATÓK.